Mi lenne, ha…? – avagy ilyen az, amikor adunk a szarnak egy hatalmas pofont

Megmondom az őszintét, végtelenül elkeserítő számomra, hogy egykor szebb napokat látott sajtóorgánumok zsurnalisztáikkal egyetemben mostanság éppen ugyanazt a feltétlen és odaadó seggnyalást valósítják meg, mégpediglen ezerrel, amit oly sokszor kifogásoltak azon a bizonyos sokat emlegetett másik oldalon, nevezetesen, hogy pártsajtóként funkcionálnak.

Nem tehetek róla, de rögtön az agit -prop államszocialista hagyományaiban gyökerező „hogyan magyarázzunk el, és meg minden megmagyarázhatatlant” szellemisége lengte be kis szobám zegét és zugát, ahogyan a szemem a Magyar Hírlap internetes oldalán a kitűnő tollú Szajlai Csaba írásának címére vetődött:

Nem gyarmat, tartomány!

Na kezít csókolom, ilyen az, amikor adunk a szarnak egy hatalmas pofont!

Konszolidált polgári érzelmekkel, valamint cizelláltabb lelki világgal bíró olvasóim most bizonyára aszongyák otthon maguk elé meredve, hogy ejnye, ejnye öntudatoskám, kissé elragadtattad magadat. Pedig nem! Szó sincs erről! Mindjárt megértik, mire gondoltam:

„Magyarország a délnémet ipari zónához tartozik.”

Orbán Viktor miniszterelnök, 2012. március 23., München

Miközben „nem leszünk gyarmat”, a magyar gazdaság – elsősorban az idetelepedett nagy járműgyártó cégeken keresztül – integrálódott a németbe. Miként Orbán Viktor miniszterelnök fogalmazott legutóbbi müncheni útján: „Magyarország – a gazdasági térképet nézve – a délnémet ipari zónához tartozik.”

Ezzel nekem speciel semmi bajom nincs, elmondom, hogy miért.

 

Nekem meg van. Én is elmondom, hogy miért. Derék Szajlai urammal (no meg a nagyságos vezérlőfejedelemmel, Zsocáékkal, és az összes vonulókkal, legyenek akárhány százezren is) mindösszesen annyiban értek egyet, hogy nem leszünk gyarmat. De nem azért, amiért ők gondolják – és ezt most már muszáj, ráadásul nem lehet elégszer és minduntalan elismételni, hogy mindenki tényleg tisztában legyen vele –, hanem MERT MÁR AZOK VAGYUNK! Aki ezt nem látja, nem veszi észre, az vagy vak, vagy süket, vagy hülye, vagy hazudik, vagy tényleg a pártállami sajtó működtetéséhez járul hozzá, akarva, akaratlanul is. Asszem több variáció nincs.

Végülis tényleg, gazdasági térképen mit nekünk párszáz kilométer, ott úgyis máshogyan kell szemlélni a távolságokat. Meg aztán ugye ott van Alaszka, Hawaiiról már nem is beszélve. Ott sem érdekes, hogy egy másik ország vagy egy óceán ékelődik közbe. Igaz, ott szövetségi államnak híjják, nem pedig tartománynak, ami azért ugye mégiscsak elegánsabb.

De van ennél rosszabb is:

 

A magyar gazdaság éves teljesítménye, vagyis a GDP tavaly 28 ezermilliárd forint volt, az unióba irányuló kivitel pedig 17 ezermilliárdot tett ki. Utóbbi az összmagyar export mintegy nyolcvan százaléka, és ennek egyharmada áramlott Németországba.

Aki pedig tud kettőig számolni, nem hánytorgatja fel azt sem, hogy „megéri-e” vagy sem az uniós tagság: csak az elfogult, szemellenzős szélsőjobboldali tábornak mondom, a nyugati közösséggel szembeni szaldónk közel háromezermilliárd forintos többletben volt 2011 végén. Ha ez nincs, illetőleg nem dübörgött volna a német gazdaság, rég recesszióban lenne Magyarország.

 

Tudom, hogy nem lévén joghoz és gazdasághoz értő ember, mindösszesen csak egyszerű állampolgár vónék, nem nagyon rúghatok labdába Szajlai uram mellett, aki már jó ideje gazdasági zsurnalisztaként koptatja a billentyűzetet és kétség sem férhet hozzá, élő lexikonként sorolja fel imponáló könnyedséggel a különböző statisztikai adatokat. Csakhogy számomra kísértetiesen hajaz mostani írása a 2004-es csatlakozási kampányra. Nosztalgikusnak nem nevezhető keserű emlékképeket idézi fel bennem, a meglehetősen egyoldalasra sikeredett sikerpropagandájával.

Ha van rá lehetőség, márpedig úgy tűnik van, hallgattassék meg a másik fél, a nép egyszerű gyermeke az adófizető barom státuszába besorolt állampolgár is, aki aszongya, aki pedig tud kettőig számolni, nemhogy nem, de kötelessége felhánytorgatni, hogy „megéri-e” vagy sem az uniós tagság! Mer’ asztat is figyelembe kellene ám venni az uraságnak, hogy az uniós tagságból kifolyólag milyen bevételektől esik el az ország? Csak úgy szőr mentén, belegondolás alapjául mondom ezt kendteknek. Világháló jó terep ehhez, tessenek utánanézni. Csak egyet említenék a teljesség igénye nélkül, a vámbevételek.

Természetesen tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy a szerző által említett mintegy háromezermilliárdos többlet több mint jól kinéző szépségtapasz hazánk romokban heverő országimídzsén, ha bátorkodhatom kifejezni magamat ezzel a csodás képzavarral, csakhogy megfeledkezünk néhány fontos kérdés feltevéséről. Mi lenne, ha…? Erre a későbbiekben majd még részletesebben is kitérünk.

 

Amennyiben pedig nem pipálhatná ki az idén a KSH a Mercedes-beruházás beindulását, amelynek hivatalos avatója éppen holnap lesz, 2012-re borítékolható lenne a visszaesés. Olyannyira, hogy az Európai Bizottság tavaly őszi jelentése alapján a magyar gazdaság csak azért lehet pluszban, mert a Mercedes- és a Hankook-fejlesztések akkora lendületet adnak a gazdasági teljesítménynek, hogy azzal elkerülhetővé válik a mínuszos bővülés. Igaz, született egy másféle elemzés e tárgykörben a bizottságtól – de örüljünk a kicsinek is.

Ebben az évben a Mercedes, jövőre pedig az Audi és az Opel fűti a makrogazdaságot. Évente nagyjából félszázalékos többlet garantálható a GDP-ben, ami azért nem semmi: a korábbi, egyébként sem dübörgéssel kecsegtető, két-három százalékos – maximális – magyar gazdasági kibocsátás ugyanis a felére zsugorodott.

Nem is beszélve arról, hogy a termelés beindítása, felfutása előtt, a gyárépítések során döntő részben magyar cégek végzik a munkát Kecskeméten, Győrött vagy éppen Szentgotthárdon. Az említett három nagy németországi vállalat produkciója mellett a Magyarországon működő német vállalkozások száma csaknem nyolcezer, ám ennél is fontosabb, hogy a német cégek által létrehozott munkahelyek száma meghaladja a háromszázezret. Nem olyan nehéz kilogikázni, hogy a nálunk működő német vállalatok több mint egymillió magyar állampolgár mindennapi megélhetéséről is gondoskodnak. Magyarán nincs még egy olyan ország a világon, amely akkora befolyással bírna ránk, mint Németország.

Ráadásul zászlóshajókról van szó: az Audi, a Mercedes és az Opel mellett több gyárat létesített hazánkban például a Bosch, a ZF Hungária pedig Egerben működteti globális sebességváltó-előállító központját – másutt ezekért a márkákért letérdepelnének.

 

Nem tudom hallott-e már a kedves Olvasó a háromlábú szék tipikus esetéről? És az egylábú székéről? Mer’ ez az! Az egylábú szék tipikus esete. Az meg baromi könnyen fel tud ám borulni! Mintha más nem is létezne a világon, csak a nagyságos és fényességes Európai Porta, aminek kidolgozzuk a belünket, lám nem is eredménytelenül, háromezermilliárd a pozitívum, csak éppen mi nem érzünk belőle semmit. Ilyen van?  Ráadásul még le is b…nak bennünket, hogy nem megfelelő módszerekkel hozzuk az euroatlanti Sztahanovista-mozgalom szebbnél szebb számait. Nem lehet asztat úgy eft… akarom mondani uraim! Csakis rendben és szépen, ahogy az ötágú sárga csillagok mennek az uniós kék égen. Vagy valahogy így.

 

Ugyanakkor elismerem – a nagy hajbókolás közepette –, hogy számos központi szabályozás – szakképzés, kutatás-fejlesztés, iparterület-bővítés – a német cégek kénye-kedve szerint történik, és a kinti munkabérek harmadáért dolgoztatják az itteni munkaerőt a menedzsmentek, lobbitevékenységük pedig olyan erős, hogy ők diktálják a mindenkori magyar kormányok „üzleti” döntéshozatalának jelentős részét. Ha pedig a költségvetés pont annyit fordítana a hazai kis- és közepes vállalkozásokra, mint a dúsgazdag, tetemes profitot felmutató német társaságokra, valószínűleg kevesebb lenne itthon a céges felszámolás. Ráadásul a hazai vállalkozásokat a jó nevű multik nem nagyon engedik kapun belülre, tehát ezzel a fránya beszállítói mutatóval is kezdeni kellene valamit!

A fentiek ellenére mégis megéri a délnémet tartományi pozíció, hiszen a hazai cégek négy-öt éve nem tudnak beruházni, üzletmenetüket a szűkülő belső és fizetésképtelen piac, továbbá a csődeljárások nehezítik. Ráadásul a költségvetés lyukait betömő működő tőke sem akar jönni, más piaci szereplők pedig nem teremtenek új munkahelyeket.

Persze nagy kérdés, hogy felfokozott, EU-ellenes hisztérikus hangulatban meg tudunk-e békülni a tartományi „státusszal”.

És a tényekkel!

Szajlai Csaba

Na most akkor tartomány vagyunk-é, avagy gyarmat? Asszem eztet a kérdést muszáj volt feltenni, mán csak így a nagy hajbókolás közepette.

Csak úgy eszembe jutott menet közben.

Mi lenne, ha kilépnénk az Európai Unióból?

Mi lenne, ha nem lennénk tagjai az EU-nak és nem kellene megfelelni rengeteg korlátozó szabályozásnak és kvótának?

Mi lenne, ha nem lennénk tagjai az EU-nak és maradnának a régi tyúkketrecek? A 60 forintos tojásár helyett meg…

Mi lenne, ha nem lennénk tagjai az EU-nak, azzal és úgy kereskednénk, ahogy és amikor nekünk tetszik?

Én nem tudom, csak kérdezem.

Meg aztán annak a kérdésnek a feltevéséről sem feledkezhetünk meg, ami tulajdonképpen a dolog lényege, nevezetesen: Honnan tudja?

Manapság, amikor már-már köldökzsinór szinten vagyunk bekötve és függünk a gyarmatbirodalomtól, igyekeznek velünk elhitetni, mégpediglen ezerrel, hogy enélkül a teljesen szükségtelen és hihetetlenül káros valami nélkül országok, népek, nemzetek létezése – legalábbis itt az öreg kontinensen – egyenesen elképzelhetetlen. Fel is merül az emberben a kérdés, létezett egyáltalán itt élet az Európai Unió előtt? S ha létezett is, életnek lehetett nevezni azt egyáltalán?

Tudja nyüveg.

Ha az államszocializmus mindennapi kínkeservekkel telitűzdelt létezésmodelljét nézem, amely egy más alapokon álló és a mostanitól kétségkívül eltérő kényszerítő eszközrendszerrel bíró sajátos társasviszonyban nyilvánult meg, akkor bizonnyal mondhatom, hogy ippeghogy.

Ha viszont azt nézem, hogy a kapun belülit leszámítva gyakorlatilag nem volt munkanélküliség, a népet engedték lélegzethez jutni, nem szemetet etettek meg velünk, amennyire lehetett, volt önérzetünk, ráadásul sportrendezvényeken minden további nélkül el lehetett énekelni a himnuszt, nos akkor ismét csak az derül ki számunkra, hogy nagyon is, de legalábbis sok tekintetben az előző rendszer a magyar „kis ember” számára sokkal élhetőbb volt, mint ez a mai.

Most érti meg igazán az ember, miért mondta azt Misi bácsi, hogy George Orwell nem a szocializmusról, hanem a kapitalizmusról írta annak idején az 1984-et.

Különös fintora a sorsnak, hogy mi mindig valamiféle fáziskésésben vagyunk. Éppen ezért olyan morbid és faramuci a pártsajtó megkésett sikerpropaganda ízű, már-már ajnározással is felérő feltétlen, csontig hatoló benyalása az egyébként kitűnő tollú sajtómunkástól. Miközben minden erőfeszítés arra irányul, hogy megakadályozzák az amúgy a birodalmat úgy tűnik nem elég hathatósan vagy hatékonyan kiszolgáló aparatcsik leváltását, hogy kívülről mást ültessenek a helyébe, mindaközben a szomszédban, sógoréknál éppen azon munkálkodnak, és méghozzá szintén ezerrel, hogy búcsút inthessenek a nagyságos és fényességes Európai Portának.

Számos alkalommal bebizonyosodott már, hogy az egyszerű, de legfőképpen magyar (és itt most nem a mindenkit túlharsogó, mellét a nagyobb hatás kedvéért fél téglával verdeső szenvedélyes honfitársainkra gondolok) ún. „kis ember” van a legnagyobb veszélyben, s egyszersmind ő a legveszedelmesebb is. A sehova, senkihez csapódni nem hajlandó, egyik megosztó pártpolitikai képződményhez sem besorolható állampolgár, aki egyszerűen csak a hazájához, a nemzetéhez akar hű maradni. Ellene ugyanis összefognak a létezésüket csak és kizárólag pártállami keretek, azaz a megosztás alapján elképzelni tudó politikai osztály tagjai, s ahogyan azt a magyar nyelv „párt” szava oly ékesen példázza, közös összefogással, együttes erővel eltapossák. Ilyenkor érti meg az ember igazán, jön a felismerés azonnal édes anyanyelvünknek köszönhetően, mi a valódi szerepe ennek a hagyományainktól, múltunktól és történelmünktől teljesen idegen, a nagy francia elsötétedés óta kényszeredetten és kényszerítetten ránk erőltetett társadalmi berendezkedés által kizárólagossá tett, megosztáson alapuló társadalmi berendezkedésnek. Elég, ha csak az első betűt, a „p”-t letöröljük a párt szóból és azonnal megkapjuk, mi a valódi célja és rendeltetése az egész, a teljesség képviseletére teljesen alkalmatlan, kizárólag a részérdekek szolgálatára képes pártoknak.

A pártokhoz hasonlóan – és ugyanez derül ki Szajlai uram írásából is – a nagyságos és fényességes Európai Portát is a kizárólagosság dicsfényében tüntetik fel a pórnép számára. Ezenkívül a létezés mint olyan, egyszerűen elképzelhetetlen, de legalábbis szóba sem jöhet, az egyszer hétszentség. A hivatalos, vagy mai divatos szóhasználattal élve a fősodratú (diákok, fiatalabbak és idegen nyelven – ángliusul – tanulók kedvéért internesönel trendi verzsönben: mainstream) médiában más véleménynek egyszerűen nem adnak teret.

Pedig ha hátrébb lépünk egy apró lépéssel, hogy úgymondjam végre meglátjuk a fától az erdőt, úgy járunk, mint mifelénk az urbánus szubkultúra mélységes mély bugyraiba empirikus tapasztalatszerzés céljából alámerítkező szociológus-hallgatók köreiben a dúsképzeletű nép az efféle szituésünök megképződésekor szokta volt hangoztatni, nevezetesen, hogy kétszáz kilométerre a Gerbeaud Cukrászda kirakatától némiképp más rálátás nyílik az eseményhorizontra.

És valóban.

Sógorék EU-ból való kilépést szorgalmazó népszavazási kezdeményezésének indoklásában a következőket olvashatjuk:

Ausztria létalapjának a megmentése

Ez az EU-kilépésről szóló népszavazás legfontosabb pontja. Nem csak a „Lisszaboni Szerződés” által, ami az EU jelenlegi munkaalapja, de legkésőbb ez által az EU egy óriási szövetségi állam lett (egy államközösség helyett), amelyben minden tagállam és nép messzemenően elvesztette önrendelkezési, azaz a demokráciához való jogát.

Egy központi gazdasági kormány bevezetésének a terve az egész EU-ban, beleértve a tagállamok adófelségjogaiba való beavatkozást is (azaz EU-adók bevezetése a nemzeti adók mellett), ennek világos bizonyítéka. Számos döntés – és különösen a „nagy dolgokban” – zárt ajtók mögött történik; EU „csúcsokon”, az EU-Bizottság felfújt hivatalnoki apparátusában, és egyre inkább a kormányfők között, azaz valódi legitimáció nélkül. A tagállamok parlamentjeit messzemenően kikapcsolják, az illető államnemzetek döntéseiről nem is beszélve. Az EU-Parlamentnek nincs törvényhozási joga és mi több, nem is egyenlőségi alapon választják. Az egész EU-építményben hiányzik a demokrácia legfontosabb ismérve, a hatalommegosztás!

Forrás: NIF

Hoppá!

Szeretném felhívni mindenki figyelmét, hogy a fenti idézet nem valamelyik Kuruc.Info-n örjöngő újfasiszta szélsőjobboldali hordától van, hanem az osztrák sógoroktól, akik azért valamelyest jobban állnak, mint mi, hogy úgymondjam, zongorzáni lehet a kettőnk közötti különbséget.

Minden bizonnyal érdemes belegondolni abba is, milyen az, amikor az osztrákok már arra kényszerülnek, hogy egy hivatalos beadványba leírják azt, hogy Ausztria létalapja megmentésre szorul. Még egyszer szeretném hangsúlyozni, nem mi, szerencsétlen sorsú kisemmizett, kifosztott, tökig eladósított magyarok írtuk le ezt, hanem sógorék. Bizony, nagy szarban vannak ők is.

De ami talán még ennél is érdekesebb, és nagy tisztelettel ajánlanám Szajlai uram és minden kedves Olvasó figyelmébe:

Ausztria az Európai Unióhoz (a továbbiakban: EU) egy szövetségi alkotmánytörvénnyel csatlakozott, amelyet népszavazás kísért. Tehát az EU-kilépésnél is így kell eljárni.

Az első – és legfontosabb – mondata az osztrák szövetségi alkotmánynak, az 1. paragrafus, így hangzik (szó szerint): „Ausztria egy demokratikus köztársaság. A jog forrása a nép.” Tehát az osztrák köztársaság nem ismer olyan magát demokratikusnak valló szervezetet, amely akadályozhatná a népet, hogy maga döntsön arról, hogy kilépjen az EU-ból vagy ne.

Pontosan ezt a jogot követelik az EU-kilépésről szóló népszavazást megindító kérvénynek az aláírói, akik az osztrák szövetségi alkotmány egyik legjobb szakértőjére hivatkozhatnak, aki a korábbi igazságügyi miniszter, Dr. Hans R. Klecatsky, az innsbrucki egyetem nyugdíjas közjog professzora, és aki az elsők között írta alá az EU-kilépésről tartandó népszavazás-kezdeményezést Innsbruck városának a magisztrátusán, 2010 márciusában, közvetlenül a munka megkezdése után…

 

Hosszasan idézhetne még az ember a tekintetben, mennyire nem igaz az, hogy az Európai Unió nélkül nincs élet, ma már inkább úgy tűnik, hogy csak nélküle, illetve kapuin kívül van élet, ott van csak igazán. Néhány emblematikus momentum, melyek olvastán az emberben megáll az ütő.

A népgazdaság rovatban ilyenek vannak:

Kis- és közepes üzemek számára, amelyek kapcsolódnak a lakossághoz, egyre kevesebb lehetőség adódik egy nemzetek feletti rendszerben.

Ennyit a zászlóshajókról Szajlai uram. Arról, hogy hány embert foglalkoztatnak és mennyi támogatást kapnak. Emlékszünk még a gumigyárra, ugye?

Nemkülönben érdekes megállapításokat tartalmaz a Határok című rész is:

Senkinek sem fáj, ha a határon fel kell mutatnia az útlevelét. Az országhatárok EU általi eltörlése és ennek következtében az állam  személyekre és árukra vonatkozó ellenőrzési lehetőségeinek a megszűnése azonban szörnyű következményekkel jár; többek között a bűnözés elterjedését, az illegális és káros áruk akadály nélküli behozatalát teszi lehetővé. Ismét szükségünk van értelmes határintézményekre, hogy megvédjük a lakosságot!

BINGÓ!

De ami számomra talán a legérdekesebb és legbeszédesebb valamennyi pont között, az a mammon világának elevenjébe találó szakasz, mely a saját pénznemről, pontosabban a közös lónak turós a háta közös pénzre történő NEM-ről szóló rész:

A nemzeti pénznemek nemzetköziesítése nem működik, ami a jelenlegi pénzügyi és gazdasági problémák lényeges oka. A pénzügyileg labilis országok deficitjének az átvétele pénzügyileg stabil országok által, ami az euró lényege, csak tovább rontja a helyzetet.

Az euró mindenáron való megmentése egy időben behatárolatlan végtelen kezességi kötelességvállalás (védőháló) az EU nettó befizetői, mint Ausztria által, nem várható el az osztrák polgároktól. Amint Ausztria kilép az EU-ból, ismét bevezetheti saját pénznemét és ezzel is akadályozhatja a drágulást.

Inge Rauscher

Az EU-kilépésről szóló népszavazás meghatalmazottja,

Zeiselmauer/Bécs, 2011. december 20.

Most akkor mindenki gondolkodjon el azon, vajon muszáj-e nekünk állandóan – akármilyen tartományként is – valahová tartoznunk, bármilyen térképen!

Tudják, olyan ez, mint a választások. A rendszerváltásnak hazudott díszes keretek között központilag levezényelt momentum óta a nép egyszerű gyermekének, s ilyen forma vónék magam is, valahogy folyton olyan érzése van, hogy a jót soha, mindig csak a kisebbik rosszat választhatja. Mindig csak erre, másra soha nincs lehetőség. Ezzel kínálgatnak bennünket folyton folyvást. Most is aszongya nekünk az egyébként jó képességű, kitűnő írói, műsorvezetői vénával megáldott Szajlai uram, hogy á dehogy, nem gyarmat ez, hanem tartomány, édes öcsém! Mecsoda különbség! És látják itt a baj! Az, még csak kósza gondolat szintjén sem merül fel, hogy ne adj’ isten lehetnénk esetleg önálló ország vagy nemzet is. Az ki van zárva!

Hiába no, a szocializáció, mint már oly sokszor, most sem tagadható le.

Ahogyan azt a ma még viszonylag jól élő osztrákok esetében is láthattuk a pénz még mammon világában sem minden, vannak annál fontosabb dolgok is. Hát ne sokat törjék a fejüket azon, gyarmat vagyunk-é vagy tartomány, mert időközben elvész a hagyomány. Ha pedig az elvész, elvész vele a múltunk is. Ha oda a múltunk, nincs mire alapozni a jelenünket, s akkor bizton állíthatjuk, hogy jövőnk sem lesz.

A jövő pedig csak és kizárólag egy önálló, független és erős Magyarország lehet. Nézzék meg, Svájc is milyen jól el van! Ne hagyjuk magunkat!

Isten áldja Magyarországot!

1 öntudatos pécsi polgár

www.johafigyelunk.hu

Nemzeti InternetFigyelő