"Tsalafinta tanmese 1994", avagy: Miért nem szeretem "Kucsera urat".
Kenessey Csaba, A DIKTATÚRÁTÓL A DEMOKRATÚRÁIG című könyvéből (3. rész)
(Megjelent az Új Magyarország ’94 május 30.- számában, az Álláspont rovatban.)
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ország, melynek népe egy idegen hatalom által támogatott pártemberek elnyomása alatt szenvedett. A börtönök megteltek, félelem hatalmasodott el az országon.
Az ország népe egy szép napon megelégelte ezt az állapotot, a kínzást, a kizsákmányolást (amit akkor munkaversenynek neveztek és a Szakszervezet támogatott!!), a terrort, az elhurcolásokat és megpróbálta egy forradalommal lerázni magáról a nyakába telepedett rendszert. Ezt már csak azért is tette, mert az elnyomást szabadságnak, a megszállást felszabadításnak nevezték, az ország lakosságát egymásra uszították és ezt a tevékenységet mint „dicső forradalmi cselekedetet” osztályharcnak nevezték. Ebben az időben írta az ország egyik legnevesebb írója (Háy Gyula) a Miért nem szeretem Kucsera elvtársat c. történetét.
Nagy ütemben épültek (az állam pénzén) a Rózsadombon a funkcionáriusok villái és élték „a bolse-vitát”. Vadászatok, hatalmas dínom-dánomok, mely után a funkcionáriusok kocsijainak csomagtartói minden földi jóval megteltek, napirenden voltak. A kormány hatalmas kölcsönöket vett fel nyugati bankoknál, (jutalék Kucseráéknak Svájcba!) ezen a pénzen tartották az árakat lehetőleg alacsonyan, a vállalatoknál az alkalmazottakat akkor is, ha ennek semmi gazdasági alapja nem volt. Így oldották meg a munkanélküliség problémáját. Ez volt az u. n. „Gulyáskommunizmus„.
A forradalom leverése tragikus esemény volt, nagy véráldozatot követelt. Sok értékes magyar embernek, szakembernek kellett hazáját elhagynia. Az elnyomás a forradalom leverése után egy ideig fokozódott, majd lassan enyhült. Az elnyomásnak egy lazább formája lépett az előző, a brutális helyébe, egy új „technokrata” vezető réteg váltotta fel (részben) a régieket. Egy idő után a megszálló, az egész világot meghódítani akaró nagyhatalom belerokkant saját nagyzási hóbortjába, az ottani új vezetők, – akik a régiekből kerültek ki, – igyekeztek a szükségesnek látszó változtatást úgy megszervezni, hogy kifelé valósnak látszék, de az ő hatalmuk – a párthatalom – továbbra is fennmaradjon. Ezt a szemfényvesztő gyakorlatot elnevezték „peresztrojkának”!
Az elnyomott országban is közben (logikus következményként) nagy változások történtek. Az elnyomó párthatalom okosai belátták, hogy az eddigi őket támogató nagyhatalom nem lesz képes katonai erejével (megszálló csapatok) diktatúrájukat fenntartani. Saját érdekük is azt kívánta, hogy a történelem kerekeinek megállíthatatlansága törvénye folytán „szakítanak” eddigi politikai vonalukkal és gyorsan átvedlenek a demokrácia bajnokává. Ezt a lehetőséget látták hatalmuk megtartása egyetlen módjának. Így lettek a régi Kucsera elvtársakból, Kucsera urak.-
Az első demokratikus választáson az antidiktatórikus erők hatalmas győzelmet arattak. A nemzet nagy elvárással nézett a boldog jövő elé. A sokat áhitott kapitalizmus előnyeit akarták teljes mélységéig kimeríteni. Azonban a megváltozott világpolitikai helyzet, párosulva a négy évtized teljesen egyoldalú, elfuserált gazdasági beállítottságával, nagy változásokat hozott. Az eddig privilegizált hadiipar termékeit – vásárló hiányában – eladni képtelen volt, piaca megszűnt létezni. A világ- szerte beállott gazdasági krízis által leterhelt kormányok nem voltak képesek a végre felszabadult kis országot kellő mértékben támogatni, no meg a saját országuk ügyes-bajos dolgival is ugyancsak el voltak foglalva. A munkanélküliség ezúttal láthatóvá vált, mivel az állami dotációk elmaradásával a vállalatokon belüli munkanélküliséget nem lehetett tovább kendőzni. Az elmúlt évtizedek rablógazdálkodása folytán a kormánynak nem álltak rendelkezésére megfelelő tartalékok, amikkel a szociális problémákat orvosolni lehetett volna. Kucseráék kihasználták ezt a lehetőséget. Állandóan arra mutattak rá, hogy lám-lám, a békés diktatúra alatt nem volt munkanélküliség, volt szociális biztonság, sőt a kis keresetért még dolgozni sem kellett! Elég volt, ha a polgár (a dolgozó) 2-3 állásban is dolgozott (!) így tudván relatíve jobb életszínvonalát javítgatni. Fő az, hogy volt Trabant és lehetett menni Olaszba! Az senkit sem érdekelt, hogy az igazi szocialisták sok évtizeddel ezelőtt harcoltak a 3-szor 8-as munkaidőért, azaz 8 óra munka, 8 óra szabadidő, 8 óra pihenés, és az sem, hogy egy nyugati értelemben vett szociáldemokráciában tilos lett volna a munkavállalók ilyen mértékű megterhelése, azaz kizsákmányolása. A népnek mindezt úgy adták be, hogy ez milyen nagy szabadság, szabad megszakadásig dolgozni azért, amit egy normális gazdaságban, egy normális munkavállaló egy műszakban megkeres. – A nép ennek örült!!
Az új, demokratikusan megválasztott kormány igyekezett – sok hibája ellenére és az adott körülményeket figyelembe véve – az elmúlt több mint negyven (40) év diktatórikus államrendje által elkövetett hibákat a lehetőségekhez mérten kijavítani. Csodák azonban manapság, – főként a gazdasági életben, – nincsenek. Az ellenzékbe került elvtárs-urak ezen tevékenységében ahol csak tudták akadályozták. Ezáltal a kezdeti lelkesedés idővel csalódásra változott. A nép kezdte az általa demokratikusan megválasztott kormányt szidni. Az ellenzék erre a csalódásra, frusztrációra, elégedetlenségre építette fel új választási stratégiáját. (Az oroszlánnak is jobb a ketrecben ahol adnak neki enni, mint a vadonban?)
Az új (második demokratikus) választáson győztek a „Kucsera urak”, mert egyszerűbb volt az elmúlt választási periódusban kriztizálni mint konstruktívan az országot vezetni. Az egyik „B. Kucsera Úr” – ki mellesleg azelőtt igazi Kucsera elvtárs volt, – már a választást követő napon kijelentette, hogy hatalomra jutásuk után „népszerűtlen intézkedéseket, polgárszomorítást” lesznek kénytelenek foganatosítani, mert, – és itt válik a dolog különösen érdekessé, – az elmúlt 4 éves periódus hibáit kell majd először kijavítaniuk! Ezt mondja egy „régi szakember”, neki csak kell tudnia! Arról nem szólt egy szót sem, hogy mennyit küszködött az előző kormány azokkal a problémákkal, amiket a Kucsera elvtársak több mint negyven (40!) éven keresztül okoztak. Tehát Kucseráék pontosan azon a téren terveznek leépítést eszközölni, amelyen az előző kormány is kényszerűen tett, amiért a „szakemberek” kritizálták, csakhogy még ezt is az ő zsebükbe akarják (igyekeznek) belecsempész-
ni. Hogyan fog ehhez a „Másik Kucsera Úr” – aki a Szakszervezetet vezeti – viszonyulni, hogyan fogja „híveinek ” mindezt megmagyarázni, további nagy kérdés marad! A választópolgár ma odafigyel arra, amit a pokitikusok mondanak! Esetleg számon kéri őket!
A távolról figyelő magyarul beszélő és egyben magyar útlevéllel felszerelt, de Kucseráék által közel 40 éve külföldre kényszerített magyar állampolgár (kit szavazási jogából a szocialisták és a liberálisok kitiltottak!) gyakran azon tűnődik, vajon meddig tart, amíg a nép felocsúdik és rá jön arra, hogy egy tudatos manipuláció (kucserádia) áldozata lett.
Nos, ezért nem szeretem „Kucsera urat”! A „Kucsera Szakembert” sem, mert amit a Kucserák az országgal hatalmuk idején tettek, nem ad arra semmiféle biztosítékot, hogy ők tényleg tudnak az ország mai égető problémáin segíteni. A „kucserázás” ma nem hoz eredményt. Azokat a „Kucserá- kat” sem szeretem, akik a demokráciát meglovagolták, akiknek mindegy, hogy milyen párthoz tartoznak, fő a saját hatalmuk, meggazdagodásuk. Egyben félek Kucsera úréktól, mert hamarosan felvehetik régi (jól kivattázott) Kucsera-elvtársi köpönyegüket, ha a sok forgatástól, hajtogatástól még nem törött össze! Reményt kelt azonban a választó és nem választó magyar polgárban egyaránt az a tény, hogy a „régi szép idők„, mikoris a megszálló hatalom nyers erejére támaszkodva lehetett kucserázni, végérvényesen elmúltak. A „nagy példakép” ma annál sokkal nagyobb problkémákkal küszködik, mintsem bármi módon tudjon Kucseráék segítségére sietni, ha erre szükség lenne. Nagy kérdés, hogyan fogja a tisztelt Magyar Választópolgár (Kucsera és nem Kucsera típus egyaránt) az újabb frusztrációt elviselni. Egyszer megmutatta már a nép, hogy megszálló hatalom ide, megszálló hatalom oda, képes volt Kucseráéknak ellenszegülni. A mai kiélezett politikai helyzetben az ország tűréshatára nem túl nagy.
A„Tsalafinta tanmesének” itt vége van. Az évtizedekkel ezelőtti helyzetnek megfelelően a Szózatot az akkori generáció megmodernizálva így szavalta:
„Hazudnak rendületlenül, légy hülye óh Magyar….”
A mai generációnak csak a remény marad: a jobb jövő érdekében való haladás reménye és az éber figyelés arra, hogy a Szózat „modernebb” változata ne valósulhasson meg!
Minden mesét úgy fejeztek be a mesemondók, hogy „és vígan élnek, ha meg nem haltak”, Trabant helyett ma Toyotával, „Olaszba” helyett nyitott határokkal vízumkényszer nélkül, és egy olyan Parlamenttel, amit négyévente ujra lehet szabadon választani! Nagy kihívás!
A Szerző engedélyével – Nemzeti InternetFigyelő
Kenessey Csaba, A DIKTATÚRÁTÓL A DEMOKRATÚRÁIG
megjelent 1994.
Hihetetlen túlzásokkal, mondhatnám nem igaz kijelentésekkel teli.
Kíváncsi lennék a szerző véleményére napjainkban. Mert ugye mégiscsak eltelt 17 év!
Vajon ennyi éves próbálkozás után mit mutat fel ez a „szabadság” ?
Megszűnt-e diktatúra vagy fokozódott?
Mit ért ma a demokrácia alatt? És miben fedezi azt fel a mai Mo-n?