Miért nem lesz növekedés az EU-pénzekből?

euroövezetA 2004-es EU-csatlakozásunk óta közel 10 000 milliárd forintnyi uniós támogatást nyelt el a magyar gazdaság. (Jó, ha tudjuk, ennek nagyjából harmadát a magyar adófizetők adták össze.) Irdatlan összeg, a tavaly megtermelt GDP több mint harmada. És a magyar gazdaság mégsem növekszik, gyakorlatilag a 2007-es szinten stagnál. Az Európai Unió adófizetőinek pénzét feneketlen kútba öntik. Ezért a felelősség nem csupán a magyar kormányokat terheli, hanem a pénzt folyósító Európai Bizottságot is.

Az uniós támogatások elosztására kitalált, és a Bizottság által jóváhagyott pályázati rendszer ugyanis teljesen idegen a piacgazdaság szellemétől, nemcsak a korrupció melegágya, hanem annak is mintapéldája, amit Daron Acemoglu és James A. Robinson a „Miért buknak el a nemzetek – A hatalom, a jólét és a szegénység eredete” c. remek könyvükben olyan „extractive” (kizsákmányoló) gazdasági intézményként definiálnak, amely gátolja a gazdasági növekedés és a jólét forrásának, az innovációknak a terjedését és megvalósulását. A történelem nem ismer példát arra, hogy a vissza nem térítendő támogatások központi osztogatása hosszabb távon hatékonyabbnak bizonyult volna az erőforrások piaci allokációjánál. Ha az állami hivatalnokok mások pénzét (és nem a magukét) osztják szét azok között, akiknek azt nem kell visszafizetniük, akkor előbb vagy utóbb törvényszerűen a „mi kutyánk kölykei” és/vagy azok részesülnek így vagy úgy előnyben, akik a legtöbbet adják vissza.

Különösen ott (mint például Magyarországon), ahol, az amerikai szerzőpáros kifejezésével élve, a hatalom nem igazán plurálisan oszlik meg, a politikai intézményrendszer nem „inkluzív” (befogadó), hanem kizsákmányoló. A rendszerváltás nem hozta el a liberális piacgazdaságra épülő demokratikus modell kiteljesedését. Ehelyett a demokrácia díszlete mögött, a kádári struktúrák romjaira a politikai elit olyan modellt épített fel, amelyet a hipokrita parazitizmus címkéjével lehet a legplasztikusabban jellemezni. A politikai osztály egymással hol vetélkedő, hol kiegyező és együttműködő, de egyaránt képmutató élősdi csoportjai nem a piaci verseny, a hatékonyság, hanem a hatalmi beágyazottság szempontjai szerint irányítják a tőkeallokációt. Így válnak szemérmetlenül túlárazottá a közbeszerzések, a legkézenfekvőbb bizonyítékát adva a képmutató élősdiség valódi természetének. A közbeszerzések intézménye, amelyet azért találtak ki az „inkluzív” berendezkedésű társadalmakban, hogy az állam – a közérdeknek megfelelően – a potenciális beszállítók és kivitelezők versenyre kényszerítésével a legkedvezőbb feltételek mellett tudjon közcélú beruházásokat megvalósítani, árukat és szolgáltatásokat vásárolni, az kizsákmányoló jellegű intézményrendszert kiteljesítő rezsimekben eredeti rendeltetésének karikatúrájaként a gátlástalan lopás szinonimájává válik.

A túlárazottság mellett további súlyos problémája a vissza nem térítendő támogatásokért folyó küzdelemnek az, hogy a piaci koordináció helyébe lépő state capture (államilag vezérelt korrupció) törvényszerűen túl-kapacitásokba torkolló presztízsberuházásokban nyilvánul meg (felesleges fürdők, hidak, viaduktok, alagutak, metróállomások, stadionok stb.). Az ezek eredményeként létrejött objektumok fenntartása pedig folyamatosan további adóforintokat emészt fel, pótlólagos forrásokat biztosítva a hipokrita parazitizmus számára. Az élősdi kizsákmányolás nemcsak a beruházásnak, hanem a működtetésnek is a legfőbb vezérlőelve.

Arra, hogy az uniós támogatások osztogatására alapozott programok az „extractive” jellegű társadalmakban hogyan torkollanak törvényszerűen pénzpocsékolásba, arra jó példát szolgáltatnak a hatalmas mennyiségű közpénzt (nemcsak uniós pénzeket, hanem például a kibocsátási kvóta értékesítéséből származó állami bevételeket is) felemésztő, az energiaracionalizálást és a megújuló energia hasznosítását célzó programok, amelyek nemzetgazdasági szinten több kárt okoznak, mint hasznot. Nemcsak arról van szó, hogy a forrásokat egyszerűen átcsatornázzák a direkt erre a célra létrehozott baráti cégekbe, amelyek aztán a támogatásokat kérdéses hatékonysággal, vagy egyáltalán nem tudják hasznosítani. Hanem arról is, hogy például a panelfelújítási programban az alkalmazott szigetelési technika a lehetőségekhez képest alig eredményez megtakarítást a rezsiköltségekben, szellőzés hiányában a falak bepenészednek, a tűzveszélyesség pedig fokozódik.

Nem a technológiákat gyártók versenyeznek, hogy megbízáshoz juthassanak, hanem az ingatlantulajdonosok, hogy támogatást kaphassanak. A támogatáshoz pedig kapcsoltan jár az „akkreditált” kivitelező és a technológia is. Pedig a panelépületek (sőt más ingatlanok) energiahatékony felújítása a magyar gazdaság húzóágazata lehetne. De éppen a támogatási rendszer akadályozza meg azt, hogy az lehessen. Léteznek már olyan technológiák, amelyek eredményeként az energiaköltségeknek akár nyolcvan százalékát is meg lehetne takarítani. Az ingatlantulajdonosok érdekeltek lennének abban, hogy a megtakarítás egy részének terhére (az „inkluzív” rendszerekben magától értetődő módon, állami támogatás nélkül is létező) hosszú futamidejű, alacsony kamatozású hiteleket vegyenek fel, és ne támogatásért folyamodjanak. A bankok egy új és biztonságos hitelterméket fejleszthetnek ki, végre újra hitelezhetnének.

Az ingatlantulajdonosok (és a bank) legfőbb érdeke az lenne, hogy a legjobb áron a leghatékonyabban felújító kivitelezőt válasszák ki. A kivitelezők pedig kemény versenyre szorítanák a technológiai beszállítókat, akik rákényszerülnének arra, hogy folyamatos innovációval újabb és újabb piacképes megoldásokkal álljanak elő. Így állna helyre az egészséges értéklánc, amelynek eredményeként érezhetően nőne a GDP (a jólét), számtalan új munkahely teremtődne, az építőipar végre stabil és rendezett finanszírozású környezetben fejlődhetne, miközben a lakossági energiafogyasztás mennyisége és szerkezete is kedvezően alakulna, azaz, a rezsiköltségek hosszú távon is fenntartható módon optimális szintre csökkennének. Kizsákmányoló környezetben azonban nincsenek alacsony kamatozású piaci hitelek (a képmutató élősdi államot csak magas kamatfelárral finanszírozzák), ráadásul a hatalmi szóval kikényszerített rezsicsökkentés az energiahatékony épületfelújítások iránti érdekeltséget is lenullázza.

A kizsákmányoló berendezkedésű társadalmakban a politikai elit akadályozza az innovációk elterjedését, mivel azok eredményeként a régi romjain új struktúrák jönnek létre, és ezek azzal a veszéllyel járnak, hogy a hipokrita parazitizmus csapjai elzáródhatnak.

Jól példázza mindezt az, ami a magyar hulladékgazdálkodásban végbemegy. Még mindig épülhetnek a nemcsak a túlárazottság miatt elképesztően drága hulladéklerakók (ráadásul az Európai Unió finanszírozásával!), miközben az „inkluzív” berendezkedésű tagországokban már egyetlen gramm szemét sem kerül lerakóba: vagy anyagában újrahasznosítják, vagy elégetve energiát termelnek belőle. Paradigmaváltás megy végbe, amelynek lényege, hogy a hulladék nem szemét, hanem értékes alapanyag. Ami eddig súlyos veszélyt jelentett a környezetre, az nemzetgazdasági szinten is komoly hozadékkal bíró, vonzó üzleti lehetőséggé válik.

Bár számos magyar innováció áll rendelkezésre, hogy a paradigmaváltás nálunk is megtörténhessen, a lerakók működtetésének kötelezettsége ezt gátolja, sőt, hosszú időre blokkolni is fogja. Ugyanis ha nem teljesülnek az előírt és szerződésben vállalt működtetési feltételek (és erre a szemétdíjnak a rezsicsökkentési kampányba történő beemelésével minden esély megvan), akkor az uniós támogatásokat vissza kell fizetni. Hacsak nem győz az ebben az ügyben az álszentség Csomolungmáját megmászó Európai Bizottság jobbik énje. Hiszen – miközben folyamatosan pénzt ad lerakók építésére – kikényszerítette a lerakási díjaknak a többszörösükre történő felemelését, Magyarországon is. Az intézkedés kiváltotta a parlamenti padsorokban helyet foglaló polgármester- képviselők elemi felháborodását, mivel ezzel egy csapásra eldugult jó néhány olyan csatorna, amely eddig egy sor nem közcélú dolognak (hipokrita parazitizmus) az ellenőrizhetetlen finanszírozását biztosította.

Az Európai Bizottság ennek a botrányos ügynek a rendezésével megmutathatja, hogy ő is képes paradigmaváltásra. Ennek lényege az lenne, hogy az uniós források folyósítását szigorúan ahhoz köti, hogy a támogatandó tagország képes-e politikai-gazdasági intézményrendszerének „inkluzív” jellegét előre meghatározott mértékben és idő alatt megnövelni. (Előbbre kerülni a versenyképességi listákon, javítani a korrupciós indexen, csökkenteni a CDS-felárakat, stb.) Ezt az Európai Unió hatékonyságának növekedését és belső kohéziójának erősödését eredményező paradigmaváltást nagyon nagy mértékben és biztonsággal szolgálná, ha az uniós forrásokat egy összegben lehetne az államadósság törlesztésére fordítani a pazarló, a gazdasági intézményrendszer „extractive” jellegét erősítő pályázati allokáció helyett, amelynek kockázatossága ráadásul még ezeknek az uniós pénzeknek az elérését is veszélyezteti.

Ha az Európai Bizottság – megtapasztalva azt, hogy Magyarország teljesítette a társadalmi berendezkedés „inkluzív” jellegének növekedésére előírt feltételeket – engedélyezné az évi 1000 milliárd forintra is rúgó uniós források adósságcsökkentésre fordítását, akkor már akár két éven belül jelentősen mérséklődnének a kamatkiadások. A rapid módon csökkenő államadósság után egyre kevesebb kamatot kellene fizetni. E folyamatot felgyorsítaná, hogy esne a növekedés forrásait elszívó kockázati kamatfelár is, amely főleg éppen a képmutató élősdiség finanszírozásával gigantikusra nőtt eladósodottság miatt olyan magas. A kamatlábak zsugorodása jótékony hatást gyakorolna a háztartásokra és a vállalatokra is, sokkal több jutna fogyasztásra és beruházásra. A berendezkedés „inkluzív” jellegének növekedése pedig kedvezne az innovációk terjedésének és megvalósulásának.

Ha nincs szükség a pályázati redisztribúcióra, akkor a korrupt elosztó apparátus is feleslegessé válik, ami további, igen jelentős megtakarítást eredményezne az állami kiadásokban. Ezzel teremtődnének meg a növekedés és a jólét biztos lábakon álló forrásai, és közben így teljesülnének a nemzet érdekeit leginkább szolgáló és a társadalmi-gazdasági intézményrendszer „inkluzív” jellegének megerősödését garantáló maastrichti kritériumok is.

Papp József (A szerző közgazdász, a Budapesti Corvinus Egyetem docense)

Forrás: tagok vagyunk

NIF

Facebook hozzászólások


Várjuk véleményét itt! (a hozzászólások moderáció után jelennek meg)

%d bloggers like this:

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Ezeket olvasta már?
Két év alatt ötezerrel csökkent Miskolc lakossága
Nincs deviza forrás a magyarországi devizahitelek mögött – Mit várnak a devizahitelesek?
Az M1 műsorán Jelenczki István: Az igazság soha nem késő című dokumentumfilmje
Close