Téglásy Imre: “Szivárványdiplomácia” – vagy amit nem akarunk

Az amerikai Frank Wright józan “mondolatai” rendszerint nem csak józan, bölcs, hanem üdítően bátor gondolatokkal is szolgálnak. Cikkei hűsítő üdítőként hatnak egy olyan, mentálisan is egészségtelenül fölmelegített világban, amelyet az Óperenciás tengeren túl (és sajnos innen is) álnok propagandisták hevítenek élhetetlenségig.  (Korábbi írásait mi már itt is méltattuk.)

Wright legújabb írása sem okoz csalódást, mellyel a szerző a Fox Tv korábbi műsorvezetőjének, Carlson Carlsonnak az augusztus 22-i, magyarországi előadását ismerteti.

Wright higgadt józansággal mutat rá, hogy Carlson megszólalása messze több annál, mint ami csak a magyar hallgatóság érdeklődésére tarthat számot. Jelentőségét az adja, hogy szinte vészjelzésként mutatja be napjaink minden polgárának, mily felbecsülhetetlen kárt okozhat az emberiségnek a természet(es)től és az Istentől való gőgös elszakadás, e kettő “bűzke” (így!) tagadása.

Carlson szomorúan állapítja meg, hogy néhány röpke évtized alatt napjainkra mennyire más lett a „vezetőink által átformált világ”, mennyire elfajzott a 80-as éveknek attól a kiegyensúlyozott, keresztény Amerikájától, amelyben ő felnőtt. (E sorok közreadója is jól emlékszik még 1957-re, amikor édesapját megkínozták és börtönbe csukták Kádár pribékjei, csak mert 1956. októberében egy vidéki nemzetőrség parancsnokaként leakaszttatta a rendőrörs falán függő Lenin-portrét. Aztán egy napon különleges, amerikai ajándékot kapott az árván maradt család. A Vöröskereszt közvetítésével anyámnak nagyméretű konzervet kézbesített a posta oldalán e felirattal:

VAJ + AZ AMERIKAI NÉP ADOMÁNYA BUTTER.

2016-ban aztán én kaptam Amerikából nem éppen kívánatos “ajándékot”. Egy ideiglenesen hazánkban tartózkodó, amerikai LMBTQP+ aktivista becsületsértő erőszakkal rontott rám, mert állítása szerint nem voltam elég lelkes, hanem inkább gyűlölködő az Alkotmány utcában bűzkélkedő (így!) Budapest Pride gyülevész hadainak láttán…

Változnak az idők, változik a diplomácia is

A körülmények átalakulásával a diplomácia is változott – mondja Carlson –, miközben Magyarország az ellene irányuló fellazító politika állításaitól eltérően mégsem őrült meg: „még mindig keresztény ország” maradt. Ezért aztán sok nyugati politikacsináló utálja is, de úgy, hogy bár gyűlöletetüket leplezik, vagyis “ezt senki nem mondja, de attól még így van.”

Mivel pedig a bibliai bölcsesség alapján gyümölcseiről lehet ezeket is megismerni, illusztrációként bemutatja: kit és miért ültetett a Biden-kormányzat nagykövetként az USA budapesti helytartóságának székébe.

De előbb még megjegyzi, hogy a diplomácia lényege a kulturális különbségek megértése és ezek tisztelete, hogy e kölcsönös elfogadás jegyében kötődjenek baráti szálak más nemzetekkel.

„A külképviseletek diplomáciai küldetése tehát nem az, hogy zavart és megütközést keltsen más nemzetekben, hanem az, hogy ha megjelenik egy országban, akkor ne kiabáljon a vendéglátókkal csak azért, mert nem teljesen olyanok, mint ő”

– mondja, majd költői kérdést tesz fel.

“És vajon kit küldött ki az Egyesült Államok kormánya nagykövetnek a kereszténységét és nemzeti hagyományait tisztelő Magyarországra? Egy zsidó, homoszexuális, aktivista ügyvédet.”

 Wright közzéteszi olvasóinak David Pressman “családi” fényképét is. Ezen a nagykövet asszonyt (?) a „férjével” (?) és két olyan kisfiúval látjuk, “akiket egy ismeretlen anyától vásárolt.”

Wright is Carlson tudja, hogy Pressman kinevezése szándékos sértést jelent egy olyan nemzetnek, amely nem kíván élni a „sokszínűség” tengerentúli védjegyével. A gyermekvédelmet pártorientációtól függetlenül egybehangzóan fontosnak tartó magyarok nem rajonganak azért sem, ha homoszexuális férfiak a gyermekkereskedelem elismerését várják tőle. Ennek a józan Amerikának az állítását igazolja visszamenőlegesen is a 2022. áprilisában tartott négykérdéses népszavazás, mellyel a magyar választópolgárok többsége minden kérdésnél 90 százalékot is meghaladó arányban utasított el minden olyan LMBTQP+ kísérletet, amellyel megzavarhatták volna a kiskorúak egészséges fejlődését! A halál Nyugatról fertőző civilizációjával tehát szembeszállt a magyar társadalom.

Tudni illik, hogy mi illik

Ennek sodrában pedig elsőként üzent az állomáshelyére igyekvő helytartónak egy, a tavaly nyári Pride Budapest alkalmából a Duna vizén megjelent, halálfejes kalózzászlóval tiltakozó hajó.

Ennek vitorláján olvashatta angolul és magyarul is a hűvös “fogadtatás” miatt felforrt vérű szivárványdiplomata:

Pressman úr, ne gyarmatosítsa Magyarországot a maga halálkultuszával!

Pressman a szerinte magyar homofób magatartást bizonyító fényképet bekereteztette, nagyköveti irodája falára akasztotta és azóta is siránkozva mutogatja tengerentúli elvtársainak.

A polgártársa miatt szégyenkező Carlson azonban nem sajnálja őt, mert tudja: az Egyesült Államok Budapesten akkreditált nagykövete azzal a megbízással érkezett, hogy bármely áron és módon, akár provokatíven is terjessze az általa megtestesített „transzatlanti értékeket.”

Carlson azt is tudja, hogy a magyarokra szinte napi rendszerességgel panaszkodó, őket olykor becsmérlő Pressman provokáló, zsaroló viselkedésével voltaképpen nem szolgálja, hanem sérti az amerikai érdekeket. Ezen pedig az sem enyhít, hogy ez a korántsem olyan “csendes amerikai” (mint Graham Green regényének Vietnámban felforgató, CIA-ügynöke) nem az amerikai népet képviseli, hanem csak „egy érdekcsoport nevében – az Egyesült Államok lakosságának egy elenyésző százaléka nevében” ágál.

Carlson bocsánatot is kér “a magyarországi amerikai nagykövet viselkedése miatt”, de nem hagy kétséget afelől: maga is tudja, nem egyedül Pressmanban ölt testet a mindenkinél többet tudó és gőgösen “undok amerikai” (“ugly American”) nemkívánatos személye: ugyanilyen veszélyesen lefitymáló magatartással igyekeznek kiutálni házukból és hazájukból is az afrikai és közel-keleti országok vendéglátó népeit és nemzeteit a hozzájuk érkező, ötvencsillagos diplomaták. E politika lényegét tekintve nem különbözik attól a hódító ideológiától, amelynek jegyében azt állították az Újvilág népeit kifosztó spanyol, portugál és angol telepesek, hogy a bennszülött indiánoknak nem érdemes sajnálkozniuk a tőlük elvett arany (értsd: természeti kincsek, erőforrások) miatt, mert annál sokkal többet ér a csereértékként felkínált üveggyöngy, a palinka vagy önmagában is az a krisztusi tanítás, melyeket a számukra bemutatott kereszt (“demokrácia”) képvisel…

A “demokrácia” szivárványos üveggyöngyei

Hogy napjainkban már mennyire nem “vevők” a fejlődő vagy éppen gazdagodó országok erre a teljes idiotizmust feltételező értékcserére, azt az efféle üzletet immár nyíltan elutasító Uganda és Szaúd-Arábia esete mutatja. Niger után pedig egyre több országban tudatosodik majd az, hogy a Nyugat az úgynevezett “transzatlanti érték” alatt forgalomba hozott márkanév már nem az eredeti értelem szerinti érték az emberi jogok elnevezésű árucikk esetében sem, hanem inkább a politikai boszorkánykonyha lejárt szavatosságú, egészséges létüket veszélyeztető termékét akarják velünk megetetni.

Én már azon sem lepődnék meg, ha az 1957-ben élelmiszert tartalmazó vajaskonzerv (butter) helyett maholnap már ezt a feliratot olvasnám egy USA-ból kapott, egész népemet taní-tani akaró küldeményen: “LMBTQP+ AZ AMERIKAI NÉP ADOMÁNYA”

Az ébredő (“woke”) országok egyre világosabban látják, hogy az “amerikai nép adománya” korábban őszintén segítő gesztusa helyett a mai USA-kormányzat szándékai között – a világ természeti erőforrásainak megszerzésére irányuló klasszikus szándékokon túl – már nincsenek Istent, hazát és családot tisztelő programok, hanem ezekkel szemben teljesen ellentétes folyamatok zajlanak. De az USAID nemzetközi karitatív tevékenységének mélyebb ismerői akár a Trója pusztulásától és a megszálló görögök taktikájától tartó Laokoont is időszerűnek érezhetik, aki így kiáltott fel a városukba bevontatandó, óriási faló láttán: “Akkor is félek a görögöktől, ha ajándékot hoznak!”

Amit azonban “ajándékként” mégiscsak kiizzad magából a mai Amerika, az Carlson szerint “a tényleges gyakorlat szerint az lmbtq-program erőszakos térnyerésének előmozdítására csupaszodott.”

Carlson jól látja, ez a „szivárványdiplomácia” aláásta az Egyesült Államok hitelét. Ennek is nagy szerepe van abban, hogy e birodalom külföldi befolyása és tekintélye napjainkban oly drámai gyorsasággal és mértékben csökken. A diplomáciai posztokra politikai aktivistákat, komisszárokat kinevező politika ugyanis mindig súlyos károkat okoz.

De hát akkor kik azok, akik erre szavaznak?

Carlson vizsgálja napjaink médiavilágát is, amely szerinte nem teljesíti alapvető feladatát, vagyis nem mutat fel igazi választási lehetőséget: „Nincs választás a sajtó világában, mert hazudnak neked. Aki pedig nem hazudik, azt lelökik a színpadról.”

Álláspontja szerint az USA belpolitikája nemhogy nem védelmezi és gyarapítja, hanem kifejezetten pusztítja a polgárok közjavát, ezért“károsan hat a polgárok jólétére.”

A politikai pártok olyan embercsoportok szavazataiért versengenek, amelyeknek már semmit sem jelent az emberiség és az Isten fogalma.

“A jelenleg kormányzó párt olyan gyermektelenek, egyedülálló nők, nagyvállalatoknál bérrabszolgaként dolgozó, túlzsúfolt, bűnözéstől hemzsegő városokban és szűk lakásokban élő emberek pártja, akiknek lélektelen városaiban még talán néluk is nyomorultabb helyzetű bevándorlók szállítják az ételt, ők pedig a képernyőre meredve töltik minden idejüket.”

Wright szerint honfitársa találóan jellemzi az amerikai társadalmat, jól érzékeli azt a “sivár kakofóniát, amely az elvárosiasodott Nyugat haldoklásának háttérzenéje.”

 A Carlson által bírált, őrült politika azonban tökéletesen megfelel az afféle embereknek, akiknek már nincs kapcsolatuk se más emberekkel, se a természettel, se Istennel. (Szókimondó korokban ezt csőcseléknek nevezték.) Ők azok a választópolgárok, akiket a városi zsúfoltságban megjelenő elmagányosodás megfoszt a „modern világ legritkább árujától – a csendtől.”

Az amerikai mindennapok politikai pantomimjának jellemzésétől Carlson szerencsére eljut az emberi lélek igazi, éltető dimenziójának bemutatásáig is. Válaszol a kérdésre, hogy vajon mi jellemző arra az emberre, aki képes önmaga múlandó énjén túlra is tekinteni, hogy önmagánál valami nagyobbat, szebbet és vonzóbbat is lásson? Válasza szerint azok körében bukkanhatunk ilyen alkatú társakra, akik keresik a természet csendes szépségét és közben kincsként őrzik emberi kötődéseiket is: ők azok, akik arra is hajlamosak, hogy elismerjenek egy rajtuk és kormányukon túlmutató, örök hatalmat is.”

Carlson végül arra a következtetésre jut, hogy sosem szabad túlbecsülni a politikai vezetés értékét, viszont mindig szigorúan kell értékelni abból a szempontból, hogy a hatalomgyakorlók tettei édes gyümölcsöket teremnek vagy inkább keserű romlást hoznak az országra.

Wright mindenkinek ajánlja Carlsonnak azt az életről alkotott, emelkedett látomását, amely csak akkor élhető a maga teljességében, ha képesek vagyunk a jelen mérgező őrületén túl egy olyan egészségesebb jövőért küzdeni, amelyben az Isten nézőpontjából szemlélt emberiség még igenis felvirágozhat…

Mi magunk csak ezt a fohászt fűzzük hozzá: Úgy legyen!

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)