Tamás a Krímből: Az orosz stratégiai autonómia elve (1. rész)

A nyugati blokk gazdasági váltása – amelynek következményeit mindenki érezheti, hiszen legfőképp ezért csökkennek a reálbérek európa szerte – arra késztette Moszkvát, hogy történelmi gyorsasággal keressen új piacokat és építsen ki új infrastruktúrát.

Putyin már a 2008-as grúz-orosz háború után megkezdte egy új politikai- és gazdasági mechanizmus kiépítését a nem nyugati, azonban vezető befolyással bíró országok irányába. Ennek eredménye volt a BRICS 2009-es megalapítása Kína, Oroszország, Brazília és India által. Ezen országok 2009-ben még jóval kisebb szeletét birtokolták a világgazdaságnak és a mai állapotokhoz képes jelentékenyen kevesebb befolyással bírtak politikai kérdésekben is.

A folyamat azonban beindult, amely a 2014-es CIA által szervezett ukrán puccs, a Maidan után gyorsító impulzust kapott. Az 1990-es évek orosz gazdasági szétesése, az anarchikus állapotok utáni időszakot Putyin tette azzá, ami: ő indította el Oroszországot egy stabil gazdasági és kulturális (!) megújulás felé vezető úton!

2014-ben azonban az orosz gazdaság még messze nem volt olyan állapotban, hogy a Nyugat kihívására erővel feleljen, így nem bonyolódott bele egy széleskörű konfliktusba, mivel az kimerítette volna erejét és – nyugati intervenció esetén – akár létét veszélyeztette volna. A Krím visszatérése Oroszországhoz mindazonáltal egy bravúros művelet volt, amely az ukrán felet meghátrálásra kényszerítette, már csak azért is, mert a Krím katonai elfoglalása az ukrán hadsereg részéről a lehetetlen kategóriáját jelentette volna.

A nyugati kultúrában (és a nemzetközi sajtót olvasva csak ott) igencsak elterjedt álláspont, hogy Oroszország Kína egyfajta félgyarmati státuszába süllyedt, de legalábbis igencsak alárendelt kiskutya szerepét játszó kategóriaként jelenik meg a két fél közötti együttműködés során. Ez sajnos a tipikus vadkapitalista szemléletből ered, amely alapján mindig van egy győztes és mindig van egy vesztes. A Wall Street gondolatmenete, azonban nem érvényes olyan közegben, amely elhagyja a nyugati gondolkodás paradigmikus szemléletmódját és véglegesen kilép onnan.

A 2000-es évek elején már nyilvánvalóvá vált, hogy Kína vezető globális hatalommá kíván válni, amelyhez elsősorban gazdasági erejének hihetetlen ütemben történő építését használja fel. Az összeszerelő üzemként induló milliárdos népességű ország mára már az innováció zászlóshajója lett, de minimum partiban van a Nyugat komplett technológiai potenciáljával.

A 2009-es BRICS megalakulás után Moszkva és Peking – egyelőre nem túl nagy ütemben – de tapogatózni kezdett egymás irányába nagyrészt gazdasági, kisebb részt politikai együttműködések terén. Oroszország nem sietett, hiszen gyümölcsöző és racionális kapcsolata volt Európával, amely jó fizetőként, stabil partnerként vásárolta fel az olcsó orosz nyersanyagokat.

Az ukrán puccs után azonban a kínai-orosz együttműködés megélénkült. Ennek több mozgatórugója volt, amely több igencsak erőteljes geopolitikai kényszert lovagolt meg:

1. A Nyugat egyre erőteljesebb ellenséges retorikája Moszkva felé arra kényszerítette Putyint, hogy B terv után nézzen és ezen felül diverzifikálja az orosz gazdaságot.
2. Az orosz gazdaság nyugati kitettsége a 2010-es évek közepéig igen magas volt és egy erőteljesebb szankciós csomag, vagy egy közvetlen intervenció esetén akár gyors összeomlást is elszenvedhet, amely után akár a 1917-es állapotok is létrejöhetnek Oroszországban.
3. Kína – bár mindent megtett ezügyben – nagyon nehezen volt képes találni energiahordozókat kirobbanó gazdasági növekedésének táplálására.
4. A Kína által vásárolt olaj jelentős része olyan öböl-menti államoktól érkezett, amelyek egyértelműen Washington politikai befolyása alá tartoztak (ez ma már kevésbé igaz), így egy kiéleződő gazdasági konfliktus esetén a szállítások akár meg is szűnhetnek.

A fentebbi okok miatt a 2010-es évek második felében kezdték építeni a Szibéria Ereje távolsági gázcsővezetéket, amelyet immáron a Szibéria Ereje 2 követ. Mára Kína vált az orosz energia legnagyobb felvásárlójává, amely tökéletesen bebizonyítja, hogy mennyire vált fontossá ez a partneri kapcsolat a felek számára.

„Mindenki úgy álljon fel az asztaltól, hogy jól lakott” – tartja a közismert római mondás. Nagyon úgy néz ki, hogy ezt a tételt ez a két globális játékos tökéletesre fejlesztette. A főbb pontokat kiemelve le is írom mire alapozom ezt:

1. Oroszország stabil, megbízható és politikailag is azonos gondolkodású partnert nyert meg magának a teljesen instabillá vált Európai országok helyett.
2. Oroszország exportja stabilabb azon oknál fogja is, hogy nincsenek tranzitországok, így nincs zsarolási potenciál sem (lásd Ukrajna).
3. Kína úgy jut olcsó és megbízhatóan küldött energiahordozókhoz, hogy nem kerülhet politikai és gazdasági zsarolás elszenvedőjeként sarokba szorított helyzetbe.
4. Az olcsó orosz energia Kínába irányításának egyenes következménye, hogy Európába drága energia megy, amely tovább növeli a kínai ipar előnyét az európai versenytársakhoz képest.

„Az orosz stratégiai autonómia elve” cikksorozat második részében India és a Globális Dél irányába megváltozott orosz stratégiát fogom elemezni.