Túléltem a Koronavírus támadását

Partner lapunkban, az Inter Japán Magazinban jelent meg az alábbi beszámoló, melyet a magazin egyik szerkesztője írt, miután átesett a fertőzésen. Mindenképpen tanulságos az írása, már csak azért is, mert nagyon sokan még a mai napig sem hiszik el, hogy nem egy hétköznapi vírussal, hanem egy igenis nagyon veszélyes ellenséggel állunk szemben, amellyel a találkozás akár végzetes is lehet. 

NIF


Tisztelt olvasó! Az elmúlt hetekben koronavírus-fertőzéssel az élet-halál sorompójánál várakozott író kollégánk. Okkal aggódtunk érte. A túlélésében oroszlánrésze volt a kórház személyzetének, de saját habitusának is. Még legsúlyosabb óráiban sem veszítette el sajátságos humorát. Az állapotáról naponta, hevesen fuldokolva ugyan, de csakis vidáman tudósított bennünket.

Írónk inkognitóját megőrizve az alábbi beszámolójának közlésével tisztelgünk az áldozatos munkát végző magyar egészségügyi dolgozók előtt. Köszönjük, köszönjük!
Téged pedig Isten hozott vissza Lapunkhoz, Barátunk! (Inter Japán szerkesztő, Tokió)

Hirdetés

A veszélyeztetettek csoportjába tartozom, cukorbetegségem, magas vérnyomásom, és sok minden más „apróság”, mint például az éveim száma miatt. Így az elsők között regisztráltam az oltásra, és vártam, vártam a „behívót”, bár nem mondhatnám, hogy türelmesen, miután láttam, hogy körülöttem hogy ritkulnak a beteg- és kortársaim.

Végre március 20-ra kaptam időpontot a Szputnik-5 beadására a Városmajor utcai oltóközpontba. Számos Facebook bejegyzés alapján káoszra, ideges és tájékozatlan tömegre számítottam a központ előtt, de odaérve csak egy fehérköpenyes lány, és egy katona állt az üres bejáratnál, s biztosítottak, nem tévedtem el, itt fognak beoltani. A kiskatona bekísért a lépcsőházba. Ott átadott egy másiknak, aki bevitt az előtérbe, ahol átnézték a kitöltött adatlapomat, majd egy másik fehérköpenyes leányka bekísért egy folyósóra, és biztosított, hamarosan szólítani fognak. S valóban, abban a minutában kinyílt egy ajtó, és behívtak. Az egész oltási procedúra nem tartott tíz percig se. (Ebből ráadásul 2-3 perc a dzsekim beragadt cipzárjával való küzdelemmel telt el.)

Az oltás utáni percekben semmi különöset nem éreztem, így hamar elhagytam az oltóközpontot. Másnap se volt semmi mellékhatás, hacsak azt nem számítjuk, hogy reggeltől-estig a kisiskolás koromban, énekórán tanult Szputnyik-dalt dúdoltam:

”Egyre száguld, egyre száguld/ Fönn a szputnyik éjjel-nappal meg nem áll/ És a sok, sok, csöppnyi csillag,/ Fürge tánccal mind nyomába jár!/ Száll a fényes szép új bolygó, /Útja fel nem mérhető/ Ó, de nagyszerű kor hajnalához értünk,/ Most a Földnek szárnya nő.…”.

(Egy volt tanítványom szerint a nagyanyja ugyanezt a dalocskát énekelte az orosz vakcina beoltása után: Tehát a tünet nem egyedi, talán föl kéne venni ezt is a Sputnik-5 utóhatásai közé!)

Nos, ezután úgy éreztem, kicseleztem a járványt, bár persze tudtam, hogy nem szereztem még védettséget, de teljesen megnyugodva vártam az április 10-i második adag oltást. Ámde április 2-án, délelőtt, Dunaújvárosban jártam, ezt-azt vásárolni a piacon. Bár jó idő volt, de ha nem is rázott a hideg, egy kicsit mégiscsak fáztam, és sokat köhögtem. Délután fáradtnak éreztem magam, feleségem rám terített három pokrócot, s így végre a jó melegben jóízűzen, több órát aludtam, este fél nyolcig.

Másnap nem éreztem magam valami fényesen – mintha megfáztam volna -, de egy percig se gondoltam, hogy elkapott volna a járvány. Ám az orvosom tanácsára mégiscsak elmentem tesztelésre, ahol döbbenetemre megállapították, hogy fertőzött vagyok. Hazatérve már lázam is volt, így a feleségem ágyba parancsolt. Rossz éjszakám volt, amire csak egy rosszabb reggel virradt. Fölkeltem, felöltöztem, de csak úgy ruhástól visszabújtam az ágyba. Egyre nehezebben vettem levegőt. Ezt látva a feleségem – tiltakozásom ellenére – kihívta a mentőket, akik minden teketóriát mellőzve, szirénázva elindultak velem Dunaújvárosba, a Szent Pantaleon Kórházba. És már út közben, a mentőautóban, oxigénnel lélegeztettek.

A kórházban megállapították, hogy a koronavírus fertőzés következtében kétoldali tüdőgyulladásom van, ezért alakult ki a nehézlégzés. Persze azonnal befektettek a fertőző osztály egyik betegszobájába, ahol rám szereltek egy Darth Vader maszkot, amely össze volt kötve egy komolyabb levegőadagoló készülékkel. Ez aztán könyörtelenül diktálta a légzésem tempóját két hosszú napon keresztül, ami fárasztó is és kellemetlen is.

Ezen felül, hogy kínjaim fokozódjanak, kaptam a szokásos kezeléseket, injekciókat karba, hasba, tomporba, infúziót vénába, és pirulák tucatjait kellet reggel-este beszednem. És ezen felül: reggelenként még vért is vettek.

Magam is meglepődtem, mikor az állapotom a hatodik napon javulni kezdett, a hetediken elvitték a légzőkészüléket, és azt kellet tapasztalnom, hogy gépi segítség nélkül képes vagyok úgy levegőt venni, mint az emberek többsége. Április 14-én engedtek haza, gyakorlatilag gyógyultan.

A közbeszéd tárgya, hogy Magyarország vezető helyen áll a koronavírus áldozatait illetően. Az a gyanúm, hogy a szörnyű halálozási adatokba belejátszik az „emberi tényező” is. Mondjuk ki: a hülyeség!  Amíg benn voltam a kórház falai között három olyan eset is „megesett”, amelyben kishíján maga a beteg ölte meg önmagát, illetve betegtársát.

Egy hölgy fel akarta tölteni a telefonját. Mivel a feje fölött csak egy dugasz volt, kihúzta a lélegeztető berendezésének az elektromos csatlakozóját, és helyébe bedugta a telefontöltőjét. Mikor a nő lilulni-hörögni kezdett, az éber szobatársak behívták a nővért.

Egy eszement ki akarta kapcsolni a betegtársa lélegeztetőjét, „mivel az olyan hangosan sípol, hogy nem bír tőle aludni”. Szerencsére éppen akkor nyitott be az éjszakás nővér, és megakadályozta.

Egy harmadik fékezhetetlen agyvelejű koronavírusos pedig egy hajnalon suttyomban felöltözött, s nekiindult. Tervbe vette, hogy a Dózsa mozinál fog egy taxit, és haza viteti magát vele. Otthon szétnéz, hogy minden rendben van-e, tesz-vesz, majd egy-két óra múlva hív egy másik taxit, s visszatér. Szerencsére még időben elkapták: a strandpapucsa buktatta le.

Végül is tíz napot töltöttem a dunaújvárosi Szent Pantaleon Kórház Covid-osztályán. Életveszélyben voltam, de legyőztem a halált. Ám ez közel se az én érdemem. Köszönet és hála illeti e kórház dolgozóit, az (elnéző) takarítónőket, a kedves és fáradhatatlannak tűnő nővéreket, a hivatásuk magaslatán álló orvosokat, kiemelve közülük is Ghaffari Oghani Behnam doktor urat.

Dicséretükre kevés a szó!

Inter Japán Magazin
Tokió

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Facebook hozzászólások


Várjuk véleményét itt! (a hozzászólások moderáció után jelennek meg)

%d bloggers like this:

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Ezeket olvasta már?
A Kúria a Mi Hazánknak adott igazat – lefoglalták a buzifelvonulás elől az Andrássy utat és több más közterületet

A legtöbb hanghívás és az adatforgalom zöme is 4G-n zajlik

Romániában először haladta meg a százezret az egy nap alatt beadott oltások száma

Close