Amikor a politikai csatározások zaja elnyomja a józan észt, és a nemzeti érdek helyét átveszi a gátlástalan hatalmi gőg, valamint a bukás okait elfedő önámítás, akkor van a legnagyobb szükség a tiszta, morális iránytűre. Stoffán György kendőzetlen őszinteséggel tart tükröt a jelenlegi parlamenti elit elé – nem kímélve sem a győzteseket, sem a súlyos vereség után is alázat nélkül, önimádatban tetszelgő, korábbi kormányzó erőket. Egy olyan országban, ahol a választók millióit sértik meg nap mint nap, végre ki kell mondani: nemzetünk nem pénzcsap vagy termelőerő, hanem békére és méltóságra vágyó emberek közössége.
Az alábbiakban változtatás nélkül közöljük Stoffán György író, közíró megrázó erejű publicisztikáját:
Patkók a vakvágányon
A ami a hazai politikai életet illeti, az a klasszikus erkölcsi normák szerint többféleképpen volna minősíthető, bármelyik szereplőjét is nézzük. Akár a minimálisra zsugorodott ellenzéki pártokat, akár a többségi résztvevő pártot tekintjük.
Nem a politikájukat, hanem a magatartásukat vélem az alapvető erkölcsi normákkal ellentétesnek, hiszen a politika ma, maga az erkölcstelenség.
Az emberi viselkedést, a magatartásformákat, a tartást hiányolom azokból, akik ott ülnek a szebb napokat is látott falak között, és ahelyett, hogy a nemzet érdekeit szolgálnák, úgy háborúznak egymással, mintha csökkent értelmi képességű, gyógyíthatatlan betegségben szenvedők lennének. Egyelőre köze nincs ennek a parlamentnek ahhoz, amire felhatalmazást kapott.
A vagdalódzás, a gyanúsítgatások, a vádaskodás nem a parlamenti munka része, ugyanis egy jogállamban a bűncselekmények felderítése a hatóságok dolga. Mások megalázása pedig arról állít ki bizonyítványt, aki másokat nyilvánosan megaláz.
Ez akkor is így van, ha vannak társai a modortalanságban, és vannak, akiknek tetszenek a gyűlölködő, úri szalonokba nem illő mondatok… A hatalmi gőg minden esetben a hatalom elvesztéséhez vezet, csak idő kérdése. Az emberi magatartás, az alázat, a szolid, társasági viselkedésmód sokkal szimpatikusabb az előbbinél. És akkor talán nem röhögne és nem gúnyolódna rajtunk a fél világ. Ma jobban járnánk, ha a Parlament is csak egy idegenforgalmi látványosság lenne… akárcsak a Karmelita.
A másik oldal is súlyosan kifogásolható viselkedésű.
Ugyanis az, hogy egy tizenhat évig kormányzó párt ennyire összezsugorodott, annak nem csak külső okai vannak.
Ami hiányzik ebből a koalíciós minifrakcióból, az a beismerés és a felismerés. Hiányzik a bocsánatkérés, és a kellő alázat, amely az önismeret hiányát tükrözi. A minifrakció szedett-vetett tagjai még mindig úgy viselkednek, mint az áldozati bárányok.
Mindenki hibás, mindenki rossz, és mindenki bűnös rajtuk kívül. Pedig ekkora bukás után nem játszhatná el ez a koalíció azt a szerepet, amelyről azt gondolja, hogy számára ez a természetes, hiszen 3,5 millió magyar szavazott a mai kormánypártra, és ezt a három és félmillió magyart senkinek sincs joga selejtnek vagy csürhének neveznie. Inkább az okokat kellene keresni, a bűnöket beismerni, és nem védeni a védhetetlent. A másik ellenzéki párt nagyotmondó és öntömjénező, de olykor logikátlan és túlzó magatartása is inkább ront a nemzeti oldal hatásfokán, semmint javítaná azt.
Summa summarum:
ma minden parlamenti párt egymással foglalkozik, és ugyanaz az ellenségeskedés folyik tovább, mint ami a választási kampány visszataszító időszakában folyt. Pedig a nyertes pártnak, a nyertes kormánynak az ígéretei betartásával, a magyar nemzet érdekeinek szem előtt tartásával, az ország építésével kellene foglalkoznia, a magyar lakosság, a magyar nemzet megelégedésére.
Az ellenzéknek pedig, nem külön-külön pártokban és öntömjénezéssel kellene felhívni magára a figyelmet, nem kellene mantrázni a „mi jobbak voltunk, mi segítettünk, mi mindent jól csináltunk” önámító, a visszatérés reményét életben tartó szlogeneket,
hanem alázattal bocsánatot kellene kérni a 2,3 millió magára hagyott szavazótól, a visszaélések, a rossz személyi politika, az álomvilág megteremtése, a média kocsis-stílusúvá tétele miatt, de amiatt is, ahogy sok igaz magyart még a kormányzásuk idején hagytak magára, szigeteltek el a tudományos életben, a kultúrában, a médiában.
Végre rá kellene döbbennie a nemzeti oldalnak, hogy itt már nem pártokról, nem kivagyiságról, nem visszatérési álmokról kell beszélni, nem délibábok után kell szaladgálni, hanem végre meg kell látni az egységben gyökerező erőt, meg kellene látni végre, hogy a nemzet nem termelőerő, nem pénzcsap, hanem emberek tömege, akik saját hazájukban egy normális állami vezetés mellett, legalább békében akar élni és egyáltalán nem kíváncsi egyik párt öndicséretére sem, vagy habzószájú rágalmaira. Békére… csak békére, együttműködésre, a haza és a nemzet javára. Mert bizonyos, hogy az ellenzék és a kormány között van átjárás, van lehetőség emberi hangvételre, van mód beismerésre és bocsánatkérésre, és van híd az emberi magatartások találkozásához. Csak akarni kellene végre. Csak emberré kellene végre válni akár győztesként, akár vesztesként. És ha megvan az emberi magatartás iránti vágy, elkötelezettség, akkor csak egy lépés a megvalósítás, a cél.
Ma minden oldalnak elsőrendű kötelessége lenne, a választások óta elpazarolt, gyűlölködéssel töltött időért bocsánatot kérni és megteremteni a békét, ami egyben az ország biztonságát is jelenti…
