Stoffán György: Az én megemlékezésem ’56-ról… Nem ünnepelek!

Nem megyek ma „ünnepelni”, nem hallgatok meg mai megemlékező beszédeket, nagy szavakat, mellébeszéléseket… mindenki ’56-jának emléknapján. Mert ma nem lehet 1956-ot visszaidézni. Nem lehet azt a hangulatot, elszántságot, hősiességet említeni sem, mert azt ma nem lehet átélni… csak botor beszédekben méltatni. Sokszor úgy, hogy ezerszer hallott dicsőítések sorát ismétlik a politikusok, az előadók. „Rést ütöttünk a kommunizmus falán”, „pesti srácok hőstettei”, „megmutattuk a világnak”… Ezek és az ehhez hasonló nagy szavak akkor és ott nem voltak hallhatók. Nem erről szólt az a forradalom, nem voltak ilyen-olyan srácok, hanem egy nemzet gondolta azt, hogy a tiszta és cáfolhatatlan hangú és mondanivalójú nép levetheti a láncait. Nem vethette le. Ma is hordja!

Hordja, mert ma is utcára hívhatja az a szellemiség az embereket, amely szellemiség ellen 1956-ban fellázadt a nemzet. Nem kérte számon senki a bűnösöket, nem tiltotta el senki az akkori és az utána jövő kommunista gyilkosok utódait a hatalomtól, a politikától. Ott vannak a parlamentben a kádárhoz hasonló árulók, akik egykor a szovjetek végrehajtói voltak, ma pedig, az amerikai világuralom jellemtelen és hazafiatlan kiszolgálói. Hazaárulók.

Politikai foglyokat teremt a nemzetellenes taláros társadalom, és a tömegbe lövető gazember röhögve ócsárolhatja a magyar miniszterelnököt.

Ma ismét egy hatalom elnyomása alatt élünk, és ismét egy idegen hatalom elvárásait kell teljesítenünk, ha csak részben is… mert ha nem, akkor gazdaságilag, éppen úgy tönkreteszik az országot, mint ahogy szellemileg és lelkileg már tönkretették.

Beleborzongok, amikor látom azt a sziszifuszi küzdelmet, amelyet a miniszterelnök tesz a nemzetért, Magyarország megmentéséért, s eszembe jutnak a miniszterelnökeink… Batthyány, Tisza, Teleki…

A mi ’56-os megemlékezésünknek sajnos máig november 4-e felel meg. Mert 1956. október 23-án pontosan az ellen és úgy kelt föl a nemzet, mint azok, akik ma az ’56-ról emlékezők idején is börtönben sínylődnek a magyar szabadságért, de akikért ma mindenféle ellenőrizhetetlen múltú felforgató szervez tüntetést, ezzel is mélyítve a szabadságuk felé vezető utat keresztező árkot.

Anyám ezerszer elmesélt ’56-ja jelenti nekem az ünnepet. Az, amit Ők, akkor éreztek, tizenegy évvel a kommunista ámokfutás után, azon a 23-iki hajnalon. Egy szabad országban felnőtt fiatalság, amely tizenegy évig szenvedett és azt hitte, hogy eljöhet a szabadulás. Ezt érezhetnénk ma is, ha meglenne a szabadság vágya, az összetartozás ereje, a keresztény hitünk, a haza iránti elkötelezettségünk az önös érdekek hajszolása helyett. De nincs meg!  Egyik sincs meg ma már a társadalom nagyobbik részében. Csak az ünnepi szópuffogtatás, a méltatások, miközben megcsaljuk, és még mélyebbre temetjük azoknak a hazáért meghalt magyaroknak az emlékét, akik nem akartak rést ütni, megmutatni a világnak, csak szabadságot akartak, élni akartak, keresztény Magyarországot akartak itt, az ezerszer elárult és megcsonkított Kárpát-medencében. Ők ma is az aszfaltos főutak alatt pihennek, vagy valahol névtelenül egy tömegsírban… de nem elfeledve.

Ma sem megyek tehát ünnepelni, hanem Anyám 56-jára emlékezem, arra az érzésre, amit Tőle kaptam ’56-tot illetően. Mert ünnepelni a szabadságért küzdő eleinket csak akkor van jogunk, ha végre megnevezzük a gyilkosaikat, ha a véres csütörtök áldozatainak számát nem hazudjuk el, ha a kommunista pribékek leszármazottait törvényileg nem engedjük újra és újra a nemzet ellen támadni, és nem adunk helyet azoknak, akik a rendszerváltásig saját nemzettársaik tagjai ellen, idegen kommunista hatalomnak dolgoztak szülőföldjükön, a Kárpát-hazában. Ünnepelni akkor lesz jogunk, ha mindezt a jog és a törvény eszközeivel biztosítjuk is, szabadon, egy független és szuverén országban.

Számomra október 23-a egy nap, amely akkor és ott nagyszerűnek tűnt, de elvezetett az árulás napjáig, november 4-éig. És az árulók máig szabadok… Ők ünnepelnek…

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)