Magyarok keresztje a dögtemetőben. Szerbia a kapuk előtt

Szerbia az Unió felé igyekszik. Mi Szerbia, helyesebben a vajdasági Bácska felé. Pár civil és közéleti ember kisbusszal. 

 
Emlékezni megyünk, ártatlan helybéli magyarok (és németek) ezreinek 1944-es lemészárlására. Meg arra, ami azóta történt. A 67 éve tartó, a délszláv hatalom által gerjesztett gyűlöletre, a kollektív bűnösség elve alapján törvényerőre emelt megaláztatásra, a másodrendű állampolgári létből fakadó sérelmekre. Azokra a suttogva elbeszélt rémtörténetekre, amelyeknek már a puszta felemlegetését is akadályozni igyekszik az európai népek családjába kívánkozó szerbség. Vagy legyünk pontosabbak! E balkáni nép politikai vezető rétege, amely mindmáig a maga által kreált „romantikus partizánhős” és Tito-kultusz fogja. E dogmává merevedett hazug mítosz csapdájába ugyanaz a tehetetlenségi erő zárja, mint amely a benesi örökségtől szabadulni képtelen csehszlovák utódállamokat.   

Hirdetés

A döcögős út mentén megvannak még a többnyelvű helyiségnévtáblák. Egykor, a szocialista táborban korszakos eredménynek számított, hogy az utódállamok az elcsatolt magyarlakta területeiken engedélyezték őket. Ez volt a nagy megbékülés jele „a testvéri-baráti-békeszerető népek táborában”. A táblákon a feliratok szerbül és magyarul, néhol ruszinul. A település magyar neve következetesen átfújva festékkel, egyértelművé téve, ki az úr a háznál.

– A bácskai föld – azt mondják – maga a csoda! Itt a termékeny humusz tíz méter mélyre is lenyúlik. Ám a falvakon, melyeken áthaladunk, nemigen látszik, hogy valóban jól lehet élni belőle. A balkánias szegénységet jelzik az évtizedek óta bevakolatlanul álló házak, az előttük ácsorgó elaggott Zastavák, a szélfútta hulladékkal lepett vidék. Egy vesztett háború utáni elszigeteltségbe belefáradt ország, mely nem csoda, hogy Európától remél megváltást.

Emlékmű a temerini temetőben

A temerini temető telve van magyar síremlékekkel. A bejáratnál fakeresztből és kékesszürke márványtáblákból álló emlékmű, amely a 1944-45-ös itteni magyar áldozatokat nevesíti. Felállítása már önmagában is fegyvertény. Immár közel egy hónapja megvan, és eddig még nem rongálták meg! Igaz, a 273 magyar és német néven, a keresztre felírt 1944-1945-ös dátumon, illetve a „Mártírjaink” szavakon kívül nincs semmi, ami provokatívan hatna, hacsak az egyik kő „A járeki tábor temerini áldozatai” felirata nem ilyen. E táblán a megsemmisítő tábor gyermek- és aggastyán halottait sorolják fel. A 273 temerini áldozatból 240-nel kivégzés során végeztek. A hely kisbírónak a sortűz előtti tizedmásodpercben sikerült elvágódnia, így őt nem érte golyó. Holtnak hitték, nem túl mélyre földelték, így éjszaka kimászott – meséli Csorba Béla újvidéki egyetemi oktató, helytörténész, a partizánvérengzés itteni kutatója.

Szétszórt csontjaink címmel meg is jelentek kutatásai – igaz, mindössze 300 példányban. A Temerinben született tanárember édesanyját és nagymamáját 1944. októberében Tito részegen mulatozó partizánjai bevitték a községházára, ahol tangóharmonikára csárdást járni kényszerítették őket, mialatt egy partizánnő korbáccsal véresre csapdosta a testüket, és mivel a nagymamával elégedetlenek voltak, talpát megbotozták. Egy kivételesen emberségesnek mutatkozó partizán tiszt vetett véget a mulatságnak, így ők aránylag olcsón megúszták. Nem úgy, mint a márványtáblán szereplő Bakos Franciska és Bakos Mátyás. A testvérpárt a szájhagyomány szerint elevenen fűrészelték ketté. A kínzás és csonkítás bevett, a felettesek részéről támogatott gyakorlat volt. Temerin halálra kínzott rendőre, Nagyidai-Buga (keresztneve nem ismert) holtteste exhumálásakor elképesztő kegyetlenségről árulkodó nyomokra bukkantak: lábszárcsontját derékszögben behajlítva, bokacsontját és lábfejét, pedig egy rozsdás vödörben találták meg.

 Csak erős idegzetűeknek

 A partizánfilmek romantikájától igen távol áll az a minden képzeletet felülmúló szadizmus, amely a kommunista halálbrigádokat jellemezte.

– Ha a náci népirtás módszeres volt, akkor a szerb kegyetlenség inkább archaikus, és az egész térséget jellemezte – foglalja össze Csorba Béla. A partizánok esetében nehéz egyszerű túlkapásról beszélni. Tömeges volt a csonkítás, a végtag-lefűrészelés, a megégetés. A brutalitás legkirívóbb példáit Weiss Rudolf, német származású tanár szedte csokorba. Nagybecskereken és Nagykikindán nem azonnal végeztek az elfogott „népellenségekkel”, hanem fokozatosan: minden nap levágták valamelyik testrészüket. A Szerémségben egy fiatal német lányt halálra vasaltak, másokat parázson járkáltattak, vagy éppen szülőket égettek el gyerekeik szeme láttára. Szilbereken 12 német legényt a földbe ástak, majd felszántották. Kevevárán, pedig egy leányt a talpánál fogva az ajtófélfához szegeztek, hogy baltával kettéhasítsák. Rumai németek egy csoportját egymás mellé fektették, majd a partizánok késeket erősítettek csizmáikra, és úgy járták a kólót az emberek testén. Ez utóbbi ellen már a helyi szerbség is tiltakozott, ezért a partizánok áttértek a tarkólövésre. A véres ősz két hónapja során 8500 német civilt öltek meg így, a többieket haláltáborokba terelték.

A magyarokkal Tito partizánjai hasonló kegyetlenséggel bántak el. A visszaemlékezők tudnak papok elevenen történt megnyúzásáról, és olyan esetről, hogy az áldozat testére „zsebet” vágtak, majd sót öntöttek bele. A  felső- és alsókaboli vérengzések történetét feldolgozó Horváth M. Orbán ifjabb Jánosi József, volt leventeparancsnok hasonló esetét említi, akit fához kötöztek, testéből húsdarabokat vágtak ki, majd sóval és paprikával mázolták be. Miután halálra kínozták a fiút, a dróttal megkötözött kezű magyar férfilakosság többi tagjához hasonlóan őt is a Dunába dobták.

Partizánportré

Felmerül, hogy vajon kikből lett partizán, miféle elfajzott lelkű emberek képesek ilyesmire?

Horváth megpróbálkozik valamilyen közös nevező, egy általános partizánportré megrajzolásával. E szerint szinte mindannyian a proletárok osztályába tartoztak, nagy részük munkakerülő volt. Többségük hajlamos volt erőszakoskodni és kedvelte az italt. Egyesek egyszerűen „a párt katonái” voltak, az új hatalomnak próbáltak hízelegni, mások rablási lehetőséget láttak a vérengzésben, de volt, aki csak beteges hajlamait élte ki. Sokuknál egyszerre több, vagy éppen valamennyi indíték szerepet játszott. Az iszonyú vérengzés tökéletesen megfelelt a kommunista hatalom óhajának. Nem arról van tehát szó, hogy a tömegmészárlás beteglelkű emberek spontán ötlete alapján történt túlkapások sorozata volt, hiszen önálló akciókba felsőbb utasítás nélkül még a partizánhadseregben sem volt tanácsos bocsátkozni. Itt inkább azzal kell számolnunk, hogy egy beteg ideológia megtalálta a terveit végrehajtani alkalmas figurákat.

Trianonban kezdődött

Honnan is indult a magyarság és a vele sorközösségben lévő délvidéki németség tragédiája? Talán Trianontól, talán a szerbség nemzetté válásától. A Bácskát illetően a győztesek nem érvényesítették a wilsoni elveket. Az 1920-as népszámlálás szerint a Magyar Királyságtól történt elcsatolásakor itt a magyarság, a németség és a szerbség nagyjából egyharmad-egyharmad arányban képviseltette magát, de kisebbségben éltek itt még horvátok, ruszinok, és cigányok is. Az 1941-es visszacsatolást a magyarok felszabadulásként ünnepelték, a szerbek ellenük elkövetett agresszióként élték meg, jóllehet 1942. januárjáig nem érte őket bántódás. Ekkor, azonban messziről ide vezényelt magyar katonák és csendőrök a partizántevékenység elleni fellépést kiterjesztve elkövették a „Hideg napok” néven elhíresült újvidéki razziát. A vérengzés során mintegy 3300-3800 szerb és zsidó polgári személy vált etnikai alapú tömeggyilkosság áldozatává. Bár e cselekményt nem sokkal a történtek után már a Horthy-rendszerben is elítélték, a főbűnösök ellen halálos ítéletek születtek, a magyar-gyűlölet fenntartásában érdekelt szerb „véleményvezérek” általa mégis egy könnyen hivatkozható érv birtokába jutottak.

Új Jugoszlávia készül

1943. novemberében rakta le a Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács (AVNOJ) a boszniai Jajcéban a titói Jugoszlávia elvi alapjait. Mosa Pijade aláírásával már az első napon dekrétumot adtak, ki, amely szerint a német nemzetiség tagjait megfosztják minden polgári és kollektív joguktól, teljes vagyonelkobzásra ítélik őket és megtiltják számukra a jogvédelmet. Bár ez ekkor még nem volt számukra kivitelezhető, de jelzi, hogy Titóék tudatosan készültek a hatalomátvételre. Mosa Pijade 1944. áprilisára jutott el a magyarellenes fellépés előkészítéséig. Hazaárulónak nyilvánított mindenkit, aki „az ellenség fegyveres erőinél szolgált”, tehát minden hadköteles korú férfit, akit vagy a Honvédségbe, vagy német nemzetisége esetén választható módon a magyar, vagy német hadseregbe vonultattak be.

A dél felől támadó Vörös Hadsereg még októberben átkelt a Tiszán Bácsföldvárnál. A  Honvédség az első átkelést még visszaverte, de a hónap végén végrehajtott másodikat már nem volt képes elhárítani. Rövidesen elrendelték a magyar csapatok kivonását a Bácskából, magukra hagyva az itteni honfitársakat. Aki úgy érezte, hogy bármit is tett a szerbek ellen – merthogy kétségkívül volt a magyarok részéről is túlkapás -, az a visszavonulókkal együtt ekkor távozott. Aki maradt, tiszta lelkiismerettel tette, ártatlannak hitte magát. De tévedett.

 Emberek a dögtemetőben

Csurog, 2011. október 30. Cigánysor mellett halad el az út. Nyomorral párban járó mértéktelen igénytelenség, körös-körül bűzös kommunális hulladékhalmok. Nehéz eldönteni, hogy szeméttelepen járunk, vagy ez csak egy spontán módon kialakult, gennyes tájseb. Ez a településrész már hat évtizede is Csurog legutálatosabb része volt. Itt volt a dögtemető, ide temették a tömeggyilkosságok helyi áldozatait is. Őket aztán valamikor 1960 táján kihantolták, hogy csontjaikat titokban egy bőrgyárban semmisítsék meg. Nem akarták, hogy kézzelfogható nyoma maradjon a vérengzésnek.

Most a megemlékezők autói sorakoznak a cigánysor végén, ahonnan gyalog lehet továbbjutni az emlékhelyig. Időnként savanykás bűz csapja meg az ember orrát. A zarándokok beljebb, egy kis fakereszt körül gyülekeznek. Ki feketében, ki sújtásos díszmagyarban, újságírók meg csak úgy, a maguk célszerű módján. Ki csokorral, koszorúval, ki kamerával a kézben. Az emlékhely körül nincsen szemét, mert a helyi magyarok mindig kitakarítják az ilyen alkalmak előtt. A kereszt tövében egy széttört márványtábla darabjaiból emelt kupac, mellette új márványtábla. Az egész kompozíció vörös festékkel leöntve, határozottan olyan, mintha véres volna. „Vérrel, könnyel szentelt hely ez, tanúsítja ez a kereszt”.

A magyarok keresztje

A szerény emlékhely története beszédesen ábrázolja, hogy errefelé miként viszonyulnak a magyarok fájdalmához. A keresztállítás Teleki Júlia tartományi képviselő nevéhez kötődik, aki először 1994-ben kért engedélyt rá, hogy megemlékezhessen a magyarok tömegsírjánál. Teleki Júlia édesapja is a meggyilkoltak között volt, ennek ellenére nem kapott engedélyt, de enélkül is felállította az első keresztet. Azóta a keresztállítást minden évben meg kell ismételnie. Hol ellopják, hol ledöntik, hol felgyújtják. Légvári Sándor, bácsföldvári asztalosmester 17 év alatt 18 keresztet faragott ide. 2002-ben, aztán Teleki Júlia kőből készíttetett emléktáblát „Akikért nem szól a harang 1944/45 felirattal – hátha azzal nehezebb dolguk lesz a vandáloknak. Ezúttal az avatáson a Vajdasági Képviselőház szerb ajkú alelnöke is fejet hajtott az ártatlan áldozatok emléke előtt, ami nemes gesztus volt a részéről. A tömböt azonban egy héten belül ledöntötték, majd újbóli felállítását követően kalapáccsal verték szét ismeretlenek.

2006. április 17-én a szerb parlament elfogadta a rehabilitációról szóló első törvényt, amely egyéni folyamodvány – és bírói jóindulat – alapján lehetővé tette a rehabilitációt. Ennek „örömére” 19-én ismét ledöntötték az aktuális csurogi keresztet, de Telekiék makacsságára jellemző módon még ugyanezen év októberében új kőtáblát avattak: „Kőbe vésett fájdalom” felirattal, és elé helyezték mementóul a régi tábla darabjait. Ez még megvan.

Az utóbbi években szerbiai és anyaországi politikusok zarándokhelyévé vált Csurog. Rendszeresen eljön ide Egresi Sándor, a vajdasági parlament alelnöke, Korsós Tamás szabadkai főkonzul, Ékes Ilona és Becsey Zsolt fideszes parlamenti képviselők és valamennyi délvidéki magyar párt vezetője. A kereszt idén januárban ismét porba hullt, de májusban (változatlanul hivatalos engedély nélkül) megint felállították.

Partizánszadizmus

A szovjet csapatok 1944 október 23-án vették birtokba Csurogot. Eleinte nem bántalmazták a lakosságot jobban, mint általában. Persze, a nők megerőszakolása itt is napirenden volt, de ebben nem tettek különbséget a nemzetiségek között, mindenkit bemocskoltak, akit csak értek. Miután szerb falvak is érintve voltak, Titoék tiltakozó jegyzéket küldtek Sztálinnak, de a nagy generalisszimusz elintézte a dolgot valami olyasmivel, hogy a katonáknak is jár a szórakozás.

A továbbvonuló szovjet csapatok helyén a száz napig tartó katonai közigazgatást a Josip Bros által felállított különleges partizán alakulat, az OZNA vette át. Az ő feladatuk volt a „népellenséggel” való leszámolás. A partizánoknak nem a nemi erőszak, hanem inkább a brutális kínzás vágott a profiljukba, jóllehet azért az előbbire is volt példa. Köztük a legvisszataszítóbb a német származású Weiss Rudolf szabadkai történelemtanár által publikált németcsernyei (ma Csernye) eset. 1944. novemberében bejelentették a kommunisták, hogy minden német asszonyt és lányt megerőszakolnak. Ettől menekülve 55, név szerint ismert asszony és lány lett öngyilkos. E faluban élt Eva Bischof, a kilenc éves kislány, akit megerőszakolt kilenc partizán. Nem viselve el a lánya haláltusáját, az anyja inkább felakasztotta haldokló leányát, majd magát is.

Horváth M. Orbán egy másik történetet, Szekeres Máriáét írja le Eltévedt hősök című könyvében. Kabolban történt az eset. A partizánok követelték, hogy jöjjön ki a fiatal lány az utcára. Idősödő édesapja, Szekeres János természetesen megtagadta a kiadását. Mialatt a partizánok rájuk törték a kaput, az apa magyarul kiabált lányának, hogy szökjön ki az ablakon át, és meneküljön el. Az utcán azonban a szerb gyerekek elé mindmáig példaképül állított hős partizánok elkapták a szüzet, és ott helyben megerőszakolták. Ezalatt az apát a partizánok egy másik csoportja teperte le. Megkötözték, zsákot húztak a fejére, majd a magukkal hozott súlyos láncokkal ütlegelték. A fültanúk beszámolója szerint egy ideig keveredett a leány kétségbeesett sivalkodása az öregember fájdalomüvöltésével, mígnem ez utóbbi eszméletét vesztette. A történteket mindketten túlélték ugyan, de a férfinek hónapokba telt, míg talpra tudott állni és rövid hátralévő élete során kínzó fájdalmakra panaszkodott a mája táján. Megerőszakolt lánya csak testileg épült fel, pszichésen sosem heverte ki első „élményét”.

Köszönet a magyar kormánynak

A csurogi főhajtáson Varga László, a VMSZ belgrádi parlamenti képviselője emlékeztetett arra, hogy bár a két ország történészeiből álló vegyes bizottság a megállapodások szerint elkezdte az 1944-ben történtek részletes feltárását, de ez rendkívül tétován halad. Különösen azt követően lassult le, hogy a belgrádi kormány barátságtalan lépést tett: megalkotta és a parlamenttel megszavaztatta az elkobzott vagyontárgyak visszaszármaztatásáról szóló törvényt olyan formában, hogy abból a magyarok jelentős részét kirekesztették – hangoztatta.

A magyar kormány határozott válaszát Korsós Tamás szabadkai főkonzul megismételte az egybegyűlteknek: amennyiben a szerb parlament nem változtatja meg a restituciós törvényt, nem emeli ki belőle a magyarok kollektív bűnösségét fenntartó részeket, nem ismeri el  hivatalosan, hogy a kommunista partizánok ártatlanul gyilkolták meg bácskai magyarok ezreit, akkor Magyarország nem támogatja nem csak Szerbia csatlakozási tárgyalásainak megkezdését, de Európa tanácsi tagságát is megvétózza.

Ez a fenyegetés alighanem hatott a szerb kormányra. Utólag úgy tervezik megváltoztatni a már a köztársasági elnök által is szentesített törvényt, hogy abból kivennék a magyar Honvédségbe besorozottakra kiterjedő hátrányos megkülönböztetést, vagyis 67 év után kollektíven felmentik őket a „hazaárulás” Tito-tól eredő vádja alól. Akiket pedig a háború után bíróság ítélt el, azoknak egy megismételt jogi eljárásban kell részt venniük, ezúttal azonban a szerb államnak kell bizonyítani bűnösségüket, ellenkező esetben őket is megilleti a rehabilitáció és a kárpótlás.

-A magyar kormány határozottságával célt ért, de hogy a szerb politikum részéről ez őszinte megnyilvánulás-e, azt nehéz megítélni – hangoztatta Varga László, aki a bácskai magyarok nevében köszönetét fejezte ki a magyar kormánynak határozott fellépéséért.

Nem éhes az már…

– Mielőtt ideértek az oroszok, másokhoz hasonlóan apám is felpakolta a szekeret a család holmijával, hogy Magyarországra meneküljünk. Én ekkor egy éves voltam – meséli egy asszony az emlékezők közül. Huszonkilenc éves apám befogta a tehenet is, de Riska rántott egyet a kötélen, mire az elszakadt. „Lám, Riska sem akar menni, mi is maradjunk, hiszen nem bántottunk senkit!” – mondta ki a verdiktet 25 éves feleségének Pataky István gazdálkodó, akit aztán októberben a többi civil magyar férfivel együtt a községházára vittek be a bátor partizánok, hogy ott napokig kínozzák őket. A feleségének megengedték, hogy naponta ételt vigyen be neki. Az egyik alkalommal épp oda tartott, amikor szembetalálkozott egy szerb volt osztálytársnőjével.

-Te hová mész? – kérdezte a szerb lány.

-Pistának viszek enni – válaszolta.

-Nem éhes az már – folytatta a falubeli lány gúnyosan – az imént lőttem agyon. Fizettek érte a partizánok. Mindenkinek fizetnek, aki megöl egy magyart.

Az özveggyé tett fiatalasszonyt röviddel ezután internálták. Három gyerekével együtt 9 hónapot töltött el két különböző lágerben. Amikor szabadult, közölték vele: bárhová mehet, de vissza csőregi otthonába nem. Az összes internált hasonlóan járt, így tették őket földönfutóvá. Pataky István földműves özvegye három gyerekével végül Szekszárdra menekült. Nem ment újra férjhez. Végrendeletében azt kérte, hogy tegyenek a koporsójába a bácskai földből, sírkövére, pedig véssék fel meggyilkolt urának nevét is.

A csurogi szemétdombok közt vezető ösvényen egy törékeny, idős asszonyt támogat egy fiatalabb nő. A néni Zaják András szabómester özvegye, akinek szintén nagy „bűnei” voltak. Leventeoktató volt, tűzoltó, majd miután behívták, katona. Ráadásul magyar. Amikor hazatért, naiv becsületességgel lejelentkezett a községházán. Többé nem látták viszont. Felesége, ezalatt három gyerekükkel igyekezett megbújni apja gyöngyszigeti tanyáján. A magyarokra lóháton vadászó partizánok azonban rájuk találtak. Megmaradt holmijukat szekérre rakták, és a járeki megsemmisítő táborba internálták őket, ahol torzsával együtt ledarált kukorica volt az étel. Az asszony varrónőként próbálta munkáját élelemre cserélni. Néhány hónappal későbbi szabadulásuk után ő sem mehetett vissza otthonába, és munkát sem kaphatott. A kommunisták elérték, amit akartak: egy ismerőse segítségével Ausztriába szökött, gyerekeit ott nevelte fel.

Lágerválaszték

Nem csak az kérdés, hogy kikből szerveződtek a partizán halálbrigádok, hanem az is, hogy kik súgtak nekik? Csorba Béla szerint a partizánok egyrészt kínzás révén jutottak információhoz az áldozatokról, másrészt a kommunista szimpatizánsok – köztük magyarok is – segítették őket.

Akiket nem öltek meg az első hónapokban nemzetisége, iskolázottsága, foglalkozása, sorkatonasága, vagy valamilyen tetszőleges indokra hivatkozva, azokat a magyarokat és németeket három lágertípusba koncentrálták. Becslések szerint összesen több, mint 100 ezer embert internáltak 1944-45-ben a Bácskában. Többségük német, kisebb részük magyar, vagy más nemzetiségű volt, sőt néha szerb is, amennyiben vegyes házasságban élt az illető.

A munkaképtelen öregek, betegek, gyerekek és kisgyerekes anyák számára megsemmisítő táborokat hoztak létre, mint amilyen az említett járeki volt. A túlélés esélye a legelemibb életfeltételek hiánya miatt itt volt a legkisebb. Csak a tiszaistvánfalvai haláltábor halotti anyakönyvébe 6429 elhunyt, köztük 1000 gyermek adatait jegyezték be. Az már önmagában is emberiesség ellenes bűncselekménynek minősül, hogy erőszakkal elválasztották a gyerekeket szüleiktől.

A második lágerkategória a munkatábor volt. Bácskában 80 ilyen tábor működött, ahol a  munkaképes férfiakat és nőket dolgoztatták rabszolgaként a mezőgazdaságban és romeltakarításban. Az újvidéki vasúti hidat is velük építtették ujjá.

A harmadik típust a központi táborok alkották. Ezek olyan falvak voltak, ahonnan elüldözték a német lakosságot. Itt az ő házaikba szállásolták el azokat, akiket máshonnan internáltak. Itt is dolgoztatták őket, némelyeket ki is közvetítettek szerb gazdákhoz rabszolgamunkára.

Az újvidéki keresztes hadjárat

Papp Ferenc, két évtizede szervezi a magyar megemlékezést az egyik régi, újvidéki temetőben, pontosabban annak egykori első világháborús honvédtemetője helyén. A több száz katonasírt a Jugoszláv hatalom valamikor a háború után felszámolta, a kőkereszteket és Turul-szobrokat összetörette a területet szemétdombbá tette. 1990-ben, a rendszerváltozás eufóriája közepette Papp Ferenc és magyar barátai kitisztították a parcellát és egy nagyobbacska keresztet állítottak fel a 44-es magyar áldozatok emlékére, a katonákéra, pedig 100 kisebb, fehér keresztet fából. Volt egy Turul-torzó is a szemét közt, azt felállították. Mivel azonban nem kaptak minderre engedélyt, a kommunális vállalat emberei az éjszaka leple alatt kiszedegették a kereszteket és elszállították.

A következő évben ugyanezt megismételték a magyarok, majd egy bő évtizeden keresztül minden évben kizarándokoltak ide a keresztekkel. Pár éve felhagytak e „keresztes hadjárattal”, idén már csak hármat állítottak abban a biztos tudatban, hogy éjjel úgyis elviszik őket. Makovecz Imre emlékkápolnát tervezett e helyre, de mind hiába.

A kormánypárti többségű újvidéki képviselő-testület a mai napig nem adott engedélyt semmiféle emlékhely kialakítására igaz, szét se verették az engedély nélküli megemlékezéseket. Nincs indok a visszautasításra. Egyszerűen nem válaszolnak a magyar szervezetek megkeresésére. A mostani ünnepségen a vajdasági képviselőház alelnöke, Braminir Mitrovics a megbékélés szükségességéről mondott szép mondatokat.

Elmaradt tükörbenézés

A megbékéléshez, persze kölcsönös megbocsátás kellene. A megbocsátás feltétele mindenekelőtt egy őszinte bocsánatkérés, a bűntettek elismerése, majd az áldozatok rehabilitációja. Ez a minimum, ami magyar részről az 1941-es hideg napokért megtörtént. Szerb részről azonban néhány szóvirág hangoztatásán kívül semmi sem történt.

Vajon a legyőzött ellenfelekkel szembeni kíméletlen brutalitás a szerbeknél nemzetkarakterológiai sajátosság? Ha igen, akkor ezzel összefüggésben az 1944-es vérengzések és a vukovári, sebrenciai mészárlások egyaránt jól értelmezhetőek.

– Nem az a meglepő, ami Sebrenicában történt, hanem az lett volna a meglepő, ha nem történik meg – foglalja össze sommásan a szerb diákokat magyarra oktató újvidéki tanár, Csorba Béla. A világháború eseményeit Szerbiában sem a történészek, sem a politikum, sem a művészek nem dolgozták fel. Helyette változatlan formában heroizálják a kommunista partizánokat és birodalmi nosztalgiával emlegetik magát Titót is. Elmaradt a tükörbenézés a délszláv háborúkban betöltött szerb szerepekkel kapcsolatban is. Ameddig mindezzel a szerb értelmiség adós marad, az általános történelmi tudatlanság és félrevezetettség béklyójában vergődik Szerbia. Ez, meghatározza helyét az európai népek sorában. Valahol, a kapun kívül.

Galéria

 írta: Bertók T. László, megjelent: http://delvidek1944-45.hu/

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Facebook hozzászólások


One thought on “Magyarok keresztje a dögtemetőben. Szerbia a kapuk előtt

  1. Bár sohasem kérnek bocsánatot, de ezektől nem lenne szabad még elfogadni sem!

Várjuk véleményét itt! (a hozzászólások moderáció után jelennek meg)

%d bloggers like this:

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Ezeket olvasta már?
Helység névsor, ahol már tudható, hogy magyar tömegsírok voltak/vannak (Szerémség, Drávaszög, Bánság, Bácska)

Nukleáris furkósbotot emlegetett Putyin
Orbán vagy a tudósok?
Close