Mező Gábor: Amikor a vérbíró megölte magát – rövid kis utazás a Majorok, Dések, Vásárhelyik, Aprók és Donáthok elméjében
Sztálin halála – 1953 március 5. – után minden megváltozott. A Szovjetunióban – és a csatlós-országokban, így Magyarországon is – sok-sok kommunista úgymond „felébredt”, és rájött, hogy nem szép dolog ártatlan emberek tízmillióit megsemmisíteni vagy más módon tönkretenni. A marxizmus – és a bolsevizmus, kommunizmus – logikája szerint a színpad közepére hurcolták a már halott, így már nyugodtan leköphető főbűnöst (Sztálint), s a korábbi neves és névtelen segédek, vezetők, tanítványok és írógépes verőemberek egy gyors mozdulattal elhatárolódtak mindentől.
„Tévedtünk”, mondták a gyilkosok egymás között, azonnal hozzátéve, hogy az egész „Sztálin, illetve Rákosi hibája volt”, „sajnos meg lettünk vezetve, de majd mostantól!”
Elkezdődött a kommunisták számára mindig kedves és megszokott, s csak mímelt önkritika-gyakorlás és egymásra mutogatás, és persze a rehabilitálások, a mindig hasznot hozó mártír-gyártás. Ami természetesen csak a kommunistáknak, szociáldemokratáknak, a marxistáknak járt. Hiszen csak magukat tekintették embereknek. Tudta ezt bárki, aki a börtönükben vagy az internáló-táboraikban szenvedett, a sűrű kondér mellett a szocdemek, „trockisták” álldogáltak, és aki túlélte a tisztogatásokat, az végül akár hős is, de minimum igazgató vagy osztályvezető lehetett. Teljesen mindegy, hogy mennyire volt okos vagy ostoba.
A magyarországi kulcsesemény a Rajk-per felülvizsgálata volt. Kellemetlen, borzongató lehetett számukra, hiszen a belsős feljelentések és árulások korszakában sok-sok elvtárs elárulta, kinyírta, elítélte, bebörtönözte, leköpködte, majd meg sem ismerte egymást, így a Rajk-perrel való szembenézés egyet jelentett Pandora szelencéjének felnyitásával.
A kommunisták és társutasaik, kollaboránsaik pontosan tudták, hogy ha eredendően nem is voltak mind rohadék emberek, az évek alatt rohadék emberekké váltak, s mivel ez nagy többségükkel megtörtént (akivel nem, az már valószínűleg emigrált vagy a föld alatt pihent, esetleg visszavonult), kulcsfontosságú volt, hogy együtt mentsék fel magukat és lehetőleg ne derüljön ki semmi sem. Az viszont nagyon érdekes, hogy mi történt, történhetett a belső körökben. Milyen lehetett egy beszélgetés Déséknél, Vásárhelyiéknél, Gimeséknél, Apróéknál, Donáthéknál, Gerendáséknál, Baueréknél, Eörsiéknél, Szakasitséknál (meddig soroljam még a ma is ismert és befolyásos családneveket?), hogyan álltak meg egymással szemben a családtagok, ismerősök és barátok, akik közül nagyon sokan elárulták egymást.
Ezért is különleges az a részlet, amelyet Major Ákos „népbíró” (illetve vérbíró) örökített meg egy magánvacsoráról. Major Tamás testvére a kollégájánál, Jankó Péternél eszegetett-iszogatott bírótársaival. Sok-sok diplomás, képzett ördögöcske egymás között. A házigazda sem volt akárki. Ő ítélte el első fokon Rajk Lászlót. A következő jelenet filmbe illő.
„A kissé kapatos dr. Pálosit [Pálosi Béla tanácsvezető bíró – ő ítélte halálra Jány Gusztávot – MG] ez felingerelte, s ezt kérdezte dr. Jankótól: »Mond Péter, nem vagy-e ezzel az új gyerekkel még meggondolatlanabb, mint a Rajk-ügyben voltál?« […]
Kivörösödött fejjel felugrott a székéből, az íróasztalfiókból – legnagyobb meglepetésünkre – előkapta a Rajk-ítélet egyik példányát (nekünk köztörvényi ügyeket is tilos volt hazavinni), s az asztalra dobva öklével verte a papírt. Valami tudatalatti tört fel belőle, mintha a papíron akarta volna szétverni aggályait.
Kiabált: »Miért lettem volna meggondolatlan, minden tény pontosan bebizonyosodott, a vádlottak mindent elismertek, mindent pontosan megindokoltam, senki sem tehetett volna másképp!«
Sorban a szemünket kereste a tekintetével. A többiek a poharukba néztek, dr. Nagy Károly rosszallóan csóválta a fejét. […] Én nemcsak annak helyességében bízom teljesen, amit csináltam, hanem Rákosi elvtársban is. Benne. Ha mindkettőben tévedtem, viselem a felelősséget, és büszke leszek arra, ha együtt akasztanak fel Rákosi Mátyás elvtárssal.«
Dermedten hallgattunk.” […] A fotelbe roskadt, és arcára borította kezét.”
Jelenet a bolondokházából. De tudjuk, akkoriban az őrültek kint jártak. Ők vezették, szállták meg az országot.
Bár a házigazda ekkor még lesöpörte magáról a kritikát – egy látványos dühroham kíséretében –, 1955-ben utolérte a végzet. Rajkékat végül azon a nyáron rehabilitálták, nem sokkal később Jankó a halálba menekült: „1955 szeptemberében dr. Jankó Péter öngyilkos lett – írta erről Major. – A részleteket volt közös titkárunktól, az azóta elhunyt dr. Tóth Bélától tudtam meg. Dr. Jankót berendelték a pártközpontba. A kocsiban titkára várta meg. Szó nélkül hazahajtatott. Arra utasította dr. Tóthot, hogy két óra múlva jelentkezzen nála. Amikor ez megtörtént, senki sem nyitott ajtót, de a lakásból dőlt a gázszag. A feltört lakás konyhai gáztűzhelyére borulva találták meg, a nyitott csapok fölött.”
Rómában még legalább egy utolsó fürdés, egy lassú kivéreztetés jutott.
„Dr. Pálosi 55 éves korában halt meg. […] Hiába nyugtatgattam, hogy különvéleménnyel élt, legyintett. »Én nem mosom a kezeimet. Szalmabábuk voltunk. Dr. Jankó Péter a tűzre került, mi pedig a hulladékhelyre.« Egy héttel később, álmában vitte el az infarktus.”
Major Ákost nem kellett ilyesmitől félteni. Ő – ahogyan annyian – a végtelenül cinikus, teljesen jellemtelen emberek közé tartozott. Ezért a maszkot váltó szörnyeteg továbbra is számíthatott a szolgálataira. Az ötvenhatos megtorlás idején már ügyvédként dolgozott. Tudták, hogy teljesíti fogja a feladatát: segít védencei elítélésében.
Ha szépen akarjuk lezárni ezt a történetet, megtehetjük. E változat szerint a haláluk után újra egymásra találtak a testvérével. Ott, ahol annyi hitetlen kommunista. A Pokolban.
Mementó 2006 emlékmű
