Ne bántsd a magyart!

Készülő népszínmű több felvonásban

Íródott: 2006.04.22.!

Hála az erélyes, ügyes és szerencsés fürkészeknek, lefoszlott a szadista jakhecz inkognitója. Immáron tudjuk, hogy ez az állat, nyilván álcázásul, polgári nevet visel: Fok Balázsnak hívják. Cifferblattja a Goooogle képkeresőjében „egyelőre” nem található. Nemzeti érdek viszont, hogy minél többen megismerjék. [Az „ismertségi index” növekedését eredményező lehetséges megoldásokat lásd lentebb.]

Hősünknek remélhetőleg folyamatosan gyűlik majd a baja azzal a többmillió gojjal, akik a Kárpát medencében, vagy szerte a világon diaszpórában élnek. A keresett férfiú jövendő sorsát kemény szívek és kezek alakítják. Hunniában valami készül [?].

Én ezúttal az épületes ügy tanulságaival, illetve lehetséges perspektíváinak felvázolásával foglalkozom. Ez persze nem jelenti azt, hogy szótlanul haladnék el e nyálas mellett, ha jósorsom utamba hozná.

A történtek alapján nyilvánvaló, hogy a Kun [Kohn] Béla, Szamuely Tibor és Korvin Klein Ottó vérvonalába tartozó hiénák közöttünk ólálkodnak és miközben a Nemzeti Múzeum előtti pódiumon nemzeti zászlók lengenek és felkokárdázott fajtestvéreik ágálnak; ők – arany dávidcsillaggal a nyakukban és olthatatlan [talmudi] gyűlölettel a lelkükben – már belemarnak a nyájba, annak leggyengébb legvédtelenebb egyedébe egy leánygyermekbe – már ahogy ez hiénáéknál szokás.

E lények, hiába irkálják történelmüket évezredek óta, abból épp ők nem tanulnak semmit. A Kelet-NewYorkból Oroszországba küldött bosszúálló: Trockij tébolyult agyát, Sztálin elvtárs parancsára, Ramón Mercader jégcsákánya zúzta szét. Szamuely, hogy olcsón megússza, önmagával végzett. Korvin Klein megkapta a megérdemelt kötelet, amit hatalma idején oly szívesen font maga is a gójok nyakára. Kun Bélát pedig az OGPU valamelyik börtönében tarkólövéssel küldték a másvilágra; sokkal kegyesebb halálban részesítve ezáltal, mint amilyet érdemelt volna. [Nem kizárt persze, hogy előtte meggyomrozták, dehát a körmölés nem Bauer apukával kezdődött a szocializmusban.]

Számunkra most, az egyre aggasztóbb tünetek miatt, eljött a purgálás ideje. Az aktuális kérdés, hogyan kezeljük honi fokbalázsainkat?

Hosszú távon az Ószövetség egyes passzusai jöhetnek szóba. Ezeket Izrael, mint „jogi normákat”, naponta alkalmazza, Amerika és a „nyugati demokráciák” undorító cinkossága mellett. A módszerek ismertek. Ha a halott „terrorista” kiléte megállapítható rombold porig a szülőházát, lehetőleg a benne levőkkel [öregekkel, betegekkel, gyermekekkel] együtt. Ha a „gyilkos” anonym, mérj rakétacsapást egy palesztin menekülttábornak arra a részére, ahol jóvoltodból a legtöbben vannak összezsúfolva és a lehető legtöbben remegnek az életükért a közeledő helikopterek, harckocsik, vagy bulldózerek motorjainak dübörgését hallgatva.

Hosszú távon – mondom  – mert a palesztinizálódás sajnos elkerülhetetlennek tűnik. Most röhögnek, mikor az ifjabb Hegedűs a Hamaszt emlegeti. Később már nem lesz olyan vicces a dolog.

Nekünk rövidtávra szóló stratégia kell és ennek eszmei alapjai máris adottak. Következésképp a gyakorlatba való átültetés sem látszik lehetetlennek. [Máris röhöghetsz Dezső András, HVG firkász, míg el nem megy tőle a kedved.]

Én most Fazekas Mihály által megalkotott konok kis magyar Ludas Matyi furfangos bosszúállására gondolok. Nem mintha meszet ettem volna; ellenkezőleg (!) felfedeztem ennek a „mulatságos” históriának napjainkra is érvényesíthető komoly tanulságait.

A kiinduló pont a sérelem, amelyet egy ártatlan szenved. Sérelmének orvoslását nem remélheti a „törvényes hatalomtól”, mert azt éppen e hatalom okozta. Fok Balázs saját személyében ugyan nem hatalom, de gaztettét illetően maga mögött tudhatja a „Vasprefektus” által vezetett rendőrséget, a makogó Polt ügyészségét és a Lomniczi által szüntelenül dicsért bíróságot.

[Máris azt rebesgetik, hogy a cselekmény csupán könnyű testi sértés, amit az elkövető akár egy felfüggesztett pénzbüntetéssel is megúszhat. A világért sem tekintik garázdaságnak. Ezt az követi el, aki nagyobb nyilvánosság előtt tanúsított kihívóan közösségellenes magatartásával másokban riadalmat, ill. megbotránkozást kelt. Az hogy e gaztett nagy tömegben, kamerák „szeme láttára” történt, nem számít. Azaz „nem baszik egy öltést sem”, ahogy a hajdúságban, Fazekas Mihály pátriájában, mondják.]

„Jogi utat” tehát az adott esetben csak az vesz igénybe, aki a sértett kislányt akarja a cionista állam gyötrő és lealázó procedúrájának alávetni.

Ez az ügy nem csak a kislány ügye. Nem magánvádas, de nem is közvádas ügy. Itt a Nemzetet magát köpték szembe. Itt nincs vád, nincs ítélet, csak végrehajtás. Az igazságtétel, itt és most, az erősek, a bátrak joga – dolga; mivel a judeo-liberál-kommunista igazságszolgáltatás diszfunkcionálisan működik és következetesen a tettesnek kedvez a sértett rovására. [Ennek is megvannak az okai, de ennek boncolgatására ezúttal nem kerül sor.] Az igazságtétel alapja a természetjog, amely az élet, a szabadság és a biztonság védelmében mindenkit feljogosít, illetve kötelez a cselekmény megelőzésére, vagy megtorlására, akkor is, ha nincs negyvenhatos büdös rendőrcsizmája.

Ehhez kapcsolódnak Ludas Matyi históriájának legfontosabb tanulságai.

1.      A sérelemért bosszút kell állni.

2.      A bosszúnak elkerülhetetlennek kell lennie.

3.      A bosszúnak kegyetlennek kell lennie. Következményeiben többszörösen meg kell haladnia a sérelmet. [„Háromszor veri ezt kenden Ludas Matyi vissza.”]

4.      A bosszúnak nyilvánosságra kell kerülnie.

5.      Kedvező lelki hatásokat kell kiváltania a sértettnél és a személyén keresztül, közvetett módon, megsértett társadalom tagjainál.

Hogy mindezt miért? A válasz kézenfekvő!

A jogtudomány, a természetjogi alapokból, kidolgozta a büntetési alapelveket. A büntetés céljai, feladatai ehhez képest, a következők.

A bosszú megtorlás az okozott sérelemért.

A bosszú elégtétel a sértettnek és közelebbi, távolabbi környezetének.

A bosszú – ez talán a legfontosabb – a megelőzés eszköze. A megelőzés kétirányú. A bűnös kedvét egyszersmindenkorra el kell venni attól, hogy ismételje undorító önmagát. Továbbá, itt a poén, el kell rettentenie másokat attól, hogy hasonló [vagy bármilyen egyéb] bűncselekményt kövessenek el.

A bosszúnak biztosítania kell  a sértettet és a lehetséges más sértetteket arról, hogy a talmudista gyűlölködők, vagy egyéb bűnözők, nem fenyegethetik, kényszeríthetik, vagy bántalmazhatják őket a jövőben, mert egy gondoskodó társadalom [persze nem Gergényire és gyászhuszárjaira gondolok] minden eszközzel, ismétlem: minden eszközzel (!) védi, oltalmazza őket.

Most ábrándozzunk el kissé. A Ludas Matyi bábszínházi előadásán vagyunk. Matyi épp püföli Döbrögi uram hájas alsófelét. Nyilván fáj neki, mert miért ordítana másért? Azután fordítsuk figyelmünket az ifjú nézőkre. A vidáman csillogó gyermekszemekre, a mosolygós kis arcokra és az önfeledt kacagásra. Pedig mit látnak: Ludas Matyi „önbíráskodik” és voltaképp kínoz valakit. [Olyan valakit, aki ma a gyermekáldozat arcába vigyorogva hagyná el, illetve fogja elhagyni a tárgyalótermet…]

Úgy tetszik Fok Balázsnak még nem hájas az alfele, de pofája már pufók, zsírosan fénylő, vélhetőleg a libamájtól. Minthogy leányarcba ütött, okszerű, hogy a választ is a pofájába kapja – ököllel természetesen.

Egy nadrág-porolásnál kétségtelenül kegyetlenebb látvány a felrepedő bőr és a freccsenő vér. A dzsungeltársadalom gyermekeinek azonban hozzá kell szokniuk ehhez a látványhoz. Azután ki-ki, vérmérséklete szerint forduljon el tőle, vagy kacagjon rajta.

Hogy őszinte legyek a satisfakcio ezen módját személyesen is gyakoroltam, ill. átéltem.

Az úgy volt, hogy nálamnál öt évvel fiatalabb öcsém többször panaszkodott egy nálánál három évvel idősebb iskolatársára, hogy az kifogta és üldözi őt. A panaszokat elengedtem a fülem mellett; mindaddig, amíg egyszer feldagadt, elkékült arccal állított haza. „Szabó volt (?)” kérdeztem. Sírva bólintott. [A kázus akkor történt, amikor öcsém iskolából jött, Szabó pedig iskolába ment. Rosszkor volt rossz helyen, ahogy manapság mondják.] Tudtam tehát, mikor jön kifelé. Ott álltam. Nem kellett bemutatkoznom, tudta kinek a bátyja vagyok. Arca elé tartotta a kezét. Csakhogy én a gyomorszájára ütöttem. Odakapott. Ekkor vertem a pofájába, körülbelül azokra a helyekre, ahol öcsém arcán a kékségeket láttam. Lehet, többet is adtam neki, dehát rokonsági ügyekben elfogult az ember… Hát’ mit is mondjak, nem esett rosszul…

Hogy kegyetlen voltam? Lehet. De Chrudinákot miért baszták ki a TV Panoráma műsorából? Azért, mert a TV képeket sugárzott arról, hogy sisakos, arcvédős, golyóálló mellényes izraeli katonák egy mélyedésbe húzódva, szikladarabbal eltörik egy kődobáló palesztin kisfiú karját. Ők persze hősök, akik a „terrorizmustól” óvják Izraelt.

Hát istenkém! Ha az élet kegyetlen, legyen mindenkihez egyformán az. Ha az erős a gyengét bántja, találja szembe magát egy nálánál is erősebbel.

Ami ezek után Fok Balázst illeti. Ha pofalemeze mindenhol megjelenik, ahol felbukkanása várható [Wanted!], nagymértékben növekszik annak az esélye, hogy laposra verik a pofáját, mielőtt a gergényi-legények seggébe, vagy egyéb büdös lyukba bújhatna. [Tőlem külön is kapna azért, hogy van képe Fradi meccsre járni…]

De tulajdonképp nem is ez a lényeg! A lényeg az, hogy kialakulni látszanak a nemzeti ellenállás elpusztíthatatlan csírái. Az ellenállásé, amely számontartja a bűnöket,- felderíti, üldözőbe veszi a bűnösöket. A többi már csak idő és a kedvező alkalom kérdése. Az ártatlanok védelmezői megérdemlik, hogy a szerencse melléjük szegődjön.

Ámen!

2006.04.22.

Szeszák Gyula (közreadta: Nemzeti InternetFigyelő)