Tutyi Mutyi és Tesze Tosza – avagy diktátorpalánták egymás közt

A mumussal való riogatás tipikus alapesete, amikor a mumus mondja meg, hogy ki a mumus!

Pató „ej, ráérünk arra még!” Pál uram kései leszármazottai, mindketten szép reményű ifjoncokként kezdték pályafutásukat, amikor rátévedtek a politika rögös útjára. Egyikük a Kommunista Ifjúsági Szövetség berkein belül igyekezett megtalálni boldogulását, míg a másik ez idő alatt Soros jelöltként arra várakozott, hogy az oxfordi alma mater zegzugos folyosóin szívhassa magába a globális tudás minden csínját-bínját.

Amikor a korabeli tévéhíradó világhálón ma is fellelhető tudósításában arról értesülhettünk, hogy a később pártvonalon nagy ívű karriert befutó Lendvai „lassan mondom, hogy mindenki, még Orbán Viktor is megértse: nem lesz gázáremelés” Ildikó, a parlamentben még csak, mint az MSZMP KB Kulturális alosztályának vezetője, aki amúgy egyébként akkoriban cenzorként tengette munkás hétköznapjait, vette át április 4-e alkalmából a kitüntetését, Tutyi Mutyi, az egyik jómadár már akkor kamerába mondta, hogy a lehetséges konkurencia közül csak Tesze Tosza az, akit illik komolyan venni, a többi nem számottevő tényező.

Teltek múltak az évek, esztendő követett esztendőt, idővel és a kenyéradó gazda lecserélődésével, az éppen aktuálisan kezelésbe veendő ülep is megváltozott, a központilag odatett vén matuzsálemek kezéből egyszer csak kiesett a kasszakulcs. Így került képbe e két szerencsétlen flótás. Egyikük, a Tutyi Mutyi névre hallgató, a kezdeti ribillió médiahátszelét meglovagolva – mivel akkoriban még csak a napolajok címkéjén találkozhattunk faktorokkal (bár már akkoriban is élt itt néhány kivételezett, akiket a háttérből mentoráltak), valamint a „Röpüjj pulyka” országos tehetségkutató erőfelmérő, mint szocialista csökevény elmúlásával még nem köszöntött ránk a megaszar globalizáltan licenszelt, kíméletlenül elüzletiesedett világa – elérte, hogy ő lett a „nemzet ifjú reménysége” kategória győztese. Ő volt az, s nem más, aki elmondhatta magáról, hogy a televízión és más mérvadó tényezőkön kívül pizsamában fogadta őt a Kedves Vezető, a már akkor nagy beteg főmufti.

Ez alatt Tesze Tosza sem tétlenkedett, a rokonság, nevezetesen a népmesékben a boszorkány szerepkörét megszemélyesítő anyóstól kért és kapott apró szívességeket. Így darab idő múltán – úgy mondják eztet mifelénk megfelelő szakzsargonnal – szépen kistafírungozódott. Azaz, volt mit aprítani a tejbe.

No, mármost, hogy szavamat szavamba ne öltsem, ez a Tesze Tosza gyerek megirigyelte Tutyi Mutyi népszerűségét, és elkezdett a politika világa felé kacsingatni. Nem volt egyszerű dolga, hiszen addigra nagynevű riválisa komoly portfóliót tudhatott magáénak. Példának okáért azt a pályafutása egyik emblematikus momentumát bemutató fényképet, mely azóta többször is bejárta a honi sajtót és az információs szupersztráda különböző zegzugos útvesztőit is, nevezetesen ahol a szerv képviselői gumibottal hozzászorítják az akkoriban a „Szolgálunk és védünk” feliratot még nélkülöző Lada (Zsiguli) gyártmányú rendőrautóhoz. Ez a fénykép a későbbiekben többször is kiváló hivatkozási alapként szolgált Tutyi Mutyi számára, mondván: ő már akkor is (valóban, a szó legszorosabb értelmében) a szabadságért harcolt.

Kettejük találkozása tehát elkerülhetetlen volt. Pedig próbálták elkerülni egymást, és az idők folyamán – nevét némiképp meghazudtolóan – Tesze Tosza is szert tett a kellő szakmai rutinra, azaz fogdmegjeivel, kijáró- és megmondó-embereivel minden különösebb erőfeszítés nélkül takaríttatta el az útjába kerülő kisebb-nagyobb akadályokat, beleértve az akkor éppen regnáló, Medgyessy névre hallgató miniszterelnököt is.

Ahogyan azt Tesze Tosza azóta bemutatott, kisebb-nagyobb buktatókkal tarkított szakmai karrierje folyamán láthattuk, a hazugság, a meghazudtolás kulcsszavak az ő esetében.

Már a miniszterelnöki vitaként aposztrofált első, lényeges összecsapásukkor is látszott, hogy rázós helyzetekben az őt ért hatások ellensúlyozására, az akció-reakció hatásmechanizmus zökkenőmentes lebonyolítása érdekében, Tutyi Mutyi szeret túlkompenzálni. A kulisszák mögé betekintő fényképek tanúsága szerint kis sámlira állt, hogy riválisával azonos magasságúnak tűnjön a televíziós közvetítést figyelemmel kísérő nézők milliói számára, természetesen szigorúan az egyenlő pályák, egyenlő esélyek elv alkalmazásának jegyében. Mindeközben mindenki tudta, hogy a Francisco-ként emlegetett gátlástalan politikai szerencselovag, akire a dús képzeletű nép a későbbiekben a „hórihorgas ripacs” epitheton ornanst  ragasztotta, a valóságban jóval magasabb politikai vetélytársánál. Már itt láthattuk, hogy nincs egészen rendben minden a kréta körül.

A többi, ahogy mondani szokás, ma már történelem.

E két szerencsétlen flótás azonban jóval többet ártott ennek a népnek annál, mint ahogyan azt első ránézésre gondolnánk, valamint az ártatlannak tűnő média-politizálás, gyakran a celebritás határát súroló hatalomgyakorlás hazai meghonosítása jelentené. A politikai váltógazdaság sajátos értelmezését vezették ők be, továbbra is ráerőltetve a magyar társadalomra egy olyan rendszert, melytől már hosszú évtizedek óta szabadulni igyekszik. A sokak által istenített, ám valójában két-párti diktatúrává silányított amerikai rendszert majmolják ők, mely azzal a sekélyes és álságos képmutatással csapja be a népet, dejszen nincsen itt diktatúra nem egy párt van (a leglényegesebb szavakat természetesen tudatosan elhallgatják), hanem mindjárt kettő! A két lényeges szó, amit elhallgatnak: „amelyik diktál”.

A lényeges és leglényegesebb kifejezések már csak ilyenek. Be vannak tiltva. Ez azért különösen érdekes, mert uniós tagságunk kapcsán a pórnépet azzal hülyítik, (igaz, hogy ezúttal is csak egy tagállam, no, de mégiscsak) teljes jogú! És mint ahogy Újhelyi úrtól, az országgyűlés alelnökétől a ’90-es években a reform-szocialisták egyik rendezvényén a KISZ-t méltató és a mongóliai pionírtalálkozón nosztalgiázó beszédéből is tudhassuk, közösséghez tartozni már pedig jó dolog.

Arról nem is beszélve, hogy jogállam lévén, itten kérem, tisztelettel a jog uralkodik! Itt is elfelejtik hozzátenni a lényeget: ÉS NEM AZ IGAZSÁG! Hiába van Igazságügy Minisztérium.

Az ellenérdekeltségű politikai közösségek aztán olyanok, hogy elsődleges és legfontosabb érdekük minden mást maga mögé utasítva, hogy fenntartsák a status quo-t. Itt nem pusztán a kormányzóképességről, hanem a rendszer egészének fenntartásáról, fenntarthatóságáról szól a történet. Ennek biztosítására bevett gyakorlat a mumussal való riogatás. Kidolgozott szabályrendszere is van ennek a metodikának.

1. szabály: Mindig a másik a mumus.
2. szabály: Mindig én mondom meg, hogy ki a mumus.
3. szabály: Én soha nem lehetek a mumus. Aki azt állítja rólam, hogy én vagyok a mumus, valójában az a mumus.

Nagyon érdekes, ahogyan a múlt meghaladott embereivel a múlt meghaladott eszméit képviselő és tartósan a Nemzetet mételyező politikai struktúra átnyúl teljes korosztályokon, túlmutatva a média által kommunikált látszólagos politikai haszonszerzésen, rendszerének legitimálására megpróbálja felhasználni az ifjúságot. Az ifjúságnak, a diákságnak azonban minden időben meg volt és ma is meg van az a csodálatos életösztöne, védekező mechanizmusa, hogy azonnal felismeri, amikor hazudnak neki. A televíziós tudósításokból lejött, hogy köszönik szépen, nem kérnek belőle. Az első dolog, amit mindenütt láttunk, hallottunk, megkérték a pártokat, hogy táguljanak. A sokszor bizonyított, a 2006-os események kapcsán is méltán népszerűvé vált és elismert tudósító a hírtévés Császár Attila is komoly gondban volt a minap, amikor az élő bekapcsolásnál arról számolt be, hogy nem nagyon tud miről beszámolni, lévén nem nyilatkoznak neki a diákok. HOPPÁ! Nincsenek szavak, amiket aztán ki lehet forgatni, fel lehet használni ellenük.

Ezen azért érdemes lenne ám mindenkinek elgondolkodni!

Aztán van itt még valami, ami egyértelműen a rendszer kövesítésére utal. Itt már nem is konzerválásról van szó, az események és történések jóval túlmutatnak ezen.

A rendszer és a működését jellemző metodika, maga a folyamat úgy tűnik tovább él. A lapok híradásai szerint a diákmozgalmak vezetőiről sorra derül ki, hogy valamilyen rejtélyes okból kifolyólag a felsőoktatás adott szakára vonatkozó idő alatt nem tudják sikeresen elvégezni tanulmányaikat. Ilyen van? Húsz évvel az elhazudott emblematikus pillanat után sem változott semmi? Megint csak az kerülhet vezetői pozícióba, aki nem ért semmihez? Vagy legalábbis nem ő a legjobb, nem ő a vezetésre termett? Még mindig tovább él a Tanú című filmből ismert „Egyszer majd kérni fogunk magától valamit Virág elvtárs” működési szisztéma? Vagy a másik örökzöld, a foghatóság, zsarolhatóság tölt be itt is kulcsszerepet? Egy tökig eladósított országban némi jól elhelyezett támogatással pillanatok alatt kialakítható akár egy életre szóló elköteleződés. Ha van valami, ami tényleges röghöz kötöttség, ez kétségtelenül az!

Hál’ istennek, a diákságnak azért megvan a maghoz való esze, és kapizsgálják a lényeget. Most nagy hirtelen Szingapúr jutott eszembe, ahol komoly összegeket invesztáltak a versenyképesség jegyében az oktatásba, ha jól emlékszem a GDP lista elején tanyáznak, valahol az első öt környékén. A minőségi felsőoktatás tehát kulcskérdés. De nem kevésbé kulcskérdés az is, amit a hallgatók szintén hál’ istennek felismertek, abból semmi jó nem származhat, ha az embert rögtön az elején a talán egész életre szóló eladósodás kényszerpályájára lökik, a röghöz kötöttség mellett meghonosítva hazánkban a modernkori bérrabszolgaság intézményét is.

A kormányzat hivatalos kommunikációja szintén elgondolkodtató. A jelenleg Tutyi Mutyi vezetésével regnáló government tagjaiban – az általam igen nagyra becsült és sokra tartott Hoffmann Rózsát is beleértve –, még csak gondolati szinten sem merül fel, kommunikáció szintjén meg aztán végképp nem, hogy talán másként is meg lehetne oldani ezt a kérdést. Ha első lépésben nem is tudnak több pénzt adni az egyetemet végzett honpolgárainknak (mondjuk az uniós átlagkereset 25%-áról felnyomni 50%-ra, ez azért már érzékelhető lenne, talán így már többen akarnának itthon boldogulni, pedig még mindig csak a felét keresnék annak, mint tőlünk nyugatabbra), de legalább úgy átalakítani az oktatást, hogy ne kelljen már egy családnak tökig eladósodnia, nagy valószínűséggel egy egész életre, ha taníttatni akarja a következő nemzedéket.

Igaz, hogy kell majd fizetni valamennyit, de ezt még sem nevezhetjük tandíjnak, hiszen nem mindenkinek kell majd fizetnie, mint annak idején a szocialisták változatánál! Halljuk ezt olyanoktól, akik annak idején ingyen végezték el az egyetemet!

Mindig ugyanazzal a működési modellel találkozunk. A félmúltból itt maradt vezénylő-tábornokok ósdi, elavult harcmodorral küldik a kiskatonák, a bakák szerepét betöltő állampolgárokat a húsdarálóba a politikai lövészárok két oldaláról, miközben ők rezzenéstelen nyugalommal kvaterkáznak egymással védett bunkereik mélyéről, mert tudják, nemzetközi egyezmények garantálják biztonságukat. Felelősségre nem vonhatók, el nem számoltathatók, az áldozatok száma nem befolyásolja sorsuk további alakulását. Mindketten a háttérből kapják a parancsokat, sokszor ugyanarról a helyről.

A legrosszabbul azok járnak, akiknek immáron elege van a háborúból, letennék a fegyvert és hazamennének végre a családjukhoz, mert rájöttek arra, hogy valójában a béke a legkifizetődőbb. Legalábbis az életüket ténylegesen naponta vásárra vivő, a mindennapi harcokat a politikai, gazdasági és más szörnyű csatatereken megvívó közkatonák számára.

Ő, a potenciális dezertőr a legveszélyesebb. Ha a politikai lövészárok két oldalán egymás ellen uszított közkatonák, az adófizető barom státuszába besorolt álom- és állampolgárok tömegével rájönnének arra, hogy a másik oldalon lévő, csak más uniformisba öltöztetett, szintén ugyanúgy sarcolt és hasonló mértékben kizsákmányolt és semmibe vett emberek is ugyanattól és ugyanúgy szenvednek mint ők, és a megosztást kihasználva uralkodó tiszti kar, a nevében is részrehajlóságot mutató politikai pártrendszer a közös ellenség, akkor talán el lehetne kezdeni elindulni egy új, egy jó irány felé. A Nemzet biztonságára kockázatot jelentőket pedig, legyenek azok a múlt meghaladott és káros eszméit erőltetve, kényszerítve tovább éltetők, kettős- vagy többes állampolgárok, akik nem tagjai a Szent Koronának, tehát nem államalapítók vagy államalkotók, ki kell zárni a hatalom mindennemű, még a legapróbb gyakorlásának lehetőségéből is!

Ma a politikai dezertőr a legveszélyesebb. Aki, ha elmondja ki ő és honnan jött, azzal kezdi, hogy legelőször magyar, minden más csak ezután következik. Ő a legveszélyesebb, mert szíve és esze szerint most már odahagyná, ebek harmincadjára küldené ezt a megosztáson alapuló, s így a Nemzet polgárait egymás ellen fordító, egymás ellen uszító végtelenül káros pártrendszert. Ezért van az, hogy ekkor, és csak ekkor megvalósul a… no, nem, nem a nemzeti, sokkal inkább a politikai nagykoalíció, és újult erővel, közös összefogással eltapossák az illetőt.

Emlékeznek a Mátrix című filmre? Amikor Neo ugyanazt a macskát látja kétszer. Mit mond Trinity (Szentháromság!)? „Zavar a rendszerben, ha változtatnak valamit.” Ezt mifelénk úgy mondják: „Kilógsz a vásárlók rendezett szövetéből.”

A két szép reményű ifjoncból mára az egyik brand (márkanév, termék megnevezés) úgy tűnik végképp szalonképtelenné vált. Amikor Tesze Tosza suttyomban, szűk körben tartott feltáró jellegű vallomása kikerült a nyilvános diskurzustérbe, egyszeriben vége lett, mint a botnak. Eget-földet megmozgatnak, hogy Tutyi Mutyi se húzza már sokáig, ismét eljött az idő némi aprócska, a rendszert alapjaiban nem érintő, ám azt mégis fenntartó változtatás megtételére. Kicsit lazítanak megint az istrángon, hogy az igavonó baromnak nagyobb kedve legyen húzni.

Némiképp azért változnak az idők. Az újfajta taxis blokádnak szánt diáklázadás a kétharmad árnyékában nem elegendő kormánybuktatáshoz, maximum jelzésértékű lehet, hiszen csak az számít hányan, hánykor és milyen gombot nyomnak meg a falakon belül, lásd SZDSZ végnapjai.

Milyen érdekes, hogy a diákszervezet nevében, pont akkor – amikor TGM is megjelenik a színen – újra előkerült hálózat szó. Ugye még mindannyian emlékszünk a Szabad Kezdeményezések Hálózata nevű szervezetre, mely annak idején tulajdonképpen az SZDSZ pártkezdeményeződése volt?

Tutyi Mutyi utóbb el is szólta magát. Azt találta mondani bekapcsolt kamerák előtt, és akkor innen szó szerint idézzük őt:

„A felsőoktatás változásairól hiba volt tájékoztatni a közvéleményt.”

BINGÓ! Ez magyarra fordítva annyit tesz, ami szintén tőle szivárgott ki még korábban, nevezetesen hogy külföldről nem azt kell figyelni, amit mond, hanem amit tesz.

A hatalom-átrendeződés apróbb rezdüléseitől eltekintve ennek a módszernek volt nagy gyakorlója legfőbb ellenlábasa, Tesze Tosza is, itt értjük meg tehát igazán, a maga teljes valójában – a rendszer egygyökerűségét.

Érdekes, a kiszivárogtatás mindkét oldal esetében bevett gyakorlatnak számít, következésképpen kijelenthetjük, hogy a rendszer részét képezi, annak működése szempontjából szükséges és elengedhetetlen.

Tutyi Mutyi esetében megképződött az – és a korábbiakban jóval nagyobb csinnadratta közepette Tesze Tosza regnálása idején is ugyanezzel szembesülhettünk –, hogy magától a miniszterelnöktől tudjuk meg, itten bizony kettős, vagy sok esetben többes beszéddel állunk szemben, s ami talán még ennél is nagyobb baj, maga a miniszterelnök az, aki a hazugság forrása.

Ez az a pont, ahol Rodolfó sikítva dobja el a bűvészdobozt, pedig talán még emlékszünk az általa védjeggyé vált „Figyeljék a kezemet, mert csalok!” színpadias szófordulatra. Asszem a mester erőteljes rácsodálkozás jeleit mutatná, ha még ma is élne, hogy csalás tekintetében mennyire nincs a fasorban sem a politikai osztály jelenlegi tagjaihoz képest.

Hiába, no, ezek a diktátorpalánták mán csak ilyenek.

Annak idején a Kommunista Ifjúsági Szövetség vagy a Soros-ösztöndíj berkein belül megkapott alapkiképzés mélyen bevésődött. Talán túlontúl mélyen is. A rendszerért, a végsőkig! És azon túl!

Miközben a főváros útjain, hídjain flangáló fiataloknak – akiknek érdekes módon most senki nem rója fel a közlekedés rendjének megzavarását – immáron nem vagyunk képesek elhinni, hogy részükről spontán megmozdulásokat látunk a televízió képernyőjén. Tutyi Mutyi, a legutóbbi fülkeforradalom vezénylő tábornoka, az éppen regnáló fő halja kend, Nagy Imrének, az 1956-os, valóban megképződött forradalom kommunista miniszterelnökének elhíresült mondatát idézi jópofáskodva, amikor azt mondja: „Csapataink harcban állnak.”

És még arról is tájékoztatja a nézőket, hogy jövő hétre ezt a dolgot (mármint a felsőoktatás ügyét) is elrendezik.

Egy a lényeg, csak kettejük közül választhatsz! Más út, különösképpen, ha az a más út magyar út, nincsen! Még gondolat szintjén sem, kommunikáció, közlés, közlekedés szintjén meg aztán végképp nincsen! Ezért van aztán, hogy a nép egyszerű gyermeke, látván ezt az immáron több mint két évtizede elhúzódó kétségbeesett egyhelyben topogást, egyre gyakrabban ért egyet Varga Tiborral, aki személyében a motoros rocker és a jogtörténész professzor furcsa, ám annál elismerésre méltóbb keverékét testesíti meg. Az ő nevéhez fűződik többek között a felvilágosodás emblematikus momentumának modernkori, gyakorlatilag egy villanykapcsoló működésének egyszerűségét szemléltető újfajta, kétségkívül leegyszerűsítő, ugyanakkor a maga nemében páratlanul lényegre törő definíciója, mely az eseményt csak „nagy francia elsötétedés”-ként aposztrofálja.

Varga Tibor annak idején a Magyarok Világszövetsége nevével könnyen összetéveszthető Magyarok Szövetsége tevékenységére utalva szokta volt mondani a helyzet szakszerű leírása végett, hogy „változtassunk, változtassunk, csak semmit meg ne változtassunk”! Ugyanez áll a jelenlegi politikai osztály által folytatott gyakorlatra is, valamint a berendezkedésre, a megkövesedett politikai struktúra által lefektetett szabály-, viszony-, erő- és érdekrendszerekre is. A posztkommunizmus és a brutálkapitalizmus által hazánkra szabadított diktátorpalánták pedig az egymással való riogatásban lelik örömüket, hiszen jól tudják, egyik a másik nélkül nem képes létezni.

„Ó, mondd, te kit választanál?”

Illetve ne is mondd, majd megmondom én!

A korabeli politikai vetésforgó értelmében a legfontosabb, hogy a nép, az istenadta (a párt meg elvette) mindig ugyanazon szereplők közül választhasson. Új szereplő csak akkor kerülhet színre, ha a már meglévő régiből osztódással szaporodott, vagy ha külső, eddig ismeretlen erőről van szó, csak az után engedik a tűz közelébe, hogy kellő számú beépített embert helyeztek el a soraiban.

Le kellene váltani végre a rendszert! És nem csak hazudozni arról, hogy valójában megtörtént a váltás, csak éppen változtatásnak híják, ahogyan azt húsz éve teszi a jelenlegi politikai osztály. Bogár prof többször is kimondta már, és mivel láthattuk, benne hagyták az adásban: a rendszerváltás rendszere megbukott. Vona Gábor ennél egy lépéssel tovább ment, felszólította a bukottakat, hogy szedjék a sátorfájukat ’oszt takarodjanak el végre. Mer’ hogy a jónépnek most mán kezd nagyon elege lenni belőlük.

De Pató „ej, ráérünk arra még!” Pál uram kései leszármazottai, Tutyi Mutyi és Tesze Tosza, a két diktátorpalánta a legkisebb jelét sem mutatja annak, hogy szedelőzködni támadna kedvük. Az egyik stratégiai szerződéseket ír alá a magyart kiszipolyozó multival, aki számolatlanul viszi kifelé innen a lóvét, a másik ez alatt megmondó-emberét küldi a harcvonalba, szerezné vissza régi dicsőségét a hatalomért vívott adok-kapokban. Ideje korán megmételyezik az ifjúságot, az olvasásról még időben leszoktatott, vagy arra rá sem szokott fiatalság kellően buta maradván észre sem veszi, hogy ki- és felhasználják. A politikai csatározások közepette a lövészárok alján maradó hullahegyek nagysága pedig egyik politikai hadviselő felet sem érdekli.

2014 már nincs olyan messze, addig ki kéne húzni valahogy. Én el is kezdem:

HÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚ!

HÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚ!

Isten áldja Magyarországot!

1 öntudatos pécsi polgár

www.johafigyelunk.hu

Nemzeti InternetFigyelő