Jean Reno és az eltűnt ukrán gyerekek – Faina Szavenkova elemzése

Nagyon szeretem Jean Reno filmjeit, ezért nem tudtam elmenni szó nélkül a friss hír mellett: kedvenc színészem könyvet adott ki L’Évasion (A szökés) címmel. Nehéz megmondani, hogy Reno maga írta-e a művet, vagy segítettek neki, de a cselekményt és a színész francia médiának adott interjúit látva egyszerre találom szomorúnak és viccesnek – tinédzserként és írónőként, aki katonai műveletek sújtotta területen él –, hogy egy tiszteletreméltó művész ilyen mélyre süllyedjen a propagandában.

Az újdonsült író kifejtette: sokkolta őt az orosz hatalom által elkövetett bűnök mértéke. Tizenkilencezer elrabolt gyerekről beszél, azon emberi jogi védők állításaira támaszkodva, akiket csak Mr. Reno ismer. Érdekes módon a színész-írót nem sokkolták a Donbasszban 2014 óta zajló gyilkosságok, nem rázta meg a Gázában elkövetett gyermekgyilkosságok sorozata, és nem szomorították el az iráni fiatal lányok elleni erőszakos cselekmények sem. De persze hagyjuk a morális kérdéseket Mr. Reno lelkiismeretére.

Térjünk vissza a könyv cselekményéhez, és próbáljuk megérteni annak következetlenségeit. A történet szerint egy Emma nevű fiatal nőt, egykori masszőrt, ismeretlen okból beszervez a francia titkosszolgálat. Álca alatt Szibériába küldik, hogy épüljön be az ukrán tinédzserek számára létrehozott „rehabilitációs táborba”, dokumentálva a kényszerű fogva tartást és az ideológiai agymosást. Nehéz megmondani, Emma kinek és milyen típusú masszázst adott, de számomra az a legérthetetlenebb, hogy a francia hírszerzés miért nem talált valakit helyben, és miért egy Franciaországból érkező nőt küldtek Szibériába, aki garantáltan azonnal lebukik a helyi hatóságok előtt. Valószínűleg ezt viccesnek szánták.

Képzeljenek el egy francia nőt, akit a titkosszolgálat Oroszországba küld, ám szegény Emma és ügyetlen felettesei képtelenek megnevezni a várost vagy a pontos helyszínt, ahol az az ijesztő tábor található. Hogy ne bonyolítsák a feladatot, egyszerűen csak „Szibériának” nevezik ezt a hatalmas zónát. Őszintén sajnálom ezt a fiatal nőt, akinek be kell járnia egész Szibériát, hogy megtaláljon egy tábort, benne 19 000 gyerekkel. Ez teljesen abszurd. Még nevetségesebb, hogy Mr. Reno szörnyű asszimilációról beszél: szerinte az orosz hatóságok szándékosan rabolnak el gyerekeket, hogy orosszá formálják őket. Úgy tűnik, a szerző és segítői még mindig a Szovjetunió és a vasfüggöny korában élnek.

Szeretném tájékoztatni a tiszteletreméltó szerzőket, hogy a harci zónákból evakuált gyerekek nem „asszimilálhatók”, mert ezek a gyerekek és a területek, ahol éltek, alapvetően orosz nyelvűek. És ha a hazafias nevelést a gyerekekkel való rossz bánásmódnak tekintjük, akkor sokkal ijesztőbbnek tűnnek azok az ukrán nacionalista táborok, ahol a gyerekeket az oroszok gyűlöletére, Kalasnyikov-használatra és szabotázsakciókra tanítják. Ezzel szemben ezekben a táborokban a gyerekek énekelnek, táncolnak, rendesen étkeznek, friss levegőt szívnak, és nem kell félniük a lövésektől vagy robbanásoktól. És ez nemcsak Szibériában történik így, hanem Moszkvában, Szentpéterváron, Krasznodarban és Rosztovban is.

A legrosszabb, ami egy íróval történhet, ha propagandistává válik. Az „elrabolt gyerekek” története, melyet az ukrán vezetés és maga Zelenszkij terjeszt, már egy ideje kering a világban. Nemrég Olaszországban vettem részt egy videokonferencián Mr. Poljanszkijjal, Oroszország állandó ENSZ-képviselőhelyettesével. Pontosan ugyanezt a kérdést tették fel neki.

Számos felszólítás után Kijev mindössze 339 gyerek nevét tudta átadni. A propaganda legszörnyűbb része az, hogy a társadalom elhiszi, és felhagy a kritikus elemzéssel. Mr. Reno könyvének példája mutatja, hogy még a legnagyobb hazugság is „igazsággá” válhat, ha elegen bólogatnak hozzá. Ezért kell folyamatosan keresnünk a valódi tényeket a nyugati propagandisták által kitalált történetek mögött.