Sütő Gábor: Tudatunk védelme (20.) – MELYIK A LEGANTISZEMITÁBB ÁLLAM?

 „Az igazságtól való legkisebb kezdeti
eltérés később ezerszeresére nő”
Arisztotelész

A politika számára Arisztotelész intésénél talán nincs is komolyabb figyelmeztetés, sem nagyobb hiba, mint az ezerszeresére növekvő „legkisebb kezdeti eltérés” az igazságtól. Ezerszeresére nőve, sorsszerűen vezet beláthatatlan következményekkel járó eltájolódáshoz. Nehezen hihető, de mégis ez a leggyakoribb jelenség a politikában. A megengedően, könnyelműen elfogadott „kisebb kezdeti eltérést” követő politikai harc immár nem is az igazságért folyik, hanem azért, hogy ki lesz a győztes, akinek „igaza lesz”, és írhatja a történelmet. Félelmetes. Ám az emberi tudatot mégsem rémíti meg. Rémületre akkor lenne jó oka, ha e folyamatot rábízná a mindinkább ránk erőszakolt, előtérbe tolt téveszmékre, álhírekre, avagy a mesterséges intelligenciára, a szociálisan elszigetelő digitális világra, s hallgatna rájuk, megengedve, hogy ezerszeresen tévedjenek és tévesszenek. Átlát rajtuk. Nem veti el a beérett össztársadalmi (azaz mindenki által alkalmazható) hasznosságát, de előnyben részesíti az emberit a gépivel, a digitalizálást a digitalizálásért, ellenzi az észszerűtlen, de nagy garral meghirdetett digitális kanyarban előzést, mint a DÁP (Digitális Állampolgárság). Már az is mennyi idegesítő gondot okozott tudatunknak, hogy EU-állampolgárok lettünk. Még azt sem emésztette meg, de ha most erre még rátelepítenék a digitálist, azt igencsak arrogáns eljárásnak találná. Ezért kitart amellett, hogy ne a digitális világ uralja a társadalompolitikát, hanem a társadalompolitika uralja, ellenőrizze és használja indokolt mértékben a digitalizálást, s a mesterséges intelligenciát. Pillanatnyilag azonban, sajnos, ellentétes a magát uralkodónak vélő irányzat nálunk is, a világban is. De még ezen belül is találhatunk árnyaltabb irányzatot, amely történelempolitikailag megalapozott, szilárdabb léptekkel halad. A DÁP-al bajlódással szemben a Digitális Polgári Kör sokkal észszerűbb, szükségessége érthetőbb, kezelhetőbb a társadalom számára, nem annyira idegen neki, mert a nemzeti konzultációkra, azaz arra emlékezteti, hogy beleszólhat a politikába. (Mi is szívesen ajánljuk erre jelen írásunkat).

Magyar nemzeti politikánk védelmében sorozatunknak az idézett ókori bölcsességhez ragaszkodás az irányelve. Jelen írásunk tárgykörére utaló alcímének alakulása a részigazságoktól a teljes igazsághoz, más szempontból is alátámasztja Arisztotelész tételének igazát. Alcímünk eredetileg okok és következmények volt, s elemzésünk a nemzetközi tematikájú hazai tömegtájékoztatás demokratikus és antidemokratikus vonatkozásait szándékozott górcső alá vonni. Ugyanis fontos témák feltűnően elkerülik a figyelmét, máskor bosszantó a félretájékoztatása, a megengedhetetlen tévedés sem ritka. Az okviszonyait boncolgatva azonban minduntalan ármánykodó nemzetidegenek és lihegő kiszolgálóik túlfűtött indulattal harsogott szubjektív izmusaiba ütköztünk. Ezek az izmusok azonban a maguk sajátos módján igaznak bizonyultak, a „kezdeti eltéréseiktől” az „ezerszeresére” növekvésükig. Igen, az ezerszeresére is van példa: a valóság teljes tagadására, sőt törekvés az ellenkezőjének az elhitetésére. Ejtünk is majd róla a keresetlen helyett néhány gondosan kikeresett szót. Ezért az ok-okozati viszonyt megőrizve, szemitizmus és antiszemitizmus lett az újabb alcím. Ám a vizsgálódás előrehaladtával törvényszerűen eljutottunk az izmusok eredeti forrásvidékéhez, így a végleges alcím az okszerűséget eleve magába foglaló, s egyben a végső igazságra mutató eddig talán meg sem fogalmazott meglepő kérdéssé formálódott. Mivel sem kezdetben, sem a részletekben nem engedtünk eltérést az igazságtól, a szubjektívként hangoztatott izmusok írásunk számára objektíve adott körülményekké váltak, s a legantiszemitább állam témakörének elemzésére késztettek-ösztönöztek bennünket. Nem teljesen váratlanul. Saját tapasztalataink alapján is tudjuk, hogy e témakörbe tartozó hazai és nemzetközi fejlemények a magyar nemzeti érdekekre hosszú ideje károsan ható tendenciáját is immár felülmúló, a nemzetidegenre sorsfordítás veszélyével járó társadalompolitikai folyamattá váltak. Nemzeti érdekünk, hogy tudatosítsuk ezt az igazságot, megjelöljük forrását, okát, céljait, következményeit, s megnevezzük magukat az ármánykodó erőket, hogy fordíthassunk a nemzetünket fenyegető irányzaton. Támaszkodhattunk a magyar hazafiak neves elődei, Istóczy Győző, Prohászka Ottokár, Marschalkó Lajos, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Szabó Dezső, Csurka István és mások eredményeire, akik a témakör akkori tényeinek bátor, színvonalas, máig érvényes elemzésével ezt már megtették a művi állam gondolatának megszületése előtt és után is. Megállapításaik és tetteik cáfolhatatlan igazságok, mégsem vezettek a várt eredményre, mert ehhez feltétlenül szükséges, de nem elég néhányszáz bátor és világos elméjű hazafi és az igazság minden „kezdeti eltérés” nélküli megfogalmazása, hanem szükséges hozzá a nemzeti érzésű tömegek tudatosulása és törhetetlen akarata, valamint a nemzetközi körülmények egyidejű kedvezőbb alakulása is. Az irányt azonban kijelölték, az utat kikövezték, haladhatunk rajta.

A nemzetünket, országunkat fenyegető nemzetidegen folyamat rohamosan súlyosbodó tényei fényében tisztességtelen lenne, ha elemzésünket bárki rosszindulatú politikai vádra átfordítva, faji kérdéssé izmusozná. A legszentebb nemzeti érdekeinket kérdőjelezné meg, de saját érdekeivel, sorsával is szembefordulna. Részünkről pedig megalkuvás lenne, ha a megkérdőjelezhetetlen tények visszarettentenének bennünket a demokráciánk, társadalmunk természetét eltorzító, mindenkit, magukat az elkövetőket is egyre nyomasztóbban sújtó, nemzeti sorsunkat meghatározó egyik legfontosabb társadalompolitikai történés tárgyilagos elemzésétől. Közvéleményünkben mind feszítőbben tudatosul, hiszen évszázadok óta tapasztaljuk, itthon és a világban, hogy az alcím mögött meghúzódó igazságok meglátásához és kimondásához szellemi-politikai bátorság kell, holott, biztonságos haladásunk érdekében, a társadalompolitikai kérdések őszinte elemzését semminek nem lenne szabad akadályoznia. Európában, milliókkal együtt, évek óta szenvedjük a törvénytelen betolakodók kellő kezelésétől „kezdeti eltérés” intő példája feletti szemhunyásunk keserves következményeit. Vessünk is egy pillantást beszédes tanulságainkra.

A háttérhatalom által időben, s politikai és titkos eszközökkel gondosan legyengített európai immunitás a mesterséges népvándoroltatás kezdetén nem működött kellően, sem tudatosan; nagylelkűen elfogadta a „kezdeti eltéréseket” a saját valóságos érdekeitől. Mindenki láthatta, kik voltak a végrehajtók. Az előtérben alapvetően a háttérhatalom diaszpórái és ügynökei. Ők telepítették Európába jóval azelőtt a nemzet-idegenek diaszpóráit, majd napjainkban az iszlám migránsokat, akik egymás ellenségeinek tüntetik fel magukat, holott mindketten a háttérhatalom szövetségesei az európai fehér keresztény heteroszexuális emberekkel szemben. Európában azonban hosszú évekig senki nem állt a helyzet magaslatán, holott Soros és társai nyíltan bejelentették, mire készülnek, az EU és a NATO tudatosan Európa ellen fordult; két bűnszövetkezet, amelyeket a tengerentúlról egy harmadik „láthatatlan”, az amerikai magánpénzügyi háttérhatalom irányít. Tudható volt tehát, kik jönnek és miért, ezért az ismeretlenül, okmányok nélkül behatoló agresszív migránsokkal szemben a legelső elkövetett gyilkosságukat követően, helyénvalóan előkészítve jogszerűen kihirdetve, az európai államoknak közösen életbe kellett volna léptetni a tűzparancsot a határaikat illegálisan, honfoglaló szándékkal átlépő betolakodók ellen. Egy ízben vér folyt volna, és sokan köszörülték volna rajta a nyelvüket, de mert Európa ezt nem tette meg, s évek óta folyamatosan az ő vére folyik, s a legrosszabb még ezután következik!

Elítélheti bárki, de Magyarország feleszmélt, meglátta, hogy e „kezdeti eltérés később ezerszeresére nő”, felépítette és minden támadás és büntetés ellenére védelmezi az Európát is védő határkerítést. Majd felismerve a valós európai társadalmi szándékot, a magyar miniszterelnök kezdeményezte és segítette győzelemre vinni az EU-ban a Hazafiak Európáért jobboldali pártcsoportot. A 2024. június 30-i megalapítása tagadhatatlan fordulópont, bár árulás és törvényellenes eljárások bevetésével a háttérhatalmi erőknek sikerült még megőrizni áruló többségüket. A Leyen-Weber nemzetáruló párossal az élén, az EU minden alapokmányát megsértve már mintegy 150 milliárd eurót fordított törvénytelenül az Oroszország ellen felkészített nem is EU-tag és nem is ukrán vezetésű Ukrajna védelmére, s ezt még határozottabban akarja folytatni, akár háborúval is Oroszország ellen. Nem az ukrán népért, hanem a globális háttérhatalmi érdekek elősegítésére, ahogy a minapi Trump-Leyen alku ijesztő egyoldalúsága bizonyítja. Törvénytelenségeiket, esztelenségeiket, korrupcióikat, követni sem bírjuk. Minden további lépésük Európa megsemmisítése felé visz. A történelmi igazság parancsa azonban az, hogy Ukrajna megszabaduljon a nemzetidegen diktatúrától, elkerülhetetlenül szembenézzen az EU, a NATO, a háttérhatalom ügynökszervezetei által védelmezett soha nem létezett államisága és területi integritása történelmi hiányának tényével, lemondjon nemcsak az Oroszország által visszafoglalt orosz területekről, hanem más történelmileg jogtalanul birtokolt területekről is, s még azzal is szembesülnie kell, hogy szövetségesei és ellenfelei együtt esetleg még fel is osztják. Hacsak nem kerekedik felül a Független Államok Közösségébe (FÁK) természetes visszatérés élő gondolata.

Össztársadalmi érdek megérteni, hogy a napjainkban folyt/folyó leglényegesebb három háborúban az egyik oldalon mindhárom esetben ugyanaz az ármánykodó erő áll. Mesterkedik rajta, hogy az igazságtól való legkisebb „kezdeti eltérést” engedjük meg önmagunknak, pláne választott politikusainknak, amely később megmérgezi valamennyiünk társadalmi közérzetét, neki pedig busás hasznot hoz. Ilyen körülmények között könnyű színlelni, szónokolni, tiltakozni, hazudni, ítélni, ígérni, azaz alkalmazkodni, ami már-már elvárás. Ám ha kezdeményezően nem tudjuk, akarjuk, merjük történelempolitikai szigorral megfogalmazni a tényekre alapozott mondanivalónkat a létfontosságú témakörökben, magunk is akaratlanul e szint közelében maradunk. Tudott igazságunk nem válik anyagi erővé, kifordul a természetéből. Ezzel ártunk önmagunknak, társadalmunknak. Arisztotelész mélyebbre hatolva is okít bennünket: „igazságossá válsz azáltal, hogy igazságos cselekedeteket hajtasz végre, mérsékeltté válsz a mértékletes cselekedetekkel, bátorrá, ha bátor cselekedeteket hajtasz végre.” „Minden erény az igazságos bánásmódban foglalható össze”.

Mivel közismert hazai folyamatról van szó, amely inkább közvetlen, mintsem közvetett kapcsolatban áll a nemzetközi fejleményekkel, köztük a most folyó fegyveres konfliktusokkal, s mert fennáll a napirenden tartásának és megoldásának parancsoló szükségszerűsége, a jelen elemzés nem vitairat. Ám nem szeretnénk azt sem, ha a hosszú ideje folyó jogi, politikai viták és harcok eredménytelen terméke maradna. Arra törekszünk, legyen legalább gondolatébresztő adalék a témakörök hatékonyabb kezeléséhez. Bár elismerjük, inkább irányelvnek szeretnénk látni a nemzeti érdekek érvényesítésére választott és jogosult kormány- és társadalmi szervek, valamint állampolgári jogosultságból illetékes javító szándékú nemzettársaink részére. Egyiküket tudatosan erre választottuk, a másikuk meg, mi magunk vagyunk. Játsszuk hát bátran és felelősen a történelem által ránk kiosztott szerepet.

A nemzetközi vonatkozások érintése mellett önmagának a hazai folyamat egészének bejárása hosszadalmas lenne, a legjellemzőbb és legfontosabb stációinál azonban érdemes elidőznünk. Ám nem pártatlanul. Ellenkezőleg, bírálatunkat figyelmeztető segítésnek reméljük annak megakadályozásához, hogy a Tisza, a DK és más álbaloldali pártok politikai előnyhöz jussanak, pláne, hogy a hatalom közelébe kerüljenek. Ehhez a közvéleményünk arisztotelészi értelmű rendszeres pontos tájékoztatása, véleményének és támogatásának igénylése parancsolóbb, mint ahogy a kormányszerveink eddig tették. A nemzetidegen álbaloldali és neoliberális háttérhatalmi erőkkel semmiféle közösséget nem vállalunk, minket nem vezet kormányellenes szándék, de a kormánypolitika tárgyilagos időszerű jóindulatú bírálatától sem tartózkodunk. A 2026-os választásban akár döntő szerepet játszható lényeges kérdéseket elemezve mutatunk rá olyan esetekre, amikor fenyegethet annak veszélye, hogy az igazságtól való „legkisebb kezdeti eltérés” később ezerszeresére nőhet, s minden jó szándék ellenére ellentétes eredményekre vezet. Nehogy ismét későn ébredjünk, mint ahogy az ukrajnai problémakörben történt, s emiatt egyik végletből hirtelen a másikba kellett rángatnunk nemcsak a közvéleményünket, hanem egész országunkat. Pedig, akár voltak kormányzati saját kételyek, akár nem, főleg, ha voltak, a történelempolitika által követelt helyes döntéshez a magyar nemzeti szellemű háttérrel is lehetett volna tanácskozni. Ahogy sorozatunkban tesszük, ezúttal is a problémák elhárításában, megoldásában szeretnénk szerényen segíteni. Ahhoz hasonlóan, ahogy a Mi Hazánktól és a Munkáspárttól látjuk, amelyektől szintén nem idegen a kormány bírálata, de a jó teljesítményt, eredményeket észreveszik, méltatják és támogatják. Minden esetben nemzeti érdekeinket védelmezve, az összehangolt tisztességtelen ellenséges hazai és nemzetközi támadásnak kitett országunkat, nemzetünket védelmező segítőkész szándékkal tesszük, s erre ösztönözzük hazafiainkat.

Szemitizmus – antiszemitizmus okviszony

A politikai irodalomban e két fogalomhoz kötődően egyre többet találkoztunk a hozzájuk kapcsolódó neokon és neokohn kifejezésekkel, valamint dodonai magyarázataikkal. A nehéz jelző megközelítőleg sem fejezi a szövevényes akadályokat, amelyekbe a kíváncsi érdeklődő ütközik, akármilyen tudásszomjas is, ha el akar igazodni bennük. Valami kifizetődőnek remélt mesterségességet érez ki itt is. Az a benyomása, hogy a különbség csak a „h” betű, s nem érti, miért nagyzolnak e kis eltéréssel. De ne üljön fel senki e tárgyszerűtlen következtetésnek. Ha alaposabban utánanéz, a tagadhatatlan lényegi azonosság mellett akadnak nem elhanyagolható különbségek. A neokon, azaz neokonzervatív, zsidó uralmi befolyás alatti amerikai, a tagjait álcázó politikai mozgalom, azaz nem nyíltan megnevezett párt, vagy inkább csak klán, amelynek vezetői szervezték meg és hajtatták végre 2001-ben a „9/11” néven elhíresült gyalázatos amerikai-izraeli, ám egyre inkább izraeli-amerikainak minősíthető önprovokációt, hogy rá hivatkozva beindíthassák a sokmilliós emberi áldozatot követelő világméretű „terrorizmus elleni harcot”. A „Neokohn” pedig önmagát zsidónak nevező internetes portál Magyarországon, saját szavai szerint „neokohn zsidó, konzervatív-liberális hír- és véleményportál.” A neokohn és neokon nyelvtanilag mindkettő újzsidót jelent, aminek önmagában értelme sincs, ahogy az újpalesztinnak sem lenne. Politológus legyen hát a talpán, aki e kettő között a tartalmukat, céljaikat illetően lényeges különbségeket tud felfedezni. Az azonosságaik viszont szembeszökőek. Mindketten rettenetesen harcos szemiták, s vérremenően antiszemitizmussal vádolnak mindenki mást, aki nem az ő nézeteikkel azonosul, pláne, még ha ki is meri mondani. A „h” betűre visszatérve pedig, Kohnról el akarják hitetni, hogy emiatt „új”, azt is, hogy az ismét felfedezett zsidó anticionizmus is „új”, vagy, hogy a kazárok is zsidók, de még a „harmadik út” is a sajátjuk, azaz félrevezetnek. Magyar út kell, amely tisztességesen kimondja, Kohn, a szemitizmus és a rokon izmusok ugyanazok maradtak és maradnak minden körülmények között, amik voltak; múltjuk, jelenük, jövőjük is lényegében ugyanaz. Akárcsak a palesztinokéi.

A politikának mindezt nem lenne szabad szem elől téveszteni. Ahogy azt sem, hogy a „konzervatív-liberális” eleve összeférhetetlen párosítás, s a nemzetidegenekre jellemző pro és kontra taktikázgatás burkolt megjelenése, amelynek célja és tartalma, hogy a kormányzati és ellenzéki pártokba egyaránt beférkőzve mindig a hatalom közelében maradjanak, ha fordul is a kocka. Napjainkra vonatkozóan érdemes megismerkedni egy igencsak elgondolkodtató névtelen internetes véleménnyel: „A szélsőséges cionista neokohn, mivel nem képes megcáfolni a Gázában folyó vérengzés és szándékos kiéheztetés gyomorforgató tényeit, inkább szokás szerint minősítget, főleg zsidógyűlölőzget, mivel az ’antiszemita’ jelző már teljesen lejáratódott és kiüresedett a sok értelmetlen használattól, így teljesen hatástalanná vált. A neokohn tehát tételes cáfolat helyett személyeskedik és gyűlölködik, mert ugye a saját téves hiedelmeit nem hajlandó felülvizsgálni. Inkább körömszakadtáig ragaszkodik hozzájuk, egészen a dicstelen végig.” Ugyanilyen fontos látni, hogy mindazok, akik a magyar közvéleménytől elrugaszkodott, elfogult nemzetidegen szemlélettel „terrorszervezetnek” minősítik az országukért, nemzetükért harcoló palesztinok szervezeteit, mivel a posztjaikat a szavazatainknak köszönhetően foglalják el, ne vezessenek félre bennünket ennek vak ismételgetésével, mert ez további tragédiákhoz vezet.

A leplezett céllal előtérbe ármánykodott neokon és neokohn fogalmakkal ellentétben a háttérhatalmi fősodor viszont „elfelejtette”, s a világgal elfeledtette a hozzájuk szervesen kapcsolódó szemita és szemi-tizmus kifejezéseket, mintha nem is léteznének alanyai. A Wikipédiával is „elavult kifejezésnek” nevezteti, s főleg nyelvészeti fogalomnak akarja elhitetni. Ez már csak azért is megkérdőjelezhető, mert akkor a vádaskodó izgágasággal túlhasznált antiszemitizmusuk mindössze egy elavult nyelvészeti kifejezés ellen irányulna, azaz politikailag tárgytalan lenne, s nem volna mi ellen hadakozniuk akkora dühvel. Ez esetben tárgytalan lenne a filoszemitizmus fogalma is, márpedig a mindennapos tapasztalatunk szerint egyáltalán nem az egyik sem. A zsidók, arabok, palesztinok etnikailag, vallásilag, de nyelvileg is szemiták voltak és azok ma is. De ez nem zavarja a fősodor harsogóit abban, hogy vádaskodva használják a szemitizmus nélkül létre sem jöhető, tehát hozzá okszerűen, egészen pontosan a következményként megalkotott antiszemita, antiszemitizmus minősítést azokra vonatkozóan, akik nem igenelnek engedelmesen a mindenhová betolakodó, diaszpóraként, mélyállamként mesterkedő szemitáknak. A zsidóság, elkülönülve, elhatárolódva a többi szemita néptől, politikailag kisajátította önmagának az antiszemitizmus kifejezést, amely ma már alapvetően csak zsidóellenességet jelent. Így áll elő a nevetséges helyzet, hogy nemegyszer leantiszemitázzák az arabokat, palesztinokat is, sőt megjelent az anticionista zsidó is. Mindenképpen világos azonban, hogy az anti előtag nyelvtanilag, politikailag eleve azt jelenti, hogy valami előzőleg létrejöttnek a következménye. Kiváltó oka nem is más, mint a hozzá tartozó szándékosan feledtetett szemitizmus, azaz a zsidó diaszpórák nyomulása, terjeszkedése, hatalomszerzése, ami ugyancsak a gyakorlati tapasztalat szerint az őslakos nemzetek ellen irányul, méghozzá nemcsak objektíve, hanem tudatosan. Megtévesztésül „befogadó” nemzetnek nevezik őket, ami történelmietlen, ugyanis egyetlen nemzet sem hívta őket, hanem betolakodtak. Többek között az antiszemitázással vádolva az őslakosokat, fokozatosan hatalmat szereztek, gyakorlatilag háttérhatalommá, mélyállammá szerveződtek. E folyamat okozza, és váltja ki az antiszemitizmust. Ezért a társadalmak természetes védekező igényével megy szembe zéró tolerancia törvényesítése az antiszemitizmus, mint következmény ellen, eltüntetve a szemitizmust, mint kiváltó okot.

A hazai politikában, ha van valami állandó és következetes, sőt törvényre van emelve, az nem a magyar országunkban parancsoló magyar-ellenességgel szembeni, hanem az antiszemitizmus elleni, idegen tekintélyelvet, büntetlenséget, jogi felsőbbséget szülő és védő zéró tolerancia. Mint ilyen, megfosztja a magyarokat a védekezés jogától, mert évszázados gyakorlat bizonyítja, elég a szemiták által elkövetett hibát, pláne bűnt szóvá tenni, az illetőre azonnal ráégetik az antiszemita billogot, s gondoskodnak róla, hogy rajta is maradjon. Ez, a saját hazájukban a magyarokat másodrangúvá soroló, egyre uralkodóbbá váló mindennapos zaklató kánon, akár kormányzati, akár nemzetidegen hang énekli, törvényszerűen szüli a jogos antiszemitizmust. Azaz, van ilyen is. Jelentős szavazatveszteséget okoz azoknak, akik mindezt szorgalmazták és szorgalmazzák, mintha elfeledkeznének a közelgő 2026-ról. Ezért az illetékesek számára is hasznos lehet a kérdéskör hazai vonatkozásainak körültekintőbb, részletesebb vizsgálata.

A magyarellenesség ellen törvényesítsünk zéró toleranciát!

Az európai országokban semmi keresnivalója a csendben betolakodó, párhuzamos államot ácsoló nemzetidegen diaszpóráknak, sem az ugyancsak honfoglaló szándékú tömeges agresszív muszlim és szemita migráns betolakodóknak, akik vallásilag-politikailag ellenségesek az európaiakkal szemben. Évszázadok keserves tapasztalatai bizonyítják, egyikőjük sem természetes képződmény e tájon. Szent könyveik vallási kötelemként egyaránt a keresztények, gójok, hitetlenek elleni kíméletlen embertelen eljárást írják elő, amit nyíltan, fanatikusan, vérszomjasan követnek is Európában. Nagyrészt annak a globális háttérhatalomnak az ösztönzésére, sokoldalú segítségével, céltudatosan jönnek, amely a lényegét tekintve önmaga is diaszpóraként települt és épült fel az USA-ban, ma is az, s ezért támogatja a segéderőinek tekintett diaszpórákat más országokban. Az említett kétszínű pro és kontra taktikázgatásukkal elérik, hogy mindkettőjük képviselői mindig ott legyenek a kormányzati hatalom közelében. Az USA-ban és más országokban hosszú ideje a kezükbe kaparintották főleg a pénzügyi, de a gazdasági és közéleti kulcspozíciókat is, s úgy néz ki, a beindult személyi változások ellenére az intézményesülésüket is hagyják folytatódni. Főleg amiatt, hogy a nemzeti kormányok jóindulatból, fenyegetés alatt, vagy bárgyúságból már akkor elnézték a globalizmus „kezdeti eltéréseit” a hangoztatott szándékoktól, s a valóságtól, amikor még nem is hívták globalizmusnak. A felaljazott és felkészített betolakodóknak, valamint a honfoglaló migránsoknak máris politikai erővé sikerült válniuk, mivel a globalizmus folyamatának szerves részeként készítették fel őket.

Az Európa által átélt migráns betolakodás háttérhatalmi ötlet, egyáltalán nem európai igény, de alattomos módszerekkel sikerült elfogadtatniuk egy sor európai kormánnyal, mások meg kényszerből csatlakoztak. Az európaiak rendszeres és céltudatos gyilkolása, honfoglaló magatartásuk miatt mind többször felmerül a betolakodó kasztok kiebrudalásának gondolata. Németországban is, ahol pedig az „Isten hozott!” (Willkommen!) nemzetellenes gondolatának megvalósítását Merkel és Scholz kierőszakolta, Merz jelenlegi kancellár pedig úgy tartja, a nehézségek ellenére helyes ez az út, s ebben élvezik az immár ugyancsak börtöntöltelék-jelölt német nő, Ursula von der Leyen támogatását. A folyamat eredményes; már cikkeznek róla, hogy Merz negyedik birodalma az utolsó lehet. A háttérhatalmasok vadidegeneket ültetnek a németek nyakába, akik már nem is akarják megtűrni a németeket az ő saját országukban. Nemrég hozták nyilvánosságra, hogy a migránsok évente 9000, azaz naponta 24 németet késelnek meg. Ebben az irányban halad a bátortalan lépéseket tevő olasz, főleg a spanyol kormány, valamint egyes közép-európai kormányok is, ahol a háttérhatalomnak és/vagy a régen beépült nemzetidegenek alakulatának sikerült megbuktatni a nemzeti érzületű kormányokat. A februári német választáson a nemzeti tudat újjáélesztése, vagy további elnyomásban tartása volt az igazi kérdés; reménykeltő, hogy kezd buzogni a németekben a nemzeti öntudat, sokallják, hogy a hirtelen előtűnt női vezetőik túl sok teret engedtek a háttérhatalomnak. Az európaiak, kormányok és társadalmak egyaránt, immár évek óta csak panaszkodnak, siránkoznak, gyászolnak, gyertyát gyújtanak és temetnek. Az ünnepeket sem tudják örömmel, felszabadultan eltölteni, hanem a betolakodók véres terrorja és a terrorkészültség ijesztő és művi feltételei között kényszerülnek tölteni a napjaikat, s immár a sörfesztiválon sem kortyolgathatják nyugodtan a sörüket. A migránsok egyre többször összecsapnak a rendőrséggel, és sebesültjei az utóbbiaknak vannak. Tűzparancs helyett a németek vére folyik. Mindennek csúcspontja Scholz előző német kancellár január végén kifejtett, a német közvélemény által visszautasított történelmietlen „irányelve” a holokausztról: „a saját családtörténetétől, vallásától és felmenői születési helyétől függetlenül mindenki felelősséggel tartozik ebben a kérdésben”… „nem fogunk elfogadni semmilyen relativizálást, és minden új generációt emlékeztetni fogunk az ezzel kapcsolatos állandó felelősségére„. Azaz a születendő korosztályok eleve a holokausztért felelősként jönnek a világra. Ez a hiszekegy nem ismeretlen, eredetileg nem is csak Schultzé, vagy Merzé, hanem a háttérhatalmasoké. Ezért nem is csak németellenes, hanem emberellenes. Évtizedek óta szüli a jogos antiszemitizmust világszerte. A bátrabb európaiak már vádaskodnak, de még mindig inkább a migránsokra. A háttérhatalom és a saját nemzetáruló vezetőik ritkán kerülnek szóba. Az EU élcsapatként közreműködő vezetése örömmel vállalja a háttérhatalmi utasítások teljesítését, sőt a nemakarókat is próbálja erre kényszeríteni.

Mindezek terjedésének veszélyének, valamint idevonatkozó hasonló saját tanulságaink láttán, Magyarországon kevés jogosabb és parancsolóbb nemzeti követelés merülhet fel, mint hogy a nemzeti érdekek védelmére a magyarellenesség ellen hirdessünk zéró toleranciát! Döbbenetes, de nyomát sem látjuk a közéletben, a politikában. E hallgatólagos „kezdeti eltérés” a valóságunktól ütemesen növekszik az ezerszerese felé, amikor már nehezebb lesz bármit kezdeni vele. Ám egy idő után kényszerűen, s lehetőleg közösen elkerülhetetlenül meg kell tenni. Ezért hangozzon mind erőteljesebben a vele párhuzamos kérdés, hogy miért intézményesített viszont a zéró tolerancia nemzetide-genek érdekében, s miért van még törvényre is emelve? Közvéleményünk ezerszer követelt választ, ám e kérdés megválaszolatlan! Mintha el sem hangzana, vagy süket fülekre talál. Pedig ordít, hogy nyomós okai vannak, amelyeket a politikának rég meg kellett volna nevezni, s ki kellet volna gyomlálni. Szemléltetésre elég összegeznünk, hogy nálunk ma bárki nyugodtan hangoztathat amerikaellenes, németellenes, oroszellenes, kínaellenes, de még magyarellenes nézeteket is, kirekesztés, büntetés csak azokat fenyegeti, akiknek nézeteit a kulcspozíciókba furakodott nemzetidegenek és hazai kiszolgálóik önkényesen antiszemitizmusnak minősítenek, akár az, akár nem. Maga a „zéró tolerancia az antiszemitizmus ellen” fogalmazás önmagának is ellentmond, hiszen a tolerancia azt jelenti, hogy toleránsaknak (türelmeseknek) kell lennünk más véleményekkel szemben, tehát az antiszemitizmussal is. Ám a zéró tolerancia törvény éppen ezt tiltja, sőt bünteti! A téveszmékkel szemben világszerte beindult nagy változásokat hozott csaták idején a mi méltóságainknak, politikusainknak, jogászainknak, újságíróinknak is tudomásul kellene venniük és végre érvényesíteni ezt a politikai, oksági, erkölcsi viszonyt. Minden nemzet érdekei megkövetelik ennek a tisztázását és jogszerű rendezését akkor is, ha Trump emiatt nem szólt rájuk, és emiatt nem is fog. Ezt saját védelmükben a nemzeteknek önmaguknak kell elvégezniük.

Folyik is. Sokan, egyre többen vagyunk, s legyünk még sokkal többen, hitünk szerint önmagunkat csorbíthatatlan jogú magyar állampolgárnak, hazafinak tartók, akik nem újságfalók, internetrabszolgák, rádió-, vagy tv-elbűvöltek, akiknek a megtévesztők naponta a fejünkre olvassák, hogy megtévesztettek, antiszemiták vagyunk. Hittitok, hogy súlyosbító, vagy enyhítő körülmény, hogy mint ezzel vádoltak, messze nem vagyunk egyedül a világban. A megtévesztők e minősítést a fertőző betegségnél is gyorsabban terjesztik, a fél világot vádolják vele, félre szeretnék vezetni az egész világközvéleményt. Nem veszik észre, minél inkább igyekeznek, lelepleződésük miatt egyre többen és meggyőződöttebbek lesznek az antiszemiták. Akik még a történelem fintorát is meglátják, mégpedig hogy a megtévesztőknek éppen ez a hallgatólagos célja. Ezzel teremtenek ürügyet rá, hogy a sajátos érdekvédelmi gyakorlatukat az önmaguk által kikiáltott és kiváltott váddal álcázhassák, kikényszerítsék mind felháborítóbb követeléseiknek a kormányszervek általi teljesítését, főleg hogy az „antiszemitákat” kirekesztessék velük. A nemzetidegen kisebbség céljai az adott erőviszonyoknak megfelelően, de állandósított kötelező pozitív megkülönböztetés formájában az esetek többségében teljesülnek, de öröklődnek, s mindig megújulnak. A végrehajtó hatalom tud róla, az országok többségében elfogadhatatlan részrehajlással elő is segíti, a törvényhozó hatalom pedig megvakítottan elnézi, sőt jogi védernyőt biztosít nekik a saját nemzetével szemben.

Súlyosabb a helyzet, amikor e védernyőt alapvető állampolgári jogokon átgázolva törvényesítik is, ahol mi tartunk. Kimondatlanul, de gyakorlatilag másodrendű, alacsonyabb rendű állampolgároknak sorol bennünket, amit ez esetben a törvényhozó hatalom meggondolva, vagy meggondolatlanul, de alkotmányellenesen szentesít, sőt bünteti is azokat, akiket a megtévesztők kineveznek antiszemitának. Ha Izraelben hoznának törvényt az antiszemitizmus ellen, az ott még tárgyszerű vita kérdése is lehet. Más országokban azonban eleve nemzetellenes lépés, akkor is, ha nemzetállamnak nevezik, vagy hiszik magukat. Sőt akkor már csak szavakban nemzetállamok, jogilag, gyakorlatilag nem, hiszen a leglényegesebb állampolgári kérdésben az egész nemzet eleve másodrangú jogalannyá válik a nemzetidegenekkel szemben.

A legtermészetesebb jogalkotói törekvés az lenne, hogy a magyar hazában a magyarellenességgel szemben legyen zéró tolerancia, de ez fel sem merül, sőt, ha hallatszik efféle hang, az érintettek azonnal gondoskodnak róla, hogy a rasszizmussal kiegészített antiszemitizmus országossá növelt vádja uralja el a közéletet, s vég nélkül ragoztatják a tömegtájékoztató eszközökkel, mintha az emiatt elhanyagolt sokkal fontosabb kérdések nem is léteznének. Történelmi képlettel élve, a nemzetidegen kisebbség labanc segítséggel győzelmeket arat a kurucok felett, mígnem a kurucnak vélt hatalmi ágazatok megalkuvásának köszönhetően uralomra is kerül. A nemzetidegen basáskodás ellen egy szót sem szólhatunk, mert, mert az efféle „törvények”, amelyekről csak a kedvezményezett „egyenlőbbeket”, azaz csak az egyik felet kérdezik meg, az őslakos, államalkotó többségünk alapvető demokratikus jogát, a szólásszabadságot is felülírják. A nemzet ettől mind tudatosabban idegenkedik, a kormányok és a törvényhozó hatalom pedig cinkosan hallgat, vagy akár el is nyomja a kialakuló tiltakozásokat, feledve a történelmi tapasztalatot, hogy ez az eljárás időzített bomba minden oldal számára. Robbanást elkerülendő, biztosítani kellene, hogy demokratikus úton történjen. Ma már kevés ennél fontosabb társadalompolitikai kérdés akad, amely parancsolólag nemzeti konzultációt igényel. Ehelyett, ha kérdezünk, főleg ha tiltakozunk, már el is ítélnek, sőt meg is büntetnek bennünket. A köznyelvünk, az irodalomból átvéve, ezért nevezte el a betolakodott nemzetidegeneket egyenlőbbeknek, arra utalva, de nem elfogadva, hogy csorbított jogú állampolgárok vagyunk.

És maradunk is? Igen, ha még annyi tragikus történelmi tapasztalat után is hagyjuk magunkat, mint amennyit a magyarság átélt, s a történelmileg önmagukat javadalmazottakká jogosítóknak is beláthatatlan károkat okozó téveszmék és gyakorlat felszámolásáért nem merünk kiállni! Állampolgárként, hazafiként, emberként, bármennyire is tiszteljük a megválasztott vezetőinket, csak tagadó választ adhatunk az antiszemitizmussal kapcsolatos végzetesnek bizonyulható téves lépéseikre. Holott a világ más országaiban egyre határozottabban, tömegesen és kitartóan tömegmozgalmak teszik magukévá a népirtás miatt felerősödött Izrael-elleneséggel jellemezhető „újantiszemitának” elnevezett álláspontot. Ám sem ők, sem mi nem akarunk antiszemiták lenni. Mi e hazában nemcsak az őslakosok, hanem minden esetben a teljes jogú, sőt vitás esetekben előjogos állampolgárok vagyunk. Lehet, hogy ilyen előjogot nem lehet alkotmányozni, bár nem lenne természetellenes, de érvényesíteni kell, vezetőink, kormányszerveink intézkedéséből kiérzendőnek kellene lennie.

Sajnos nem ez a helyzet, s ezt az alkotmányként szereplő alaptörvény sem mondja ki. Szerepel ugyan benne egy meglehetősen semleges passzus: „Valljuk, hogy népuralom csak ott van, ahol az állam szolgálja polgárait, ügyeiket méltányosan, visszaélés és részrehajlás nélkül intézi”, de az államalkotó őslakos magyarságnak az előjogára még hallgatólagos utalás sem történik. A „részrehajlás” viszont létezik, hiszen a sokasodó nemzetidegen diaszpórák kiügyeskedett előjogai a gyakorlatban rendszeresen érvényesülnek, legyen szó zsidókról, ukránokról, kínaiakról, németekről, hollandokról, vagy másokról. Az alaptörvény XV. cikkely (1) pont ugyan kimondja, „a törvény előtt mindenki egyenlő”, a (2) pont is megerősíti, hogy „az alapvető jogokat mindenkinek bármely megkülönböztetés, …vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül biztosítja.” Csakhogy a törvényesített antiszemitizmus elleni zéró tolerancia szó szerint és értelem szerint éppen ezeket írja felül. Jogi kollízió áll elő, s rendszeresen az idézett elvekkel szemben a magyarok terhére oldódik meg. Pedig történelmi szándékaink szerint jogot azért alkotunk, jogállamot azért hozunk létre, s vezetőket is azért választunk, a hogy nemzetünknek e magától értetődő előjogát a saját hazájában a legtermészetesebb történelmi parancsként érvényesítsék. Mindig, minden tekintetben, minden körülmények között, mindenki vonatkozásában, minden egyre sűrűbben jelentkező ellenkező igénnyel, követeléssel, sőt immár fenyegetéssel szemben is. Ezért hívjuk magukat és hívnak bennünket Magyarországnak, azaz magyar országnak!

E szent eszme azonban sem szavakban, sem a gyakorlatban, s anélkül, hogy valamilyen természetes legyőzhetetlen akadály korlátozná, egy művi téveszme törvényesítése miatt mégsem érvényesül a maga csorbítatlanságában, holott a hazafiak több mint egy évszázada nem szűnnek meg követelni. Sajnos alkalmazásának hiányát már nemcsak a napi politikában, hanem egyénileg, szakmákban, kulcspozíciók elosztásában és sok más tekintetben tapasztalhatjuk. A nemzettudatos hazafiaknak kell napirendre tűzetni a megvalósítását és nem egyszerűen csak a „hallgattassék meg a másik fél is” jogalapján. A szólásszabadságot az emberiség érdekében történő egyetlen helyes, azaz az őslakos állampolgároknak a nemzeti és a közügyekbe perdöntő beleszólása szabadságaként kell értelmezni. Ahogy az alaptörvény IX. cikk (1) pontja helyesen kimondja: „Mindenkinek joga van a véleménynyilvánítás szabadságához.” Ezért bármilyen izmus elleni zéró tolerancia és hasonló elvtelen, megkülönböztető, megbélyegző és következményekkel járó, ezért a természetéből adódóan eleve rasszista rendelkezések ellen mindenekelőtt a szemitáknak kellene a leghatározottabban tiltakozni, mert végső soron elkerülhetetlenül ellenük fordul. Ugyanis a többségi, az őslakos társadalom jogait a legkisebb mértékben, s bármilyen jogcímen is korlátozó rendelkezés minden létező megfontolással szembemegy. Különösen, ha az a kimondatlan célja, hogy valamely kisebbséget, vagy kisebbségi személyt jogi védernyővel oltalmazhasson akkor is, ha köztörvényt sért, vagy a többségi társadalmat sértegeti bármilyen módon. Ha van valami, ami eleve antiszemitizmust szül, az efféle tisztességtelen társadalomellenes jogi és gyakorlati eljárás az, ezért a bírálat, a kifogás jogos, akkor is, ha azt valamilyen átgondolatlan jogi rendelkezés hozói, vagy alanyai antiszemitizmusnak ítélik. A kisebbségi jogok védelme nem jelentheti a többségi őslakos társadalmi közösség jogainak hátrányos megkülönböztetését, mert ez is jogos antiszemitizmust szül. Ilyenről nem illik sem nálunk, sem a világban beszélni, holott jelenleg a fél világot elborítja. Sőt a szemiták a leghatározottabban kikövetelik a pozitív megkülönböztetést, s nincs jele annak, hogy e hamis felsőbbségi önhittségről lemondanának. Ellenkezőleg, a követeléstől kezdve a káros eszközöktől, módszerektől sem riadnak vissza, hogy érvényesítsék bárkivel szemben, a számukra lakhelyként szolgáló idegen országokban. Sőt a megszerzett előjogok és védernyő fedésében egyre gyakrabban előfordulnak olyan esetek, amikor még az egyenlő jogok biztosítása is gyakorlati diszkriminációvá lényegül az őslakos, a többségi társadalommal szemben.

Fontos tehát megértetni még alaposabban, hogy a helyzet egyre fenyegetőbbé válik a magyarság számára. A meggyőző részletek között kell még behatóbban eligazodnunk. Akkor is, ha összefoglalása jár némi ismétléssel, no de az antiszemitizmus vádját is naponta és többször halljuk. Ismétlése és léte rég zavar bennünket. A törvényesített zéró tolerancia az antiszemitizmus ellen jelenlegi társadalmi szereplők helyzetében, remélhetőleg a bevezetők szándékával szemben, először is akadályozza a szólásszabadságot. Másodszor az antiszemitizmus „minden formája” ellen hirdet harcot, de e formák pontos jogi megfogalmazása sehol nem található, ami ugyancsak azoknak az önkényes vádaskodását segíti elő, akiknek ezt a lelkiismerete nemcsak megengedi, hanem elő is írja. Harmadszor, megfosztja a magyar nemzetet a védekezés és az ellentámadás szent jogától. Negyedszer, kirívó szándékossággal származáson alapuló, azaz rasszista megkülönböztetés, ami elfogadhatatlan, s ami ellen állítólag harcolunk. Ötödször, Magyarországon, bizonyos esetekben, csak magyar lehet pozitív megkülönböztetés alanya, másokat ő elé helyező hátrányos megkülönböztetésnek nem lehet alanya. Ebből senki kedvére nem engedhetünk. Hatodszor, a törvény nem nyújthat jogtalan védernyőt, kivételezetté nem léptethet elő senkit sem a magyarsággal szemben, mert ezzel a magyarok jogos esetekben nemcsak igazságos bírálatot nem gyakorolhatnak kisebbségekkel, másságokkal szemben, hanem véleményt sem nyilváníthatnak, hiszen azonnal rájuk sütik az antiszemitizmus bélyegét, s még meg is büntetik. Mi több, e formájában jogi alapot biztosít magyarok elleni provokáló támadásokra, amire az esetleges választ ismét antiszemitizmusnak nyilvánítják, s amit a sajtó nem magyar nemzeti érdekeket képviselő többsége felnagyít, hangosan világgá kürtöl.

A mindezt elszenvedő magyar hazafi joggal vonhatja le a következtetést, hogy nem ő az elsőrendű állampolgár a saját hazájában, s ennek a kártékony következményeit is át kell vészelnie. Az érzékenyítésnek nevezett liberális mesterkedés sem a demokráciát tökéletesíti, ellenkezőleg a sokasodó, önmagukat megkülönböztető, s előjogokat követelő nemzetide-genek, kisebbségek, korcsosulások és más társadalomellenes különítmények külföldi segítséggel, alattomos fokozatossággal kialakítandó diktatúrájává torzítja. Ők azok, legyenek politikusok, újságírók, művészek, vagy tettetett állampolgárok, akiknek mindenki szélsőjobboldali, ha nem az ő nótájukat fújja. Süvítik, hogy a német AfD, az osztrák Szabadság Párt, a Patrióták Európáért, a Mi Hazánk Mozgalom, de még maga a Turulmadár is szélsőjobboldali. Az állampolgártól, sajnos sokszor a kormányok támogatásával, türelmet követelnek önmagukkal szemben, de számunkra egyre tűrhetetlenebbé srófolják önmagukat. A történelem pedig már tanúsította nemegyszer, sőt eléggé határozottan teszi jelenleg is, hogy mindezeknek vannak számukra elkerülhetetlen kellemetlen következményei. Nem azért, mert nem értik meg őket, hanem, azért, mert tökéletesen értik tolakodó, előnyszerző, sőt honfoglaló céljaikat!

Sikeresen megvédtük magunkat az illiberális állam, az unortodox eljárások, de mondhatjuk a gazdasági semlegesség kérdésében is, kulturált, emberies módon, ideje, hogy a történelem egész folyamán a tőlünk követelt, de ellenünk irányuló intoleranciával szemben is megtegyük. Be kell látni mindenkinek, ilyen helyzet kialakulásában valójában egyik fél sem érdekelt. Ezért a legsúlyosabb hibája ennek a törvényi rendelkezésnek, hogy a szemitizmus mindenáron történő védelmezésével önmaga szüli és tartja fenn az antiszemitizmust, mintha kifejezetten ezzel a céllal alkották volna. Sokasodnak, akik ezt is jogos antiszemitizmusnak tekintik, s ezzel nem is igen lehet vitatkozni. Olyanok is, akik úgy vélik, nem is kell, ellenkezőleg az állampolgári jogokat, az állampolgár szuverenitását és szólásszabadságát korlátozó törvényi rendelkezést kell visszavonni. Ha az a hihetetlen helyzet állna elő, hogy kormányszervek nem biztosak benne, hogy ezt megtéve helyesen járnak el, vagy valami miatt akadályoztatva érzik magukat, erősíttessék meg ezt is a bevált nemzeti konzultációval, ami mind az említett, mind sok más akadályt elhárít, s azzal a nagy előnnyel jár, hogy az államalkotó őslakos nemzet álláspontjával mindeninek meg kell békülnie.

Senki nem tagadhatja, hogy e helyzet súlyos, sőt robbanásveszélyessé válhat, ahogy más országokban már sorozatban megtörtént, mert a hasonló ok- és jogviszonyok között az elkerülhetetlen köznapi és politikai, erkölcsi ütközéseket a szólásszabadság lényegileg hasonlóan beépített korlátozása ott is rossz irányba csatornázta. Eluralkodott gyakorlat, hogy manipulált, vagy manipuláló művészek, tudósok, még a történelmi tévedésbe remélhetőleg csak belekényszerített Nobel-díjasok is, együttesek, szervezetek, valamint a szószólóknak (celeb) „kinevezettek” bár egyiküknek sincs rá jogkörük, önkényesen, a nyilvánosság előtt bejelentik, hogy ez, vagy az a kijelentés, dal, vagy még csak nem is bíráló megnyilvánulás „nem fér bele a szólásszabadságba”. Mindössze ennyi elég is ahhoz, hogy a tömegtájékoztatási eszközök felkapják, s napokon át óránként ismételgessék, azaz valakik bemagyarázzák a társadalomnak, hogy a szóban forgó valami, vagy valaki antiszemita, vagy cigányellenes, az utóbbi időben ukránellenes. A védett témakör ez a három: filoszemitizmus, filo-romaizmus, filoukranizmus. Aláhúzandó, hogy amikor azonban ezek a védettek, vagy egyenlőbbek egyedi növekvő számú magyarellenes kirohanásokat, rablásokat, sőt gyilkosságokat követnek el a magyarok ellen, közel sincs ekkora felháborodás, társadalmi mozgósítás. Ez a nemzetidegenek bűne, de a magyarok hibája! Hűen mutatja, kik mozgatják az izmusok szálait.

Érthetetlen, de az illetékes kormányszervek álmatagon nézik a legtöbbször tudatos és sokasodó magyarellenes akciókat, de igen figyelmesek, élénkek és bőkezűek a nemzetidegenek iránt. 2024 közepén a kormány nyilvános dokumentumként elfogadta az „Antiszemitizmus Elleni Nemzeti Stratégia. Fellépés az antiszemitizmus ellen Az eredmények összefoglalása és további vállalások rögzítése a jövőre nézve” című rendkívül körültekintő 130 oldalas, a sokasodó zsidó szervezetek részére „további vállalások” címen bőséges költségvetést (Miközben a Magyarok Világszövetségétől megvonták az állami támogatást), pénzügyi és egyéb juttatásokat is tartalmazó, „nemzeti” stratégiának nevezett anyagot. A kormányzati honlapon bárki elolvashatja. Miniszterelnöki megbízottat neveztek ki intézkedési javaslatok kidolgozására az EU-ban (?) „erősödő antiszemitizmus visszaszorítása érdekében”, és sorolhatnánk. Sokkal időszerűbb és szükségesebb lenne magyar nemzeti stratégia kidolgozása és elfogadása. Hallunk ugyan „nagystratégiáról”, amit a magyarok szívesen elősegítenék, de nem ismerik. Ehelyett, tovább intézményesítik a már rég elkülönült zsidó-izraeli érdekek védelmét, azaz pozitív diszkriminációs megkülönböztetését. Ki tekintené az efféle túlzó, sőt erőnket meghaladó hazai és nemzetközi intézkedéseket jó jelnek a közeljövőre nézve?

Mindezt tavaly december közepén, nyilván akaratlanul, de betetézte a címe szerint „Az internetes agresszió visszaszorításáról” szóló törvény, amely belpolitikai vonatkozású talányos „érintett személyek„ védeleméről szól. Rendelkezése szerint, aki nagy nyilvánosság előtt elektronikus hírközlő hálózat útján olyan kifejezést, ábrázolást, vagy kép- és hangfelvételt használ, vagy tesz közzé, amely beazonosítható személlyel vagy személyekkel szembeni erőszakos, halált okozó, vagy különös kegyetlenséggel elkövetett büntetendő cselekményre irányuló szándékot vagy kívánságot fejez ki, ha súlyosabb bűncselekmény nem valósul meg, vétség miatt egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. Ez önmagában mind helyes, hiszen immár gyilkosságra uszítás is mind sűrűbben előfordul, de egyben, sajnos, lehetséges hivatkozási alapként ösztönzi az előbb leírt kártékony jelenségeket is, visszaélésekre ad alkalmat. Az ideológiai-politikai zűrzavarteremtés, „az igazságtól való kezdeti eltérés” az ezerszerese felé halad, s világosan látható, hogy nem a kormányerőknek kedvez. Maga az elvben helyes rendelkezés nem is tűnik összefüggő jogalkotás szerves részének (koherensnek), inkább mintha hirtelen keletkezett zártkörű, napi és szűk politikai szükséglet rejtőzködne a háttérben, nem pedig társadalmilag megkövetelt széleskörű indokolt meggondolás. A következményeit illetően nincs eléggé átgondolva, mert a sorozatos kivitelezés, pozitív diszkrimináció intézményesítése negatív hatással van a közvéleményre és a fejleményekre. Konkrét esetek ismeretében lehetne még sorolni a kifogásokat, de ennyi alapján is félő, hogy a gyakorlatban ezúttal is a szubjektív megítélés fog uralkodni, ezért a törvény az elnagyolt formájában, ügyeskedő ügyvédek kezében inkább az előidézők, gerjesztők, provokálók kezére játszhat.

E törvényt a fenti kifogások szellemében mégis törvényként kell értelmeznünk nekünk is, a kormányszerveknek pedig szigorúan magyarpártolón be kell tartatni! A jövőnk érdekében azonban megfontolandó, hogy módosítani kellene legalább három fontos minőségi jellegű kivétellel. 1) A magyarságot, a nemzeti érdekekeinket sértő, lebecsülő, biztonságunkat, szuverenitásunkat veszélyeztető egyre gyakoribb tetteknek és kijelentéseknek nagyobb súllyal kellene latba esniük, mint „a másik oldal” személyes bírálatainak, amelyek egyébként az esetek többségében mindössze elejtett nélkülözhetetlen közhasználatú szavak. Az ezekre válaszul megszervezett tömeges agresszív, napokig ismételgetett reagálások inkább minősíthetőek eleve törvénytelennek, azaz büntethetőnek. Tehát a probléma kétoldalú, de csak egyik oldalt büntetik. 2) Ugyanilyen kritikai elbírásában kellene részesülniük az LMBTQP és gender mozgalmak képviselőinek, akik nem kevésbé agresszíven, csak „szép szóval” terjesztik emberiségellenes meséiket. 3) Az éles, kíméletlen reagálások általában válaszok, azaz ugyancsak következményei hasonló, vagy még kihívóbb, tapintatlanabb magyarellenes előzményeknek, tehát okszerűen indokoltak. Ha ezekre a magyar csak büntetés terhe mellett válaszolhat tényszerűen, keményen, akkor a törvény az okozót, az eredeti bűnöst védi, amire már régóta számtalan a példa. A toleranciát azok hirdetik és követelik a leghangosabban, akik a legkevésbé sem gyakorolják, ám mindenkitől elvárják.

Parancsoló tehát a szaporodó, gyakorlati hatásaikban magyarellenes szabálytalanságok megszüntetése, annál inkább, mivel a bírálandó nemzetidegen előjogok egyszerű ügyintézésbeli visszavonása nem jár azzal, hogy bárki más ellen irányulna, állampolgári jogait csorbítaná, viszont egyre súlyosabban nehezíti a magyar nemzeti érdekek érvényesülését. Sőt akad olyan helyzet, hogy kifejezetten akadályozza, mi több, büntet, ha e művi akadályt igazunk tudatában átlépjük.

E jelenlegi valós hazai és világhelyzet láttán tehát nyugodtan állíthatjuk, hogy az egyoldalú, főleg a még törvényileg is kikényszerített türelem a kisebbségekkel, másságokkal szemben inkább növeli a feszültséget, a sokasodó véres leszámolást, véső soron talán még a polgárháború veszélyét is, tehát nem áll összhangban a képzeletbeli céljaival. Ha bárki ezt alaptalan, vagy helytelen állításnak véli, tekintse át csak azt, amit a világban és nálunk 2024 folyamán, s eddig ez évben láthattunk. Ellenjavallt, ezért legyen tilos olyan rendeleteket hozni akár egyetlen országban is, amelyek ezeket a folyamatosan valakiknek a hamis felsőbbségi tudatát támogató, ezért elkerülhetetlenül tragikus következményekkel járó izmusokat akárcsak közvetve is támogatják. Megismételjük: következmények, amelyeket mostanáig folyamatosan el kellett szenvednünk. Az emberiségnek tehát mindenekelőtt a kiváltó okokat kell megszüntetnie, nem pedig a következményeit támadni, s az okozóikat és támogatóikat kell végre, így, vagy úgy, de megtanítania és rábírnia a megkülönböztetés nélkül mindenki érdekében álló világbékét elhozó nagybetűs emberségre. Választók és választottak, ingadozás nélkül tartsunk ki amellett, hogy senkinek, semmilyen helyzetben és jogcímen nem lehet olyan jogokat biztosítani, amelyek akárcsak a legkisebb mértékben is meghaladják a magyarok jogait, s minden késedelem nélkül állítsuk vissza a senkit nem sértő, büntető természetes helyzetet.

A Turulmadár ellen hadakozók

A betolakodott nemzetidegenek honfoglaló célját vészjóslóan mutatja, hogy kiszolgálóik – jelenleg a főpolgármesteri hivatal ide sorolandó – készséges kártékony segítségével telerakták holokausztra emlékeztető műtárgyakkal és elnevezésekkel a Duna mindkét partját, valamint a főváros turisztikai központjait. Telhetetlenségükre jellemző, hogy a Duna egyik oldalán a térképek szerint a Bem rakparttal azonos vonalon fut az Angelo Rotta rakpart; két rakpart egy és ugyanazon helyen, ez már valami! A szűk Clark Ádám teret is felosztották; néhány fát „Jeruzsálem parknak” neveztettek el, hogy a 0-kilométer obeliszkjénél is jelen legyenek. Legutóbb a ferencvárosi rakparton „folyamatosan vérző seb” elnevezéssel (vastömb a rakpart burkolatában, amely rozsdát ereszt magából a Dunába) újabb emlékhelyet létesítettek. Terézváros Önkormányzata most alakít ki emlékhelyet a Liszt Ferenc téren! Budapest-szerte és számtalan vidéki városban kikényszerítették emlékhelyek, emléktáblák, „botlatókövek” tömegét. Valakik felelősek azért, hogy országunk fokozatosan veszít magyar jellegéből, nemzetidegen jelmezbe öltöztetik, s ez nem korlátozódik a helyrajzra; gyorsuló ütemben tetten érhető más ágazatokban is.

Mindezzel párhuzamosan a kezdet kezdetétől jellemző a nemzetide-geneknek az a kihívó, sértő kitartása is, amellyel vezetőik és szervezeteik többsége vérremenően harcol az ősi magyar jelképek, különösen a turulmadár szobrok ellen. Nemzetidegenek már arra is jogot formálnak, hogy meghatározhassák, a magyarok milyen szobrokat állíthatnak a saját országukban! A rendszerváltás óta nincsenek egyedül, s általában, az LMBTQP-hez hasonlóan, élvezik a rendfenntartó szervek védelmét, amelyek leginkább az ellenük tüntető hazafias erőket vegzálják. Legutóbb a nemi korcsosulást kultiválók és terjesztők akarták meggyalázni a turult azzal, hogy a Szabadság-hídon vonaglanak át, amelyet négy turulmadár ural, de a Mi Hazánk hazafiúi ezúttal is értésükre adták, hogy ott sincs keresnivalójuk. Ám szövetségesre leltek a jelenlegi nem-ukrán ukrajnai nemzetidegen vezetőkben, akik Kárpátalján, a társadalmi rendszertől függetlenül, „történelmi” következetességgel végzik magyar- és turulellenes üzelmeiket. Időszerű mérvadó véleményként a Mi Hazánk elnökének a jelenlegi helyzetet elevenbe vágóan minősítő összefoglalóját idézzük: „Azért az kemény, hogy a Kétfarkúak társelnöke, Budapest XII. kerületének polgármestere, Kovács Gergely a magyarság ősi jelképét, a turult le akarja dönteni, de az ukrán nagykövettel most emlékművet állít az ukrajnai háború ukrán és kárpátaljai magyar áldozatainak. Ráadásul ez lesz a világ első ilyen emlékműve Ukrajnán kívül. Nem Londonban, nem is Brüsszelben, hanem Budapesten. De ki kényszeríti az otthonaiktól nagyon messzi frontra a kárpátaljai magyarokat, ki fogdossa őket össze az utcán, ki rabolja el őket hamis magyar rendszámos kisbuszokkal? És mi van az Odesszában, Donbaszban meggyilkolt orosz nemzetiségű áldozatokkal? Ők nem számítanak? Minden áldozat számít. Ukrán, orosz, magyar, mindenki. Béke kell, és nem ukrán és progresszív, liberálglobalista propaganda. A turul pedig marad!” A turul természetesen marad, de ez a fejlemény is jelzi, a betolakodók szándékát: elzsidósítják Budapestet, saját emlékhelyeiket folyamatosan növelik, aminek nincs indoka, de célja van.

              A Kétfarkú Kutya Párt pedig az LMBTQP tájékán átütő sikert arathatna, ha nem csak szavakban lenne az. Ehelyett, leleplezve önmagát, a Turul ellen hadakozik. De miféle párt ez ilyen illetlen elnevezéssel? El kell érni, hogy a pártok a politikai életünket megcsúfoló, félrevezető, nézeteiket és céljaikat palástoló, a választókkal szemben tisztességtelen, s csak a kiválasztottjaik számára érthető, az említett neokont és neokohnt sejtető elnevezést ne használhassanak (Kétfarkú Kutya Párt, Lehet Más a Politika, Momentum, a Tisza Párt is a többértelműsége miatt). Politikai irányzatuk titkolása eleve a háttérhatalomra tereli a gyanút. E hatalom által meggyilkolt Kennedy elnök vonatkozó figyelmeztetése egyre időszerűbbé válik nálunk is. „A titkos szó ellenszenves egy szabad és nyitott társadalomban, népünk örökletesen és történelmileg ellenzi a titkos eskükkel létrejött titkos társaságokat és titkos eljárásokat. Ellenszegülünk a világ egy monolitikus és szégyenteljes összeesküvésének, mely kizárólag titkolt eszközökön alapul, hogy befolyását növelje, inkább beszivárgással mint nyílt támadással, felforgatással, megfélemlítéssel a szabad választás helyett. Ez egy rendszer, amit megterveztek, óriási emberi és anyagi forrásokkal egy igen hatékony gépezetben, amely katonai, diplomáciai, felderítési, gazdasági, tudományos és politikai műveletekből áll. Munkálkodásai rejtettek, nem publikusak. Hibáit eltemetik, nem reklámozzák, ellenzőit elhallgattatják, nem dicsőítik. Nem kérdőjelezik meg kiadásaikat, titkaikat.”

Megalapozott gyanút kelt, ha a pártok eltitkolják a társadalom előtt, hogy mit és kiket képviselnek, de az is, ha kormányszervek emberöltőkre titkosítanak minden állampolgárt érintő eljárásokat. E helyzet jogi rendezést követel. Ha nincs rá semmiféle jogszabály, jogi szerveinknek legfőbb ideje intézkedni. Megkerülhetetlen negatív példák bőven vannak rá. A szemünk előtt zajlik, hogy az LMBTQP-nek a több évezredes emberi igazságok terhére tett nem is kis engedmények szégyenletes sorozata, de az ellenük fellépők kifejezett bírósági- jogi, politikai-rendőrségi üldözése is messze eltávolodott már ezektől az igazságoktól. Szégyenletes eredményük e „kezdeti eltérések” elnézése miatt, hogy felkarolást ne mondjunk, a mára az ezerszeresére nőtt nemi mozgalom nyilvánvaló és alig akadályozott külföldi támogatással kifejezetten politikaivá válása. A társadalom pedig a kormánnyal együtt a tehetetlenség felé támolyog. 2025 június 28-án, miközben több nemzetközi fronton is kemény küzdelemre kényszerültünk, ki kellett térniük a nyíltabb összecsapás elől! Lázár János elemzése szerint „az volt a mesterterv, hogy nem lesz Pride. Amiből végül egy jogi csata lett, ahelyett hogy társadalmi vita lett volna. A magyar társadalom hetven százaléka ellenzi a Pride-ot”. Szerinte ott hibáztak, hogy ennek a hetven százaléknak a véleményét nem tudták jól artikulálni, helyette jogi csatározásba kezdtek. „Az, hogy lett Pride, számunkra kudarc” – mondta. Még feltűnőbb, sőt már gyanús a nemzeti konzultáció hiánya e hosszú ideje zaklatóan napirendre erőszakolt kérdésben, hiszen nem a „kezdeti eltérés” sújt bennünket, hanem már az ezerszerese! Nagyon át kell ezt is gondolni a 2026-os választások előtt, hogy e politikai szerepre és előjogokra törő korcsosulást trónra ültető galeri efféle művi eljárásokkal ne akadályozza az ország munkáját és életét. A politikai ellenzése és a társadalmi felháborodás jelen volt kezdettől, de inkább elfojtották, s a kormány nem támaszkodhatott, s jó ideig mintha nem is akart volna támaszkodni rájuk. Ellenségeink és ellenfeleink, nemzetközi pénzzel és restelkedés nélküli tüntetően politikai személyes részvétellel, a hazai háttérhatalommal odaadóan egyesülő főpolgármester főprájdmesteri eljárásával, vonaglásukat kifejezetten kormányellenes globalista provokációs kampánnyá tették. A nemi korcsosulásokkal, vagy azok megjátszásával, magamutogatásukkal, politikai céllal és idegen zászló alatt, nem mentek sokra. Karácsony és támogatóik feleslegesen álltak ki mellettük, álláspontjuk ismert volt előttünk már rég, szükségtelenül erősítették meg, viszont elegendő tényt gyűjtöttek már össze többféle vádemeléshez.

Ebben a szellemben kell levonni a tanulságokat minden érintett félnek, legfőképpen a kormányszerveknek, és alapos körültekintéssel gyökeres ellenintézkedéseket foganatosítani. A háttérhatalom által megszervezett migrációval szemben időben kerítést emeltünk és kellő intézkedéseket foganatosítottunk, a nem-ukrán Ukrajna EU és NATO-tagságát megakadályoztuk, de el kell ismerni, hogy ezt az LMBTQP-vel szemben kezdettől, majd kritikus pillanatokban elmulasztottuk. A turulmadár megvédése, ami önmagunk védelmét jelenti, ami képletesen nemzetünknek égetően szükséges önvédelmét jelenti. Illetékeseink egyes igazolhatatlan mulasztása az említett vonatkozásokban nagy veszély felé sodorta társadalmunkat. Most mégsem a személyes felelősöket keressük, hanem kormányszervek, hazafiak összefogva, a hibát számoljuk fel ugyanazzal a határozottsággal.

Melyik a legantiszemitább állam?

              A válasz már az eddigiekből egyértelmű, céltudatosan is csoportosítottuk elemezésre a témaköröket, amelyek közvetve, vagy közvetlenül, de összefüggenek a témakörünkkel. Egy államra mutatunk rá, de világjelenséggel állunk szemben, amelynek ez az állam a központi eleme. Válaszunk tárgyilagos megítéléséhez szükségeltetnek azonban a félreértelmezéseket megelőző magyarázatok, s a lényeges fejlemények vázlatos áttekintése.

Első. Államról van szó! A számtalan kifogásolandó közismert, de államinak nem minősülő tény ellenére országra, népre, szervezetre, sem egyénre nem vonatkoztatjuk eleve az alábbi megállapításokat, amelyeket az állam a nevükben gyakorol.

Második. Mind nyomasztóbb világtörténelmi tapasztalat, hogy létezik egy állam, amelyet mesterségesen és erőszakosan hoztak létre, s azóta sem szűnik meg mesterségesen, erőszakosan, jogsértően, gátlástalanul viselkedni, előjogokat követelni, kikényszeríteni. A közelmúltban egyre vérszomjasabban bizonyította, nemcsak ráillenek e minősítések, hanem nem is elegendőek.

Harmadik. Az önmagát szégyentelenül „a legerkölcsösebbnek” kinevező izraeli hadsereg, 1948 óta gyilkolja szomszédjait. A legsúlyosabb helyzetbe a szemita palesztinok kerültek. Őket kisemmizte és hontalanná tette a szemita zsidó állam, de ugyanezzel a kíméletlenséggel irtja szemita arab szomszédjait. A perzsa Irán ellehetetlenítésére is törekszik. Legutóbb ok nélkül agresszíven megtámadta és a jogsértő amerikai beavatkozás ellenére is súlyos veszteségeket szenvedett. Az izraeli titkosszolgálatok és a hadsereg vezetői közös nyilatkozatban követelték a háború befejezését Netanjahutól, azzal érvelve, hogy „egy lépésre vagyunk a vereségtől„. A kormány mindmáig drákói cenzúrával igyekszik ezt titkolni a világ előtt. A magyarországi tömegtájékoztatásban ezt teljes sikerrel elérte, ami a politikánk nagy kudarca.

Izrael Állam, amelynek egyre nyilvánvalóbb önprovokációs szerepe volt a Hamasz 2024 október 7-i betörésében is, csak az elmúlt másfél évben többet tett a zsidókkal szembeni gyűlöletkeltésért, mint bárki más. Fel is lángolt a világban az antiszemitizmusnak kikiáltott zsidó- és Izrael-ellenesség. A tömeges és nem szűnő gyűlölet terjesztésében a leghatékonyabb „a legerkölcsösebb” zsidó hadsereg; nyílt kérkedéssel követ el tömeggyilkosságot a gázai palesztinok, mindenekelőtt a gyermekek ellen. Irányelv számára Golda Meir egykori miniszterelnökük, aki Kijevben született, az USA-ban tanult, onnan vándorolt ki férjével az akkori Palesztinába. Izrael Állam 12 alapítóinak egyike, első moszkvai nagykövete, többször minisztere, majd miniszterelnöke. Fő tétele pedig az okot, okozatot fordított viszonyban feltüntető dermesztő felfogása, miszerint nem bocsáthatnak meg az araboknak, mert „arra kényszerítenek bennünket, hogy megöljük fiaikat”. Teszik is, előszeretettel lövik az élelmiszerért, vízért sorban álló gyermekeket, valamint nőket, hogy a palesztinoknak ne legyen jövendő nemzedékük! Nincsenek szűkében a palesztinellenes célokat szolgáló egyéb ötletekben. Trump át akarja telepíteni őket más országokba és Gázában „közel-keleti Riviérát” akar kiépíteni, ahogy a zsidó veje javasolta. Tervezik „humanitárius város” létrehozását is, amelyet még Ehud Olmert volt izraeli miniszterelnök is koncentrációs tábornak nevezett. Annak ellenére, hogy az ENSZ kétállami megoldásról döntött, Netanjahu azt ismételgeti, nincs olyan, hogy palesztin nép, vagy Palesztina, mert életveszélyt jelentenének Izrael számára. Éppen most rendelte el a Gáza teljes megszállását. Kiír és kiirt egy népet a történelemből, nem ismeri el a létezésének tényét és jogát. Júliusban képmutató pimaszsággal telefonon győzködte XIV. Leó pápát, hogy osztozik az általa lemészároltatott áldozatok családjainak a fájdalmában!

Nem alaptalanul hangzik a világban egyre hangosabban és csillapíthatatlanabbul a vád, hogy Izrael a szövetségesei elnézése mellett népirtást folytat Gázában, s a geopolitikai környezetében. A Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) emberiségellenes bűntettek miatt nemzetközi körözési és letartóztatási parancsot adott ki Netanjahu ellen. Komikus, de Trump, anélkül, hogy az USA tagja lenne, vagy ő erre bármiféle jogkörrel rendelkezne, szankcionálta ezért az ICC-t. Ám fél kézen megszámolható, kik álltak melléjük. Köztük volt Milei jelenlegi zsidó argentin elnök, Bolsonaro volt brazil elnök. Sajnos, mi is. Az ICC azonban szigorú fogalmazásban megismételte, hogy fenntartja a Netanjahu elleni körözést! Nem növelte politikusaink népszerűségét, hogy azonnal kihívóan szembeszálltak az ICC-vel, s tüntetőleg meghívták Netanjahut Budapestre. Megkérdőjelezhetően kiléptették Magyarországot az ICC-ből (Magyarország ma az egyetlen EU-tagállam, amely nem ismeri el a bíróság mandátumát), azaz szembefordultak a fél világgal, arra hivatkozva, hogy nem jogi, hanem politikai döntést hozott. Némák maradtak azonban, amikor az ICC Putyin ellen adott ki hasonló körözést. Pedig az valóban tiltakozást követelő, háttérhatalmi nyomás alatt elkövetett politikai húzás volt, míg a Netanjahu elleni nemcsak jogilag, gyakorlatilag is a valóságnak megfelelő önálló döntés.

Mindez felidézi a 2017. júliusi hasonló elfogultságról tanúskodó esetet, amikor a rendszerváltás után először Netanjahu izraeli miniszterelnököt hivatalos látogatásra hívták Budapestre, elkövetve azt a még súlyosabb politikai melléfogást, hogy beprotezsálták a Visegrádi Négyek tanácskozására, amely rövidesen fel is bomlott. A tavaly novemberi budapesti EU-csúcson, valamint az európai versenyképesség növelését célzó értekezleten több vezető európai politikus érzelmesen elítélte az antiszemitizmust, holott semmi köze nem volt egyik napirendhez sem. Hasonló súlyos hibát követ el az eddig sikeresen működő CPAC, a konzervatív politikai cselekvési konferencia, határozatban támogatva Izrael szuverenitásának kiterjesztését Júdeára és Szamáriára. Rendezvényein szerepelteti Soros fiát és Netanjahu fiát, ami minimum a CPAC-vezetés politikai naivitásáról árulkodik. Mindenhova beszuszakolják a több mint hatvan ENSZ-határozatot semmibe vevő Izraelt és képviselőit, ami törvényszerűen vált ki jogos antiszemitizmust, hiszen a világ tudja, ahova a cionizmus, a szemitizmus, a filoszemitizmus betolakodik, ott megkérdőjeleződik mindenki más szuverenitása. Fontos és jó irányzatú nemzetközi értekezletein túl a CPAC sajnos, lehet hogy az ilyesmik miatt, még nem könyvelhet el sok eredményt.

A tények, s a világ állásfoglalásának tükrében bizony eléggé elgondolkodtató az Izraelt támogatók előbbi rövid felsorolása. Lehet, Trumpnak, ha nem is gondolt rá, észre kell vennie, hogy az antiszemitizmus már-már elválaszthatatlan az amerikaellenességtől, sőt mintha azon dolgozna, hogy nőljenek is össze. Megingathatatlanul, a világméretű növekvő megvetéssel nem számolva, ő is a következményt támadja, elfeledkezve okokról-okozókról. (Akárcsak az orosz-ukrán fegyveres konfliktus esetében, amikor úgy tesz, mintha semmi köze nem lenne hozzá, s a világ megtévesztésére Putyint és Zelenszkijt vádolja, hogy nem tudnak békét kötni az ő általa Oroszország ellen vívott proxy háborújában! Ugyanaz az izraeli arcátlan stílus, amit jól ismer a világ). Az efféle történelmietlen eljárások másnap lelepleződnek, hozzájárulnak az antiszemitizmus növekedéséhez és folyamatossá válásához, s Izrael elszigetelődésének növekedéséhez. Ennek jele, hogy Hollandia felvette Izraelt a nemzetbiztonságát fenyegető országok listájára, mivel „befolyásolni próbálja a külföldi politikát és közvéleményt, többek között Hollandiában is”, ami veszélyt jelent a holland demokratikus intézményekre. Főleg a kisebb országokban arról cikkeznek a hazafiak, hogy a zsidó diaszpórák párhuzamos állammá növekedése miatt népükre a palesztinokéhoz hasonló sors várhat. Erdogan török elnök ennél tovább lépett, kimondva, hogy Netanjahu a gyilkolásban felülmúlta Hitlert. A BRICS brazíliai csúcstalálkozóján Lula da Silva brazil elnök felszólította nemzetközi közösséget, ne maradjon közömbös „az Izrael által Gázában elkövetett népirtás, az ártatlan civilek lemészárlása és a kiéheztetés háborús fegyverként való alkalmazása iránt.” Hasonló kemény megfogalmazásokkal egyre sűrűbben találkozunk a politikai irodalomban is. Netanjahu ezt akarja ellensúlyozni azzal, hogy az Iránt az ő kérésére bombázó Trumpot arcátlanul béke Nobel-díjra javasolja a Nobel-díj bizottságnak küldött levelében. Gideon Száár külügyminiszter pedig sürgősen három „jobboldalinak minősített” európai párttal vette fel a kapcsolatot; a Marine Le Pen-féle Nemzeti Tömörülés, a Svéd Demokraták és a spanyol Vox. Nehogy a Visegrádi Négyek sorsára jussanak!

Történelmietlen és az emberiség érdekével megy szembe, hogy az EU, a nyugat-európai politikusok nagy része e kérdésben is törli az okokat és előzményeket. 2024. október 7-től, a Hamasz támadásától számítják a történelmet, ahogy az orosz-ukránnak álcázott Oroszország-Kollektív Nyugat összecsapást is 2022. február 24-től akarják láttatni a világgal. Holott kezdettől világos, Orbán Viktor mostani tusványosi beszédben is hallhattuk, az amerikai háttérhatalom Oroszország elleni háborúja folyik, hogy megdöntse az orosz államot és szabadon fosztogathassa Oroszországot. Mindegyik esetben ugyanazokkal az erőkkel állunk szemben. Veszélyes és politikai vereséggel fenyeget, hogy a mi külpolitikánk is az izraeli államterrorizmus mellett áll ki, és próbálja erre hangolni a magyar közvéleményt. Elhallgatja, hogy Izrael egész történelme folyamán gátlástalanul és büntetlenül irtja a saját szemita fajtársait, a Vöröskereszt küldötteit, az ENSZ képviselőit, újságírókat, orvosokat, mentősöket, élelmiszerért sorban álló palesztinokat, sőt ha önprovokációi világ előtti indoklása megköveteli, a saját állampolgárait is, hogy áldozatoknak állíthassa be őket. A megszégyenítően egyoldalú kényszerbarátság törvényszerűen egyre több szavazat elvesztésével jár, amit nyugtalanul látunk, mert a közös sorsunkat károsan érintheti 2026 áprilisában. Szembeállít bennünket a fél világgal. Késlekedés nélkül és radikálisan le kell tenni Izrael mesterkélt kiemelésről, s áttérni a normális államközi kapcsolatokra.

Az izraeli szervezetek az emberiség elpusztulásával járó nukleáris világháború fenyegetése közepette is azt méregetik, hogy melyik országban hány százalékkal növekedett az antiszemitizmus. Felháborító, hogy ők és híveik folyamatosan, érzelmesen sorolják Izrael és a zsidó diaszpórák jogait, de agresszíven reagálnak, ha bárki az őslakos népek jogait említi. Izrael Állam történelmi tévedésben van, amikor mindezt mindenkitől folyamatosan, rámenősen meg is követeli. A fél világot vádolja antiszemitizmussal, amivel éppen annak a veszélyét növeli. Ha van politikus és állam, amely emberellenességben is gátlástalan, az Netanjahu és Izrael Állam. És ne szörnyülködjön, vagy antiszemitázzon senki sem, hiszen folyamatos történelmi példa van rá, és jelenleg is a szemünk előtt folytatják a gyilkolást, a célzott likvidálásoktól kezdve a népirtásig. Szorgalmasan készítik elő a zsidó nép újabb tragédiáját, ami más népektől is áldozatokat fog követelni. Történelmi felelőtlenség a zsidó néppel szemben. A nemzetközi közösség által nagylelkűen, de a palesztinok és az arabok megkérdezése nélkül a terhükre és máig tartó ellenzésük ellenére létrehozott Izrael hét békétlen véres évtized után még most sem akar a valóságra ráébredni, ellenkezőleg, Trumpot rá akarja venni a Nagy Izrael létrehozására Közel-Keleten, Közép-Európában pedig „második Izraelt” terveztet Zelenszkijjel. Izrael pénzügyminisztere, Bezalel Smotrich figyelmeztette is a világot július közepén: „Egyértelműen kijelentem, hogy a zsidó állam hamarosan magába fogja foglalni Szaúd-Arábiát, Jordániát, Egyiptomot, Irakot, Szíriát, Libanont és Isztambul hamarosan a zsidó főváros lesz. Csak annyit kell tennetek, hogy várjátok a meglepetést.”

A levonandó tanulság, hogy a nemzetidegeneket befogadó nemzetek a természetes erkölcsi gátlásaik miatt, s mert pszichológiailag megdolgozták őket, mindig védtelenek. Jóindulatuk mindig vesztes a készbe beülő betelepülők önhitt honfoglaló gátlástalanságával, idegen vallási indíttatású kultúrájukkal szemben. Minden-nek okán csak a tragikusan elfogultak juthatnak más következtetésre, minthogy hiába is keresnének, nincs antiszemitább állam, mint a szemita Izrael Állam, amely az 1948-as mesterséges és erőszakos létrehozása óta irtja a szemita fajtestvéreit, arab szomszédjait. Ez az állam a legantiszemitább! Nem találkoztunk eddig e minősítéssel, de annyira nyilvánvaló tény, hogy másképpen hiba is lenne minősíteni. Ettől maga az ország és a nép sem képes tejesen elhatárolódni, még ha akarná is. A világnak ideje levonni a tanulságot, kikényszeríteni az emberiség békéjét biztosító megoldást.

              Történelmi tények véres sorozata bizonyítja tehát, hogy létezik a legantiszemitább állam, s okszerűen felmerül a kérdés, van-e más antiszemita állam abban az értelemben, ahogy Izrael Állam a legantiszemitább? Igen, van. Az előzőekből következik, hogy nem más, mint az amerikai nagyrészt szemita mélyállam uralta amerikai állam – függetlenül attól, hogy ki az elnök. Az USA olyannyira feltétel nélkül következetesen támogatja Izrael Államot, hogy még Nyugaton is sűrűn jelennek meg olyan politikai vélemények, főleg a 9/11 után, és felerősödtek a mostani közös gázai ciszjordániai, szíriai, libanoni, jemeni, sőt iráni népirtásuk nyomán, hogy a két ország kapcsolatában Izrael Államé a döntő szó. Marco Rubio amerikai külügyminiszter hivatalosan be is jelentette, hogy aki kritizálja Izraelt, nem kap vízumot az Egyesült Államokba! Az amerikai mélyállam emellett annyira elidegenült mindenkitől, hogy gondolkodás nélkül ki akar irtani milliókat, sőt milliárdokat, tekintet nélkül arra, hogy szemiták, antiszemiták, vagy mások. Rubio, anélkül, hogy erre bármiféle joga lenne, az ENSZ jelentéstevőt is szankcionálta, mert kimondta, hogy Izrael népirtást folytat: „Ma büntetőintézkedéseket rendelek el az Emberi Jogi Tanácsának különleges jelentéstevője, Francesca Albanese ellen azon illegális és szégyenteljes eljárásai miatt, amelyekben kezdeményezte a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) vizsgálatát amerikai és izraeli tisztségviselőkkel, vállatokkal és cégvezetőkkel szemben. Nem tűrjük többé Albanese politikai és gazdasági hadjáratát az Egyesült Államokkal és Izraellel szemben.”

A fenti értelemben meghatározható antiszemita államok felsorolását lehetne még mérlegelni, de megállunk, remélve, hogy azok meg leállnak, akikre – az olvasókkal együtt – gondolunk.

A témakörhöz azonban van még fontos mondanivalónk, mert a folyamat jellegében és szereplőiben vészjóslóan hasonlít a közelmúltbeli magyar-ukrán kapcsolatokhoz. Sokan és hosszú ideje jelzik, hogy az alapvetően helyes külpolitikánk e két viszonylatban téves, káros, szemben áll a nemzeti érdekeinkkel, feltétel nélkül támogatja az egypetéjű nem-ukrán ukrajnai, illetve az izraeli cionista népirtó politikát. Az ukrajnai vonalon azonban erre már annyi súlyosabbnál súlyosabb bizonyíték gyűlt össze, hogy megbocsáthatatlan késéssel ugyan, de megkezdték az ukrajnai politikánk felülvizsgálatát. Sokat halljuk, s igaznak is tartjuk, hogy ez nem a mi háborúnk és nem veszünk részt benne. Viszont egyre többször indokolják a keletkező többfajta problémáinkat a lényeget megkerülő nem is semleges, hanem félrevezető kifejezéssel, „a szomszédban folyó háborúval”. S valóban, a nem-ukrán ukrajnai vezetésnek nyújtott önkéntesen és lelkesen vállalt mindenkori legnagyobb humanitárius segítségünk, energetikai szükségletének 39-42%-a, s több százmillió köbméter földgáz szállítása Ukrajnába, oktatási, orvosi, sőt a félig-meddig titkolt hadi vonatkozású segítségünk jelentősen fokozta a problémáinkat. Különösen azt tudva és látva, hogy a háború alatt másfél milliónyi ukrán fordult meg hazánkban, közülük mintegy hatvan-hetvenezren le is települtek és valamennyien a legfigyelmesebb, legodaadóbb segítséget kapják. Az ukrajnai nem annyira ukrán, mink soviniszta, náci különítmények magyarellenessége megszüntetésének, valamint a kisebbségi jogok, s az ilyen, vagy olyan autonómia követelésének kezdettől fogva minimum azon a szinten kellett volna történnie, ahogy most tesszük. A „kezdeti eltérések” az ukrajnai valóságtól és igazságtól, mára bizony ezerszeresére nőttek.

Pontosan ez a folyamat megy végbe magyar és izraeli viszonylatban, és a következmények még súlyosabbak lesznek mindkét fél részére. Be kell látni, hogy a népirtó politika feltétel nélküli támogatása minden nemzetközi fórumon, ráadásul ennek világra szóló folyamatos öndicsérete nem élvezi a magyarság támogatását, még súlyosabb következményekkel jár, fáj a magyaroknak, ezért késedelem nélkül történelempolitikai felülvizsgálatra szorul. Magyar politikustól, a Mi Hazánkat és a Munkáspártot kivéve, nem hallottuk Izraelnek az Irán elleni agressziója elítélését sem. Sajnos, e sokatmondó tény is a valóságtól már nem „kezdeti eltérést”, hanem messzire eltávolodást jelent. Nem elég helyteleníteni az ilyen egyoldalú elfogultságot, tenni kell ellene, mert akik erről hallgatnak, nemcsak tévúton járnak, hanem a szakadék szélén egyensúlyoznak. E tévedés tragikus következményeit a többségben lévő sikeres lépéseik és nyilatkozataik sem csökkentik, sőt kritikus fordulat esetében semmivé tehetik. Ők is jól tudják, a legantiszemitább állam mindenre képes, és fenyeget az ukrajnaihoz hasonló kényszerű pálfordulás, ami súlyos belpolitikai következményeket is vonhat maga után, s ezeket csak az államközi kapcsolatok normalizálását célzó felülvizsgálatával kerülhetjük el. A külpolitikát is csak a történelempolitikai szemlélet tudatos alkalmazása tartja meg nemzeti irányban. Nem elég a helyes elvekből és a jövőből kiindulni, helyesen kell értékelni az adott helyzetet és a múltat is. Az adott országgal, vagy nemzetközi problémával kapcsolatos saját, de más nemezetek történelmi tapasztalatait beleértve. Ukrán vonalon mindezen szempontokat mellőző, vagy tévesen értékelő külpolitikánk ezért a nem-ukrán ukrajnai vezetés szemében a gyengeségünk jele volt. Miközben az ő politikájuk velünk szemben változatlanul ugyanaz volt: ellenséges és félrevezető. Egy évtized kellett rá, hogy észrevegyük.

Tévedésünk ugyancsak a történelempolitikai áttekintés hiányából adódó másik összetevője, hogy a külpolitikánkat a feltétlen gesztusok, a barátság és az önzetlen segítségnyújtás jellemezte. Az EU-ban sem éltünk minidig a vétó jogával, amikor kellett volna. Az illetékesek és illetéktelenek egyaránt túl sokáig elnézték Novák Katalin köztársasági elnök soha el nem mulasztott harcos ukránbarát és éles oroszellenes megnyilvánulásait, amikor csak mikrofonhoz jutott itthon, vagy külföldön. Még az ENSZ-ben is arról beszélt, hogy ismét Ukrajnában járt, és az ott élő emberek üzenetét hozta a világszervezet ülésére! Túl azon, hogy erre senkitől nem volt felhatalmazása, túl nagy volt a kivárás és a kímélet is az ilyen politikai melléfogások és mértéktelenség iránt. Szendi-Ruszin Romulusz vezérkari főnök nem teljesen véletlen egyéni elképzelései esetében hasonlóképpen. Mindezeknek a következményei talán nem is automatikusan érvényesülgettek. Elukránosították a közéletet, míg végre, a sokadik nem-ukrán ukrajnai sértegetés, provokáció és károkozás után észbe kaptunk. Pedig időben és bőven voltak figyelmeztető hangok, a miénken kívül is.

Összefoglalva, „az ukránok beépültek a magyar politikába”, ahogy legfelsőbb szinten is kimondták. Az önkritikát csak helyeselni tudjuk, de mindezek után szomorú hallani politológusainktól, de még vezető politikusainktól is, hogy Magyarország álláspontja kezdettől fogva változatlan. Változott! Szerencsére helyes irányban. Az ukránok nem változtak, ellenségesek voltak velünk szemben és maradtak. Legalább a kormány tagjai, s a kormány mellett álló közéleti személyiségek figyeljenek arra, hogy mikor, mit mondanak. Az ilyen figyelmetlen, ellentmondásos eljárás nem várt eredményekhez járulhat hozzá a választásokon! Orbán Viktor május 8-án végre egyértelműen kimondta: „Ukrajna támogatása ellentétes a mi nemzeti érdekeinkkel” A gyakorlatban ez már rég így van, s akkor sem tévedünk, ha állítjuk, mindig így volt. Jóval régebben is, amikor a Fidesz még támogatta felvételüket az EU-ba. Mindvégig ellenünk és a kárpátaljai magyarok ellen politizáltak. Szemünk előtt az „eredménye” a magyar közélet elukránosítása, s kiterjedt ukrán titkosszolgálati akciók. Most helyesen megállítjuk és felszámoljuk e folyamatot. Mondásunk úgy tartja, jobb későn, mint soha, de akkor fegyelmezetten ez érvényesüljön a kapcsolataink minden szegmenségben. A 2026-os választások különösen is megkövetelik a gyökeres változtatást. Sürgős és határozott tettekkel kell ezt bizonyítani, hogy a közvéleményünkre és geopolitikai térségünkre is a régen elvárt hatással legyen.

Az ukrajnai problémakört a veszélyekre utaló párhuzam miatt elemeztük, figyelmeztetve, hogy nem lesz másképpen a magyar politikába ugyancsak beépült Izraellel sem, vagy ha igen, még súlyosabb következményekkel kell számolni. Téves és káros a népirtó izraeli politika feltétel nélküli érzelmes, a hazai, európai, sőt világközhangulattal élesen szemforduló támogatása. Az ármánykodó kezdeményezések helyett a minden szempontból jogos, a nemzetközi szervezetek és a világközvélemény által támogatott kétállami megoldás egyértelmű támogatására visszatérni.

Magyarabb jövőnkért

        A jelenlegi politikai helyzet miatt ez az alcím is magyarázatra szorul. Semmi köze a nemzetidegen erők honfoglaló nyomulását egyengető Magyar Péterhez és tiszavirág-brancsához. Mi több, „Magyar Péter-mentes magyarabb jövőnkért!” a tartalmi értelme. Bizony, nem szeretnénk, hogy az EU-zsoldos, gazdaellenes, idősellenes, pornós, kidobó-emberes, szedett-vedett, hazaáruló, magyarellenes klikknek akár egyetlen képviselője bekerüljön az Országgyűlésbe. A kormányzati munkát akadályoznák, ahogy most is teszik, sajnos, sikerrel. Önmagát milliomossá kiárusító EU-képviselő hölgytagja beismerte, hogy Magyarország ellen dolgozik, sőt „szégyelli magát”, hogy magyar! Köznyelvi szófordulattal ez még viccnek is rossz, hát még valóságnak. Ám ők naponta bizonyítják, hogy tényleg ilyenek. Bosszantó is, hogy mi meg csak panaszkodni tudunk rájuk. Szavak bőven vannak, tettek alig. A kétharmad birtokában, s a jogállam, valamint önmaga védelmére a kormánynak már a szavakon túl foganatosítania kellett volna a hazaárulók elleni kellő intézkedéseket. Minél közelebb 2026, ez annál parancsolóbb.

              Nem makulátlan tehát a kormánypolitika, igaz, ezt nem is állította senki. Tőkés társadalomban ilyen kormány lehetetlen is. A szocializmusban megszokott, de nem elfelejtett igényeinket hiába is várjuk el tőle, de méltatandó, hogy a hibásnak, tévesnek tartott lépéseit viszonylag szabadon bírálhatjuk, kisebb változásokat elérhetünk. Hasznos lenne, ha ez a „viszonylag” is eltűnne. Példának okáért, nem tisztességes eljárás elítélendőnek, agresszornak tekinteni, s az immár alig-magyar tömegtájékoztatásban országos tragédiának beállítani, hetekig vegzálni az államalkotó állampolgárokat, akik akár színjózanon, akár kissé vidámabb hangulatban, elég ritkán és halkan, de jogosan, nem a minden alap nélkül elvárt hódolattal beszélnek a hibázó, vádaskodó, bűnöző cigányokról, zsidókról, az immár hozzájuk csatlakoztatható ukránokról, kínaiakról, vagy más nemzetidegenekről. Avagy országos, sőt nemzetközi ügyet csinálni abból, ha egy külföldi művészegyüttes a Sziget fesztiválon élteti a palesztinokat, de észre sem vesszük az LMBTQP, a kábítószerek és egyebek valóban kártékony műveleteit ugyanezen a fesztiválon. A palesztinpárti megnyilvánulások miért lennének tilosak nálunk, mikor már jó ideje jogosan elborítják a fél világot? Budapesten és tíz környező országban palesztin nagykövetség működik! Az ENSZ közgyűlés nemrég elsöprő többséggel fogadta el a határozatot, hogy a BT vizsgálja felül és támogassa Palesztina teljes jogú tagságát. 143 ország támogatta, mindössze 9 szavazott ellene, köztük a magyar képviselő, de nem Magyarország. A WHO hasonló arányban jóváhagyta a palesztin delegáció jogát, hogy felvonja zászlaját a szervezetben, de mi ott is ellene szavaztunk. Még az EU is próbálkozik Izrael fékezésével, de Magyarország ezeket is vétózza. Franciaország, valamint Anglia most jelentette be, hogy elismeri a palesztin államot, amit még Trump sem mert nyíltan kifogásolni.

E világtendenciával szembeforduló külpolitikai lépéseinknek, a közismert, de társadalmilag nem elfogadott gyakorlat ismeretében, egyetlen oka feltételezhető: öntelt kihívó izraeli-zsidó igény, amit ismertetlen okból, de vakon teljesítenek. Állandóan halljuk is vezető politikusainktól, sőt dicsekedve világgá is kürtölik, hogy „Magyarország a legbiztonságosabb hely a zsidók számára”. A magyar hazafiak nem értik és nem is fogják megérteni, hogy országuk miért egy másik nép számára a legbiztonságosabb, nem pedig az ő számukra. Azt viszont világosan értik, hogy miért nem Izrael a legbiztonságosabb a zsidók számára. Úgy egy évtizede maga Kissinger jósolta meg, hogy Izraelnek jó esetben tíz éve van hátra, s tizenhat titkosszolgálattal egyeztetett, amelyek vezetői egyetértettek állításával. Úgy vélték, az izraeli vezetők annyit hibáztak az elmúlt évtizedekben, hogy azt már nem lehet helyrehozni, s az arab világ közepén nem képes kitartani tovább. Félő, de törvényszerű, hogy ha e hibákban mi továbbra is lelkesen osztozunk, 2026-ban ez is megbosszulja magát.

További tragédiákhoz vezet, ha a közvéleményünktől elrugaszkodott, elfogult szemlélettel „terror-szervezetnek” minősítik az országukért, nemzetükért harcoló palesztinok szervezeteit. Tekintsék át a tárgyilagosan a történelmet, különösen a harmadik világbeli nemzeti-felszabadító mozgalmak sikereit, s gondolkodjanak el róla, hogy nem hasonló nemzeti felszabadító mozgalmak-e, amelyeket a háttérhatalmasok megfosztottak minden demokratikusnak tartott lehetőségtől, ezért nem ők igényelnének-e támogatást, nem pedig azok, akik gyilkolják őket. Mindenki ember, mindenki tévedhet és akár vicces, akár civilizált, akár haragos formában bárki szóvá teheti a tévedéseket, főleg ha még véres következményekkel is jár. Viszont az elfogult minősítgető eljárásokkal rosszabb lesz a helyzete palesztinoknak, zsidóknak, magyaroknak egyaránt, míg egyenrangú, az ok-okozat viszonyoknak megfelelő rendezéssel mindhármójuknak jobb lehetne. Az alaptalan bírálatnak, vádaskodásnak, gyűlöletbeszédnek, fenyege-tésnek, alkotmányos rend elleni uszításnak nincs helye, de a bizonyítottakat nem szabad tiltani akárkire is vonatkoznak, mert az már „kezdeti eltérés” és mindenkit távolra elvezet a valóságtól.

Nem véletlen, hogy a magyarországi tömegtájékoztatás elhallgatja mindezt. Akárcsak azt is, hogy a népirtás erkölcsi súlya alatt a nyugati sajtó szerint a Gázában bevetett izraeli katonák között egyre többen választják az öngyilkosságot a gyilkolás helyett, s Tel-Avivban tüntetések kezdődtek a gázai népirtás ellen. Az ENSZ vizsgálóbizottsága, az Amnesty International, a Human Rights Watch és az Orvosok Határok Nélkül nemzetközi szervezetek is ugyanerre a következtetésre jutottak, sőt két vezető izraeli emberi jogi szervezet is azzal vádolja Izrael Államot, hogy „népirtást követ el a gázai palesztinok ellen”. Akik ennek az ellenkezőjét vélik látni, ne egyetlen nap mindentől elvonatkoztatott eseménye alapján, hanem történelempolitikailag ítéljenek, s ennek megfelelően tájékoztassák a közvéleményünket, mert a félrevezető, immár nem is „kezdeti eltérések” vezetnek eltájolódáshoz, emberi tragédiákhoz, amelyeket pedig nyilván ők sem akarnak okozni. Ám ma mégis ez a tömegtájékoztatás, sőt a döntő kérdésekben helyes és támogatandó külpolitikai megnyilvánulásainkkal ellentétes szégyenteljes, kigyomlálandó gyakorlat! Nem nehéz pedig meglátni, hogy nem a népükért, hazájukért harcolók az agresszorok, hanem ugyanaz a politikai, szellemi, etnikai, vagy más természetű kör, erő, szervezet, amelyet felelőtlenül olyan helyzetbe hoztak, hogy képes a saját érdekei szerint célzatosan elhallgatni, túlhangsúlyozni, meghamisítani a történelmi tényeket. Uralni nemzeteket, s a saját szemléletét átültetni a tudományos élettől kezdve a napi politikán át a tankönyvekig mindenbe, azaz szellemi-politikai diktatúrát gyakorolni a „befogadó” ország közéletére. Aki ennyire uralja a jelent, uralni fogja a jövőt is. Ha hagyjuk. De ne hagyjuk, s igényeljünk is töretlenül, meghátrálás nélkül ügydöntő nemzeti konzultációt a témakörben.

Követelésünk mellett tartsunk ki rendíthetetlenül, mert országunk, népünk, nemzetünk sorsáról van szó, aminél nincs lényegesebb társadalompolitikai kérdés. A történelempolitikai szemlélet ugyanakkor megköveteli, hogy legyünk tisztában a valós helyzettel, s úgy próbáljuk ezt elérni, hogy ne nehezítsük kormányunk helyzetét. Számításba kell vennünk, hogy az EU, tehát egy jelentős nemzetközi szervezet, hivatalosan bejelentette, hogy a nemzetközi joggal szembemenve a választott kormányunk megdöntésére tör és az utódját is kiszemelte! Részéről ennek érdekében folyamatos politikai, gazdasági nyomás, büntetőintézkedés, jogtalanságok, tisztességtelenségek, hazug vádak sorozata hárul kormányunkra, amelyek ellen kitartóan és nem is sikertelenül, sőt növekvő nemzetközi elismerés mellett hadakozik. E háttérhatalmi nyomás ellenében különösen fontos törhetetlenül harcolnunk a történelempolitikai tudati szemlélet fenntartásáért, a napirendre kerülő kérdések okviszonyainak történeti áttekintéséért, szemben egy-egy adott pillanat mindentől elvonatkoztatott értékelésével és abszolutizálásával, ami sajnos nemcsak a Tisza nevet bitorló brancsra jellemző, hanem a tömegtájékoztatás nagyobb részére, sajnos egyes politikusokra és politológusokra is. A nemzeti konzultációt e kérdésben más oldalról indokolja az is, hogy a nemzetközi és a hazai nemzetidegen háttérhatalmi nyomás, valamint az álhírgyártás, nemzetidegen rögeszmék elfogadása, a közérdek figyelmen kívül hagyása olyan mértékű, állandósult és mindenre kiterjedő, hogy össztársadalmi tudatunk mintha egyre kevésbé magyarrá, egyre kevésbé egészségessé válna. Holott, és ezt is látjuk, a kormányszervek is tesznek bizonyos erőfeszítéseket védelmére. Mintha meguntuk volna a rendszerváltások okozta csalódásokat, felednénk a múltunkat, s fontolgatás nélkül vonzódnánk a digitális kényelem felé. Márai Sándor, éles szemmel, már érzékelte az efféle világméretű folyamatot: „Ötezer éve, tízezer éve nem változott az emberi anyag. Csak a jelmezek változtak, az együttélés rendszerei és feltételei. Az, ami az ember – a lélek és a jellem -, nem változott. Ur városában, Babilonban ugyanazok az emberek éltek, mint ma Budapesten: s lelkükben ugyanúgy érzékelték a világot és pontosan úgy feleltek a világra. Csak éppen – műszerek nélkül – közelebb voltak a világ titkaihoz, az időhöz, a csillagokhoz, a természet jelbeszédéhez. Hallásuk finomabb volt, látásuk – távcső nélkül is – élesebb, érzékelőbb, sejtőbb, megragadóbb. Az emberi anyag nem változott, de az ember – hála néhány lángésznek és műszernek – vakabb és süketebb a civilizációban, mint volt az emberi idők elején. Tunyább és bambább. Értesültebb és ugyanakkor tudatlanabb. Azt hiszi, gombnyomásra igazgatja a világegyetemet. Ez az óriási szerkezet, a civilizáció, száműzte az embert a világ nagy, titkos, bensőséges közösségéből.”

Társadalmi egyetértésre törekedve, „fent” és „lent” egyaránt meg kell értenünk, hogy a jövőnkért folyó harc csak akkor lehet sikeres, ha közösen és minden körülmények között kitartunk a valós igazság mellett, valós életet követünk és nem a máris végtelen sok problémát okozó, a társadalmi életből tömegeket eleve kiiktató elfogultat, félreértelmezettet, avagy virtuálist, digitalizáltat, mesterségest. Tévedhetünk, de ha történelempolitikailag vizsgáljuk az eseményeket, tényeket, folyamatokat, helyesbíthetünk, eljutunk a teljes igazsághoz. A jelenlegi politikában azonban az igazságtól eleve eltérő napi érdekek és a tudatos félrevezetések miatt mindinkább a lehetetlennel határos a történeti igazsághoz és igaz szándékunkhoz tartani magunkat. De ne fogadjuk el lehetetlennek ezt sem. Ehhez mindenekelőtt az szükséges, hogy az iránytévesztett tömegtájékoztatással elfogadtassuk végre a történelempolitikai szemléletet az időszerű hazai és nemzetközi kérdésekben, ami viszonylag gyorsan a helyére rakná a dolgokat. A mai magyarországi tömegtájékoztatás, amelyet nem is nevezhetünk magyar tömegtájékoztatásnak, ugyanolyan, vagy még veszélyesebb, és nem csak választási ellenfélként, mint Magyar Péter, Karácsony Gergely, Hadházy Ákos, s az egész álbaloldali neoliberális ellenzék együttvéve, de ennek tudata láthatólag még nem teljes a kormányzati szellemi háttérben, avagy más súlyos körülmény forog fenn, amibe nem látunk bele. Az önállósult tömegtájékoztatás oly sok „kezdeti eltérést” érvényesített a saját javára, hogy mára hatalmi ágazattá vált, s jelentős része nem a Fidesz-KDNP-kormány mellett áll, ami igencsak rossz előjel 2026-ra.

Másik rossz előjel 2026-ra, bár nem látunk bele, de kívülről nézve a Fidesz-KDNP szövetségi politikájának hiánya, illetve ha a háttérben mégis van ilyen politika, a jövő szempontjából átgondoltabb és komolyan vett, főleg kinyilvánítottan magyarabb szövetségi politikára van nagy szükség. Leszűkítve a kört, egyre fontosabbnak látjuk, hogy a Fidesz-KDNP, valamint a Mi Hazánk és a Munkáspárt kölcsönösen törekedjen legalább választási szövetségre.

Az előbbiekben kifejtett valamennyi esetre vonatkoztatható meglátásunk, hogy ha az igazsághoz tartjuk magunkat, nem kell minden megnyilvánulás előtt azon tépelődnünk, hogy közvéleményünknek, partnereinknek mikor mit és hogyan magyaráztunk meg, netán kissé füllentettünk is nekik. Az igazság vezérelte tudatos eljárás nem lehet idegen tőlünk. Fogadjuk el iránymutatónak Mark Twain megfogalmazását: Ha igazat mond, nem kell semmire sem emlékeznie. Legyen aranyszabály, hogy ne tekintsünk szövetségesnek olyanokat, s ne nyújtsunk nekik egyoldalú gesztusokat, támogatást, akikről történelmileg és tapasztalatilag egyaránt lerí, hogy az első kritikus pillanatban elárulnak bennünket. Minden kérdésben tartsunk ki nyíltan, következetesen magyar keresztény igazságaink mellett, amikre mindig emlékszünk, s nem kell bizonygatnunk, hogy igazak. Ez úton haladva erősíthetjük a közép-európai szövetséget, amely létfontosságú számunkra, s így fogadnak el bennünket partnerek, barátok és ellenfelek egyaránt, s nyerhetjük el minél több szavazó bizalmát. Mindenkivel könnyebb lesz szót értenünk, s ha vonakodva is, de egyre többen elkerülik a „kezdeti eltéréseket” az igazságtól, s emberi jövőjük biztosítására, sorsuk megkönnyítésére az igazi és valódi igazságért állnak ki. Amikor pedig a magukat Magyarországon „a legnagyobb biztonságban érzők” és ezt hangoztató kiszolgálóik leantiszemitáznak bennünket, mutassunk rá, az ő szándékuk eleve nem toleráns, fordítottan rasszista, tekintélyelvű, véleménydiktatúra, magyarellenesség is rejlik benne. Nem a békés asszimilálódás, hanem a harcos elkülönülés jele.

A jó szándék pedig egyszerű, egyenes, igaz. A jelen elemzést azért fogalmazzuk meg így, ahogy olvassák, magyar-pártian, mert a jó szándékunk is csak akkor hasznos, ha indítéka őszinte, s ez kimondásra és bizonyításra is kerül. Ha kisebb-nagyobb „kezdeti eltérések” is keverednének benne, s ezerszeresére nőhetnének, lehet, hogy egyes helyeken jobb elfogadtatásra találna. Ámde közvéleményünk, társadalmunk számára kevésbé, vagy egyáltalán nem lenne hasznos.

2025-08-05

A szerző közíró, nyugalmazott nagykövet

 

Tisztelt Olvasók! A portál működtetéséhez nagyon nagy szükségünk van az Önök támogatására.

Kérjük Önöket, hogy a

DONATE

gombra kattintva segítsék anyagi hozzájárulásukkal működésünket!

A portál valóban független, anyagi támogatást semmilyen szervezettől, vagy politikai erőtől nem kapunk, ezért a legkisebb támogatásnak is örülünk.

Nagyon köszönjük!

 

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Kiemelt kép: Sötét jövő egy elképzelt digitális világban / illusztráció / Kép: AI segítségévél készült illusztráció a NIF számára.