Ocskay László kuruc brigadéros kivégzése
Érsekújvár főterén, 1710. január 3-án végezték ki az áruló Ocskay László kuruc brigadérost. Története remekül példázza, hogy mire viheti egy ember, ha több, bátorság, merészség, vitézség szorult bele, mint tíz másikba. És Ocskay László története remekül példázza, hogy mire jut egy ember, ha hiányzik belőle a hűség, a tisztesség, a tartás…
Pedig nem indult rosszul. Tanult embernek mondható, ami azért abban a korban nem mindenkire volt feltétlenül igaz. Tanulmányait a nagyszombati jezsuitáknál folytatta, igaz nem sokáig, mert már tizenöt esztendősen beállt huszár lett Pállfy János gróf, a későbbi labanc generális ezredében. Az ezreddel részt vett Savoyai Jenő herceg hadjárataiban, de már itt is megmutatkozott zabolátlan természete, fegyelmezetlensége, hóhér vágta le az egyik fülét büntetésként. A kemény és kegyetlen fenyítés nála nem érte el célját. Nem sokkal később meggyilkolta az egyik bajtársát, a várható következmények ismeretében jobbnak látta, ha a katonaszökevények rögös pályáját választja. Soha, senki által nem vitatott hadi tehetségét bizonyítja, hogy simán megpattant a büntetés elől. És hova mehetett ekkoriban egy üldözött magyar? Természetesen a törökhöz. Temesvárra menekült és, hogy ne aprózza a dolgokat – sosem aprózott semmit életében – áttért a muzulmán hitre. Hogy itt is elkövetett valamit, vagy egyszerűen csak elunta a törökösködést, azt nem tudni. Annyi bizonyos, hogy visszatért a Pálffy-ezredhez, elkerülve a felelősségre vonást.
Részt vett a spanyol örökösödési háborúban, itt is kitűnt hősiességével, de rabiátus, garázda természetével, gyakori kicsapongásaival is. Természetéből fakadón előbb az egyik, a Habsburg oldalon harcolt, majd hirtelen váltás után már az ellenség táborában találjuk, a francia király egyik testőrcsapatának hadnagya lett. Itt is gyorsan kitelt a becsülete, de találékonyságára sosem volt panasz. Irány németföld, és ha más nincs, hát a bűn útja. A maga szervezte rablóbanda élén szerzett a németek körében, igencsak kétes hírnevet… Talán itt is forró lett a talaj a lába alatt, talán a honvágy húzta haza, de 1703. júniusában már egy hamarjában összetrombitált lovascsapattal jelentkezik II. Rákóczi Ferenc akkoriban szerveződő seregébe.
Feltehetően „jó mókának” tarthatta a nemzet szabadságharcát, a körülmények épp megfeleltek az ő zűrös, balhézós személyiségének. Vitézségére soha senki panaszkodhatott, 1703. szeptember tizenhetedikén elfoglalja Léva városát, majd sorban Korponát, Selmecet. Ekkor kezdte meg a hosszú éveken át tartó, Ausztriába, Morvaországba való betöréseit, melyekkel méltán érdemelte ki a „Tűz fejedelme”, „Rákóczi villáma” neveket, melyekkel nem csak Magyarországon, de egész Európában elhíresült. A kuruc táborban meg is becsülték rendesen, 1705-ben a Nagyságos vezérlő Fejedelem brigadérossá nevezte ki, 1707-ben pedig uradalmat adományozott a számára Sztropkón.
Az 1708. augusztus 3-án lezajlott trencsényi csata után, hajdani parancsnoka, a labanc Pálffy János megbízásából Pyber püspök rávette Ocskayt az átállásra. Előélete ismeretében, ez mehetett valami nehezen, mert a jó kuruc brigadéros sosem az állhatatosságáról volt híres…
Katonáit augusztus 28-án, Pereszlénynél, I. Józsefnek szóló hűségesküre kényszerítve, csatlakozott Pálffy János labanc hadaihoz. És ezzel elkövette élete legnagyobb baklövését. A felvidéki kurucok között megdöbbenést és haragot váltott ki árulása, de régi-új seregében – szolgált ő már anno Pállfy alatt -, az osztrák, német tiszttársak sem becsülték meg, hiába kapott ezredesi rangot. Nem hiába tartja a fáma, hogy árulónak sehol sincs becsülete, ő pedig az árulások területén sem kispályázott. Hiszen egész katonai pályafutása arról szólt, hogy vagy valami látványos hőstettet hajtott végre, vagy elárult valakit.
Katonái, akiket magával kényszerített a labanc oldalra, sorra szökdöstek vissza a fejedelem táborába, rá pedig folyamatosan a gyanú árnyéka vetült. Aki már ennyiszer fordított köpönyeget, cserélt zászlót, vajon mikor teszi meg újra?
Talán tudta, talán nem, hogy egy egykori katonatársa Rákóczi táborában, bizonyos Jávorka Ádám főhadnagy bosszút esküdött ellene s megfogadta, hogy addig nem nyughat, míg az árulót bíróság elé nem állítja.
Jávorka históriája sem mentes regényes elemektől, nem véletlen hogy annyian, Jókaitól Herczeg Ferencig, Takáts Tibortól Dienes Andrásig -, megírták történetüket. Az érsekújvári főhadnagy először 1709. december 31-én Ocskó kereste az árulót, de ott megtudta, hogy az az újévet Verbón, a Révay-kastélyban ünnepli. 1710. január elsején Jávorka koldusnak öltözve lopózott be a kastély, hogy kitudja Ocskay szándékát. Sikerrel járt és ez lett a kalandos életű, egykori kuruc brigadéros veszte.
Olyan csapdába esett bele, amilyet ő maga is számtalanszor állított élete során. A mulatozásból hazatérő, feltehetően erősen ittas, másnapos csapatnak cselt vetett Jávorka Ádám. Az országúton aztán Ocskay kísérőinek jórészét lekaszabolták, őt magát pedig élve foglyul ejtették. Jávorka szolgálati helyére, Érsekújvárra vitték, ahol Csajághy János brigadéros vésztörvényszéke karóba húzásra ítélte. Ocskay Sándor közbenjárására azonban kegyelmet kapott, bár fura kegyelem volt ez. A halálbüntetés maradt, csak a kínos és megszégyenítő karóval történő kivégzést változtatták fővesztésre. Ott fejezték le Érsekújvár főterén 1710. január harmadikán, hiába esküdözött, hogy visszatér Rákóczihoz elárulva I. Józsefet…
Forrás: wikipédia; rubicon.hu; zmne.hu; Thaly Kálmán – Ocskay László, II. Rákóczi Ferenc brigadérosa;
Kiemelt kép: Fenyvesi Emil mint Ocskay László és Csillag Teréz mint Tisza Ilona Herczeg Ferenc Ocskay brigadéros című történelmi színművében (1901).
Cabe Ferrant – Hungary First