Nem törtek meg az oroszok – Helyszíni riport a háborúban álló országból

Véget értek az ünnepek, újra itt vannak a szürke hétköznapok. Az orosz főváros is levetkőzte díszeit. November végétől január közepéig pénzt, fáradságot nem kímélve fényekbe, karácsonyi díszekbe öltözve demonstrálta, hogy Ukrajnában dörögnek ugyan a fegyverek, halnak a szlávok, Moszkvában viszont a szokásos mederben folyik az élet. És ha jön az év vége, akkor fel kell ölteni a legszebb ruhát! Moszkva bizony felöltötte, szebbet, fodrosabbat, csillogóbbat, mint tavaly, mert mindenkinek, de leginkább önmagának meg akarta mutatni, hogy él és virul.

Hiába maradtak el a gazdag nyugati turisták és lett érezhetően kisebb a tömeg Seremetyevón vagy Domogyedovón, hiába próbálkoznak az ukránok drónokkal és nyugati rakétákkal megzavarni a hétköznapok nyugalmát, az ünnep az ünnep, és meg kell adni a módját. És tényleg! Moszkvát régóta ismerőként magam is meglepődtem azon, hogy a feldíszített utcák, épületek, fenyőfák mintha még fényesebben ragyognának. És nem csak a Vörös téren és környékén. Mintha a mesék világába csöppentem volna. Miközben néhány száz kilométerre innen – ha nem is hivatalosan – háború dúl. Az élet azonban élni akar, az oroszok pedig ezzel a látványos díszkivilágítással is meg akarták mutatni, hogy összefoghat ellenük a fél világ, őket nem lehet megtörni. Sem szankciókkal, sem pedig drónokkal, rakétákkal.

Mára a vásárok bezártak, a díszek, a lampionok visszakerültek a helyükre, majd a következő ünnepen kerülnek elő újra. Mert abban errefelé aligha kételkedik bárki is, hogy mint egykor egy válságos pillanatban, 1942. november 7-én Sztálin fogalmazott, „lesz még ünnep a mi utcánkban!” Apropó, Sztálin. A Generalisszimusz emlegetése már jó ideje nem tabu, ám még mielőtt ezt bárki is félreértené, nem az elnyomóra, a milliókat a Gulagra küldő diktátorra, a terrorra emlékeznek vele kapcsolatban, hanem mindenekelőtt a második világháborúban győztes vezetőre. Aligha véletlen, hogy a fényképeivel naptár kapható a könyvesboltokban. De a háború enélkül is történelmileg kódolva van az orosz fejekben, hozzászoktak ahhoz, hogy időről időre megpróbálják őket megtörni.

– Ezt nem értik a nyugatiak, és ezért számolják el magukat újra és újra. Csak az ukránokat nem értem, ők ezt nagyon jól tudják. De mit tegyünk, ha a józan észen egyeseknél felülemelkedett a banderista gyűlölet – mondja régi ismerősöm, Ljonya, amikor a háborúról vagy itteni szóhasználattal „különleges katonai műveletekről” beszélgetünk.

---

De ha már – ahogy az oroszok emlegetik – a nagy honvédő háborúnál tartunk, sokan merítenek erőt abból a kitartásból, amely végül nemcsak kiszorította Hitlert a Szovjetunióból, de Európában is elsöpörte a náci rendszert. Ezért aztán nagyon nem szeretik hallani az olyan típusú történelemhamisítást – legutóbb Donald Trump beszélt erről –, hogy Hitlert valójában Amerika győzte le. Na, jó – teszik hozzá –, Sztálin azért egy kicsit segített benne! A nagy világégés szakmai beszélgetésekben is elő-előkerül. Így a lehetséges békekötés kapcsán fel-felemlegetik, hogy most a második világháborút tekintve nem 1942-ben, hanem 1944-ben vagyunk, és Sztálin sem állt volna le a győzelem küszöbén.

Mert nemcsak a Kreml, hanem a társadalom többsége is úgy érzi, hogy győzelemre áll az ukrajnai frontokon, és ennek a végső megállapodásban is tükröződnie kell. Egyre többen reménykednek abban, hogy a fények majd május 9-én újra nemcsak díszbe öltöztethetik a várost, de bevilágíthatják a lelkeket is, hiszen az oroszok talán nemcsak a győzelem napját, hanem az ukrajnai fegyvernyugvást, a békét is ünnepelhetik. Vannak persze bőven, akik ennél azért pesszimistábbak és úgy látják, az igazi győzelemért még meg kell küzdeni. Ráadásul itt messze nem csak Ukrajnáról, hanem Oroszország jövőbeli globális helyéről van szó, ezért aztán nagyon magasak a tétek.

– A győztes az, aki a többieknél két másodperccel később adja meg magát – érzékelteti sejtelmesen a helyzet bonyolultságát politológus ismerősöm, aki nem vár gyors megállapodást.

Az emberek döntő többsége egyébként a fronttól távol eső régiókban nem nagyon foglalkozik a háborúval. Még akkor sem mutatnak igazán komoly érdeklődést, amikor ismerősi körben felhozom a témát. Belefásultak már. Nem értik, miért kellett ez az egész, de győzelem nélkül ők sem szállnának ki belőle. Ezt erősítik meg a háború támogatottságáról készült közvélemény-kutatások is. Nagyjából a társadalom fele kész a folytatásra, ám a tárgyalásokat elfogadók majd’ 80 százaléka sem tenne engedményt.

Ezt érzem az utcán vagy a vonaton beszélgetve is.

– Most már győzni kell, különben miért haltak meg annyian! – mondja szigorú tekintettel újdonsült ismerősöm. – Nem szeretném, ha szükség lenne rá, de ha kell, én is megyek a frontra. A NATO már itt van az udvarban, ezt nem engedhetjük. Ami pedig az ukránokat illeti, mi nem hagyjuk magukra a sajátjainkat! – folytatja.

Mikor visszakérdezek, tudja-e, hogy ez a szlogen honnan származik, igennel felel, megjegyezve, hogy mára nagyon is aktuálissá vált. Miközben sétálunk Moszkva központjában, azért az idők változását azon is észreveszem, hogy az Odessza Mama nevű étterem helyén ma török étterem van. Ha azonban valaki ezek után azt hinné, hogy Moszkvában üldöznek mindent, ami ukrán, hatalmasat téved. A Korcsma nevű ukrán stílusú és tematikájú étteremlánc például kimondottan népszerű. Mi is betértünk, és egyáltalán nem bántuk meg. Jó az árfekvése, kitűnő a kiszolgálás és a kínálat, csak nehéz bejutni, mert általában tele van. Gyűlölködésnek nyoma sincs.

– Ez polgárháború! Hiszen mindannyian oroszok vagyunk! – hallom sokadszorra pár nap alatt.

– Inkább szlávok, nem? – pontosítok.

– Azok, persze, a lényeg, hogy testvérnépek vagyunk, akiket összeugrasztottak. Egyre több a zászló az ukrán és az orosz temetőkben is. Kinek jó ez? Hát persze… tudja ezt maga is. Lassan azonban talán mindenki kezdi megérteni, hogy ez értelmetlen háború, és be kell fejezni – mondja már Szaranszk felé a vonaton nyugdíjas útitársam. – De félre ne értsen, én patrióta vagyok! A barátnőmmel együtt ingyen varrjuk a zoknit, szőjük az álcahálót a katonáknak.

Magam is több helyen meggyőződtem az adakozásról, személyesen is. Kis keresetűek segítenek, amiben tudnak. A tehetősebbek alapítványokon keresztül támogatják a harcolókat, akikhez folyamatosan érkezik az élőerő-utánpótlás is. Így a háború jelenlegi üteme mellett nincs szükség újabb mozgósításra, és a sorozottak sem kerülnek a lövészárkokba. Havonta 25-30 ezren jelentkeznek önkéntesnek. A háború ugyanis nem csupán az amerikai hadiipar számára hatalmas üzlet. Az orosz átlagember – főképp a szegényebb régiókban – számára egzisztenciális kiugrás, ha aláír a hadseregnek. Egy év alatt húszmillió forintnak megfelelő rubelt is megkereshet, amiért máskülönben egy fél életen át dolgozhatna. És akkor még nem beszéltünk a kedvezményekről, például felveszik egyetemre és ingyen tanulhat, ami komoly segítség, hiszen egy színvonalasabb intézményben ez szemeszterenként milliós nagyságrendű költséget is jelenthet. És a sort még folytathatnánk.

– Féltem őket, mert mindegyikük azt hiszi, hogy ő biztosan visszatér. Az ismerőseim közül azonban már többet is megöltek – meséli útitársam, csendesen hozzátéve, hogy a város templomaiban majdnem mindennap búcsúztatnak valakit. – A volt tanítványaim azonban még élnek, és a szomszéd falu 11 önkéntese is hazajár szabadságra.

Büszkén meséli, hogy amikor az egyiküktől azt kérdezte, mikor lesz már ennek vége, azt a választ kapta, ha majd elérünk Kijevig, mondja, miközben megtörli a szemét.

Nemcsak az orosz emberek, hanem az orosz gazdaság is bírja a háború terheit. Ugyan a költségvetés bő harmadát elviszik a védelmi kiadások, és ez hosszú távon nem sok jót sejtet a többi szférát illetően, ám a GDP 2023-ban 3,6 százalékkal nőtt, és tavaly ezt is sikerült valamelyest felülmúlni. A gondokat jelzi, hogy 2025-re már csak 2,5 százalékot várnak, ráadásul 2024 folyamán igencsak meglódult az infláció is.

– Ha valamit érzünk a háborúból, akkor ezt. Az elmúlt két évben mintegy 35 százalékkal nőttek az árak – panaszkodik egyik beszélgetőpartnerem.

Kolját nem vigasztalja, hogy az alapvető élelmiszerek ára még így sem érte el a magyar szintet. Az infláció tavaly hivatalosan 8-9 százalék volt, ismerőseim szerint viszont az élelmiszerek tekintetében megközelítette a húszat is. Áruhiány azonban egyáltalán nincs. Ismerőseim azon is csak mosolyogtak, hogy állítólag eltűntek az orosz boltokból a mosógépek, mert a chipeket rakétákhoz használták fel. Nos, ez sincs így. Az árakat bírni lehet magyar pénztárcával. Egy Moszkva belvárosában, az egykori Malév-iroda utcájában lévő elegáns olasz étteremben például ketten 5000 rubelért (nagyjából húszezer forint, mivel egy rubel körülbelül négy forint) ebédeltünk meg, és a Puskin tér környékén a híres Puskin kávézóban sem az orosz átlagember béréhez szabottak az árak. Itt egy palacsinta ára 400-tól 800 rubelig terjed, egy kása 630, míg egy rántotta sajttal 600. Ez elég sok, de szintén a központban egy retró önkiszolgálóban egy teljes ebéd – szoljanka, pelmenyi, Zsiguli sör – kijön 600 rubelből (2400 forint).

Az oroszok többsége nem ilyen éttermekbe jár, ennek ellenére a háború és a szankciók közvetett hatásaként most a legjobban az infláció aggasztja. Mint ahogy a központi bankot is, amely éppen ezért tartja az egekben, 21 százalékon az alapkamatot. Az állam ugyanis nagyon ügyel a szociális stabilitás megtartására. Az 50-70 ezres (200-280 ezer forint) átlagkeresetből – Moszkvában ez azért rendesen a 100-200 ezres (400-800 ezer forint) tartományban van, a hadiiparban és néhány kiemelt ágazatban pedig 300 ezer (1 millió 200 ezer forint) felett is lehet –, ám a sokszor 20 ezer rubeles (80 ezer forint) nyugdíjból azért nem egyszerű megélni. Moszkvában a közüzemi díjak elérik a 10-15 ezer rubelt, ehhez jön az internet (1000 rubel), a mobil-előfizetés (2000 rubel) rubel és évente az átlagosan 20-30 ezer rubeles ingatlanadó. A különbség Moszkva és a vidék között lehet akár ötszörös is, de azt is figyelembe kell venni, hogy az orosz ember soha nem támaszkodott kizárólag a fizetésére. A szociális biztonság megőrzésében az állam kedvezményei mellett komolyan ott áll a család, a gyerekek vagy éppen a dácsa, a kert, ahol meg lehet termelni még a városokban élőknek is az élelmiszer-alapanyagok egy részét.

Ehhez vegyük hozzá, hogy a szankciók miatt a leghangosabban az elég vékony orosz középosztály háborog, mindenekelőtt azért, mert nem utazhat régi kedvenc helyeire. Helyette marad Törökország, Ázsia, vagy Európában Szerbia, esetleg Magyarország. De az oroszok mintegy 80 százalékának nincs is külföldi útlevele. Mint ahogy lakást sem vesz mindennap. Főleg úgy, hogy az ingatlanok ára nagyjából 50 százalékkal lett drágább. A társadalom többségét az sem idegesíti, hogy megnehezedett az alkatrészek beszerzése a nyugati autókhoz – egy hétig kell várni és kicsit drágább –, mint ahogy a GPS időnkénti fennakadásai sem érintik. Egyes rétegeknek fájhat, hogy két év alatt a ruhák ára megduplázódott, és kisebb a választék, vagy baj van bizonyos alkalmazásokkal és internetes felületek elérésével. Az átlagembert egyelőre az sem aggasztja, hogy a nyugati import kiesése miatt újra gyártani kellene modern esztergagépeket. Mert ha a boltba bemegy, mindent megkap. Még a kólát is. Sőt, össze is hasonlíthatja a kínai, az üzbég vagy a kazah kóla közötti különbségeket.

Ezek után európai, főleg nyugat-európai szemmel meglepő lehet, ám valójában nem az, hogy a Kreml iránt elfogultnak nem nevezhető független Levada Központ friss felmérése szerint az oroszok mintegy fele (51 százalék) elégedett az életével. Részben elégedett, illetve részben elégedetlen az életével minden harmadik válaszadó (35 százalék), miközben csupán a válaszadók 13 százaléka mondta azt, hogy a mostani élete nem felel meg neki. Ezek a számok ugyan voltak már jobbak is, ám a körülményekhez képest elfogadhatónak mondhatók. Mégis csak háború van, még ha azt „különleges katonai műveleteknek” is nevezik. Sőt, az egész képet nézve azt is megérthetjük, hogy a nyugati reményekkel szemben miért nem fordul az orosz társadalom a hatalom ellen. Mert a hatalom tudja, hol a tűrőképesség határa, és tényleg figyel a szociális stabilitásra, ráadásul ahol a társadalom jelentős része a napi megélhetésért és a túlélésért küszködik, bár az akadályokat mégiscsak sikerül vennie, ott nem jut már erő, energia a tiltakozásra. Marad a belenyugvás, és a harc a mindennapokkal. És ha legalább az év végén – mert ez így volt mindig – áthathatja lelkét az ünnepi hangulat, azt tudja értékelni.

 

Stier Gábor írása a 

Demokratában jelent meg 2025. február 1-én