1453 – Konstantinápoly eleste
1453. május 28-ról 29-re virradó éjszaka tartották itt az utolsó istentiszteletet. „A császár és kísérete magához vette a szentségeket, és elbúcsúzott a pátriárkától – írta Edwin Pears angol történész. – A szertartás lényegét tekintve gyászliturgia volt [1]. A birodalom a haláltusáját vívta, és éppen ezért az úgy volt méltó, hogy a távozó lelkéért bemutatott mise ez a nyilvános szertartás, legyen a leggyönyörűbb templomban.”
Konstantin XI. Dragasz Palaiologosz császár nem menekült el. A Konstantinápoly védelmét biztosító 9 ezres helyőrség élére állt, és a harcban, karddal a kezében esett el. Az erők túlságosan egyenlőtlenek voltak: 258 ezer török ostromolta a várost. Szemben azzal a vélekedéssel, miszerint Nyugat-Európa magára hagyta Konstantinápolyt, meg kell jegyeznünk, hogy Bizáncot nyugati lovagok is védték. Ugyanakkor szervezett keresztes sereg a város felmentésére nem érkezett, ám ennek oka nem annyira a Róma és az Új Róma közötti vallási szakadékban, mint inkább a nyugati intrikákban és a nyílt szabotázsban gyökerezett.
Így teljesedett be a birodalom bukásáról szóló jóslat. Az első keresztény császár Konstantin volt, és az utolsónak is annak kellett lennie. Úgy tartották, Konstantinápoly sosem esik el, amíg a Hold fénylik az égen. Ám május 24-én, a telihold éjszakáján teljes holdfogyatkozás volt. Ekkor a lakosok énekszóval hordozták végig az ostromlott város utcáin utolsó reménységüket és oltalmazójukat, az Istenszülő ikonját. A körmenet során azonban az ikon váratlanul leesett a hordszékről. Amikor pedig a menet újraindult, a város felett jégesővel kísért vihar tört ki… május végén! A következő éjszakán a Szent Bölcsesség-templomot (Hagia Sophia) különös fény ragyogta be…
II. Mehmed szultán szabad rablást engedett az oszmánoknak a gazdag városban. A Hagia Sophiában körülbelül tízezer hívő próbált menedéket lelni. A papság éppen a liturgiát celebrálta, a kórus a kerubéneket énekelte. „A fejszékkel betört ajtók egy pillanat alatt robajjal dőltek ki, és a janicsárok hada betört a templomba, mindent elpusztítva, ami az útjába került – írja Kirill Privalov. – Sóhajok, segítségért szóló kiáltások, a haldoklók zokogása és halálsikolyai… Mindent, ami az évszázadok során az ajándékokból és felajánlásokból felhalmozódott, kifosztottak: aranyat, ezüstöt, gyöngyöket, edényeket és díszeket… Az oszmánok szétszaggatták a festményeket, karddal vágták szét az ikonokat és a szobrok fáját [2]. Elpusztultak Konstantinápoly felbecsülhetetlen értékű könyvkincsei is: a történészek becslései szerint a törökök több mint 120 ezer kéziratot égettek el. Elveszett Bizánc legszentebb ikonja is, az Útmutató Istenszülő (Panagia Hodegetria), amelyet a hagyomány szerint maga Lukács evangélista festett.”
Phrantzesz történész, aki más bizánciakkal együtt török fogságba esett, így írt a muszlimok pusztításáról a Hagia Sophiában:
„A földet nem lehetett látni a holttestektől. Mindenütt tiszteletreméltó családanyák és az Istennek szentelt szüzek sikolyai és jajveszékelései hallatszottak. Ki tudná leírni a gyermekek sírását és zokogását, a szentélyek meggyalázását és a többi borzalmat? Itt a szemek elé tárult a Megváltó Isteni Vére a padlóra locsolva, és az Ő Teste a sarkokban szétszórva [3]. Összetört szent edények hevertek mindenütt. Az arannyal és selyemmel átszőtt szent ruhák a lovak takarójául szolgáltak, vagy szőnyegként a lábak alá kerültek. Sok egyéb dolog is történt ezen a napon, ami minden ember lelkét megrendítette és könnyekre fakasztotta volna…
Az Isteni Bölcsesség templomában törökök dőzsöltek és adták át magukat a féktelen szenvedélyeknek, nőkkel, szüzekkel és ifjakkal körülvéve. Ki ne siratott volna téged, ó, szent templom! Uram, Krisztus, Király! Ments meg az ilyen csapástól minden országot és minden várost, amelyet keresztények laknak…”
Keresztény, emlékezz erre, és készülj fel, hogy visszaadd az Igaz Istennek, Aki Van (Ó ΩΝ), ezt a szentélyt.
Értelmezési megjegyzések a szöveghez:
[1] „gyászliturgia volt” – a „távozó lélekért végzett liturgia”
[2] „szobrok fáját” – Ez történetileg némileg bizonytalan, mivel az ortodox bizánci művészetben a háromdimenziós szobrok (főleg templomban) a képrombolás kora óta szinte teljesen hiányoztak, inkább a domborművek és az ikonok voltak jellemzőek. Valószínű, hogy a forrás az ikonosztáz faragott faelemeire, vagy faragott ereklyetartókra utalt
[3] „Megváltó Isteni Vére… és az Ő Teste a sarkokban szétszórva” – Itt a történész nem emberi húst és vért ír le, hanem a legszörnyűbb ortodox szentséggyalázást: a törökök a földre borították és szétszórták a mise alatt már átváltoztatott, Szentáldozáshoz előkészített Kenyeret és Bort (Krisztus Testét és Vérét). Az Eucharisztiára utal.
Szent István Légiója Közösség – Nemzeti InternetFigyelő (NIF)
#Konstantinapoly #HagiaSophia #Bizanc #KeresztenyTortenelem #1453
