Hirdetés

Kónya-Hamar Sándor: PETŐFI FUTÁSA, MITOSZA ÉS IGAZSÁGA (avagy „egy szomorú és hiábavaló pör” lehetséges vége?!) II. rész

Kérjük, egy megosztással támogassa honlapunkat!

Hogyan került Petőfi kettévágott sárga bőrtáskája Balugjanskij ezredes asztalára?!

„Szörnyű idő, szörnyű idő! – süvölti Petőfi, mikor már minden és mindenki elhagyott minket. Ez forgott bennem, amikor megláttam Ferenczi Béni Petőfijét, meg is lepődtem, hogy akad ilyen bátor szobrász, aki megalkotja nekünk az igazit azok után, hogy vagonokra való biedermeier-rózsás Petőfink van, akiket maga a költő is széttaposna már, mint a töklámpákat. Előttem áll ökölbe szorult kézzel, szent őrülettel az arcán. A felesleg hús már eltűnt róla, vékonyan izmos és inas, gondjai közül a fönségesek és irtózatosak maradtak. Előttem áll a soványság Apollója, a gilice-csontú lélek-Herkules, a veszedelmes tekintetű, akit egy világ bámult és siratott meg. A férj, aki elhagyta a családot a szabadságért.(…) Itt áll a szobor, szeretném bronzban látni valahol, mert bronzot kíván, s nem akar valamelyik raktárban arcra borulni.” – írja 1956-ban a költő Nagy László „Szellem és fantázia” című kisesszéjében..

Bronzban bennünk már a költőszobor s tudatunk alatt a Szibériában arcra borult Petőfi. Konok és sebző, rejtélyekben rejtekező tények valósága ez, s nem elsötétülő szivárványos látomás. S egy váratlan feltárulkozás a történelem nem felejthető bozótosában, behavazott és kisiklatható ösvényének kínálkozásában. Melyet a véletlen, s a búvópatakként feltörő alkalom mégiscsak elénk hozott és azon elindított.

Miért nem lehet és maradhat végleges kép-kompozícióként tudatunk alatt a Szibériában arcra boruló Petőfi? Talán, mert a sorsszövő moiráknak (az esély és predesztináció megtévesztő cseleivel) is megvan mindig a szerepük- s nem csak mítoszi értelemben – a nemzeti közösségek s azok tagjai, emberi lehetőségeinek ravasz fölcserélhetetlenségében… Ahogyan az egy gyökérből felnövő fák törzsében fut úgy az életerő a lombok felé, hogy azok minden ága-boga függően összetartozik, ahogy egy család és sorsközösség múltjában-jelenében-jövőjében ez mindig lenni szokott. Hogyan is értelmezhetnénk másként a Balugyánszky-ak szerepét, Petőfi Segesvár utáni életében? De kik is voltak a Balugyánszky-ak? Az apa, Balugyánszky Mihály (orosz nevén Michail Balugjanskij), és fia, Balugjanskij gárdaezredes? Ez itt a kérdés, s a ma már kész felelet:

Balugyánszky Mihály (1769-1847) ruszin származású magyar államjogász és pénzügyi szakértő, a pesti és váradi egyetemek professzora,  1803-ban meghívást kap I. Sándor  orosz cártól  az 1801-ben alapított Szentpétervár-i tudományegyetem katedrájára. A meghívás szorgalmazója dr. Orlay János (Karvai) (1770-1829), a cár udvari sebészprofesszora. Tény, hogy a környező országok, meghívott szláv eredetű professzorai-tudósainak egyikeként érkezett 1803-ban Szentpétervárra, miután meggyőződött arról, hogy az ifjúkori, Martinovics-féle jakobinus (szabadkőműves?) társasághoz való tartozása miatt (bár  a bécsi egyetem jogászprofesszora (V. Ferdinánd jogtanácsosa) kellőképpen megvédte és mentesítette annak idején a letartóztatás elől, pedig Szentmarjay is rávallott), szakmai előmenetele és elismerése sohasem lehet teljes.

Balugyánszky Mihály a legmagasabb és legfényesebb karrier befutója, melyet magyar, értelmiségi és állampolgár a cári Orosz Birodalomban valaha is elért. 1819-től 1827-ig nemcsak a Pétervári Egyetem első rektora, de Nyikolaeva Fjodorovna cáranya kérésére, Nyikolaj Pavlovics (a majdani, 1825-től I. Miklós cár), és Mihail Pavlovics nagyhercegek jogtudomány-tanára.. 1826-tól haláláig a Cári Kancellária Második Ügyosztályának vezetője, az orosz törvények kodifikálója, akadémiai tanár, titkos tanácsos és szenátor. I. Miklós cár az Orosz Birodalom tizenöt kötetes törvénykönyvének összeállításában szerzett érdemeiért nemesi címert (benne a XV-ös számmal) adományozott.

Balugyánszky Mihály, Balugyánszky András görög-katolikus parókus és Dudinszky Mária fia, Felsőolsván született 1769.október 7-én, és 1847. április 3-án hunyt el Szentpéterváron. 1802. november 30-án kötött házasságot Heher Antóniával, tíz gyerekük született. Első fia, Alexander Balugjanskij (Balugyánszky Sándor), a későbbi cári gárdaezredes, aki (két húgával és sógorával együtt) apját az 1846-os, novemberi-decemberi, bécsi majd magyarországi nosztalgiaútra is elkíséri, így Debrecenbe, és a város jogi fakultánsára is, hiszen az, apja egyetemi éveinek első állomása volt. Az egyetem vezetősége a méltó fogadásra készülődve, az ékesszólásáról híres Kiss Sándor színészt, a debreceni társulat tagját kéri fel a köszöntő beszéd elmondására. Aki beszéde befejezésekor, Petőfi Sándor összes verseinek első, 1846-ban kiadott kötetével lepi meg a díszes vendéget-hazalátógatót és egykori egyetemi hallgatót, valamint családtagjait, kíséretét. S a versek nemcsak a híres apát bűvölik el, hanem fiát és lányait is. Nincs tudomásunk arról, hogy azidőtájt Petőfi Debrecenben vagy környékén tartózkodott volna, így egy esetleges találkozást sem feltételezhetünk. Viszont: Kiss Sándornak (a századosnak!), Petőfi életében a későbbiekben lesz meghatározó szerepe. Hiszen, 1849 júliusában, Bem tábornok megbízásából, Egressy Gáborral együtt, ők hozzák Mezőberényből Erdélybe, Petőfi Sándort és családját. És nem, az az irodalomtörténetben eddig szerepeltetett, Papolcon született Kiss Sándor ezredes, aki – mint írtam már- 1849. június 19-20-án a Tömösi-szorost védi ezredével a betörő oroszok ellen, megsebesül és fogságba esik, több mint egy hónappal Petőfi segesvári eltűnése előtt. A debreceni Kiss Sándor színész túléli az 1849-es erdélyi csatákat. De az ezredes Kiss Sándor tömösi hőshöz hasonlóan, a segesvári csatában (ő is!) fogságba esik. Lüders viszont a mintegy 2000-nyi fogolycsapatból, a tiszteket leválasztotta, hogy „nehogy az egyszerű katonákat útközben befolyásolják”, és a Vöröstorony-erődbe záratta őket. Két tiszttel azonban kivételt tett, „Bem segédtisztjeit”, pontosabban törzsének parancsnokát Kiss Sándor századost és Becsei Ede századost, Bem törzsének élelmezési főfelügyelőjét, mint fontosabbakat Bukarestbe küldte Dannenberg tábornokhoz, hogy az adja át őket a galíciai főhadpancsnoknak, Hammerstein-Ecquord táborszernagynak. Azt megelőzőleg viszont, kihallgatta őket. (A kihallgazáson jelen volt Baludjanskij ezredes is, aki felismerte Kiss Sándor honvédszázadosban az egykori színészt, debreceni köszöntőt és ajándékozót. S azt is biztosan feltételezhetjük, hogy tőle tudta meg, Petőfi is Bem seregéhez tartozott és civilben volt kinn a csatatéren.) Miután átadták őket az osztrák hatóságoknak, az Itáliában állomásozó cs.kir.1.gyalogezredhez sorozták be mindkettőjüket. Később Kiss Sándor, szabadulása után, már nem lehet a debreceni színház igazgatója, csak a temető gondnoka és őre, és sajnos, úgy tudtuk,  nem ír emlékiratot és egyéb feljegyzést sem. Mára már kiderült, hogy mégis! De íme, egy újabb honvédtiszti fogolypár, akiknek esete különbözik ugyan a Szydlowwski és Kiss Sándor ezredesétől, de az oroszok őket is foglyul ejtették. Ahogyan annyiukat még, de ez a mindegyre előkerülő dokumentumokból, lassan úgyis kiderül. (Ahogyan a gr. Rottonyi-Heinrich (Rátonyi?) Móric (honvédszázados?, mert a máig érvényes nyilvántartásban nem szerepel) esete is, aki, miután orosz fogságba került vagy menekült(?), fotós (dagerrotípiás) hobbyját változtatta kenyérkereső foglalkozássá és karrierré, oroszországi későbbi életében. De erről később!)

Balugyánszkyék viszont tartósan a szintén szláveredetű Petőfi magyar nyelven költött verseinek hatása alatt maradnak, követik-figyelik az újabbakat és élvezik az irodalmi új magyar nyelven írott s megcsodált alkotásokat. 1847. április 3-án Balugyánszky Mihály elhunyt, gárdaezredes fia viszont továbbra is a cárné bizalmasa (titkos ügynöke?!- hiszen Nagy Katalin trónra kerülése és uralkodása óta, minden cárnénak jogában állt titkos ügynökséget tartani!) ) marad. Így az ő kérésére vesz részt később, 1849 június elejétől az orosz intervencióban, Paszkievics vezérkarában., beosztottjával és sógorával, a balti báró és cári gárdafőhadnagy Leonid Brevernnel együtt. Az orosz hadseregnek azt a szárnyát, mellyel együtt érkezik az orosz-osztrák-magyar határhoz (1849.június 20. után kerül át Lüders erdélyi hadtestébe, minden csapatparancsnoki beosztás nélkül, Brevernnel együtt, akit viszont a Nassau-ulánosokhoz neveznek ki), Julius von Haynau altábornagy fogadta, aki még május 22-én Welden főparancsnok hadsegédeként Itáliából érkezett Pozsonyba az osztrák főhadiszállásra. Welden (aki az osztrák hadi ülésen – nemzete megítélésére hivatkozva – ellenezte az orosz intervenció igénylését) május 26-án betegségére hivatkozva felmentését kéri, amit az uralkodó azonnal jóvá is hagyott. 30-án pedig az energikus és tettre kész (azelőtt az 1849.március 23-án kitört bresciai felkelést fojtotta vérbe) Haynau átvette a főparancsnokságot. Így a frissen kinevezett táborszernagy fogadja Paszkievics vezérkarát. Baludjanskij ezredes pedig, leoldott kardját a határon hagyja, mert nem akar fegyverrel lépni apja szülőföldjére. És még valamire felfigyel. Arra a körözőlevélre, melyet az orosz csapatparancsnokoknak is szétosztanak, hogy a felkelő-lázadó vezetők és katonák közül, kiket kellene kézre keríteni s majd felelősségre vonni. A gárdaezredesnek azonnal feltűnt a listán szereplő Petőfi (Alexander Petrovics) neve is (mellette fekete kereszt) s bizonyára mélyen gondolkodóba ejti. Emlékezett viszont arra a napi, négypontos cári hadparancsra, mellyel az uralkodó kétszázezernyi hadseregét Magyarországra indította. A hadparancsot, I. Mikós még 1849.július 9-én adta ki, tehát a Ferenc Józseffel megkötött protokollum előtt (1849. június 11.) A hadparancs  4. pontja, tételesen így szólott: „ Ha viszont az Osztrák Kormány megtagadná a kegyelem megerősítését, akkor Ő Cári Felsége kegyeskedik megengedni, hogy az ezen kegyelemben részesült magyar tiszteket magunkhoz vegyük.” Mindez a Józsa Antal-Vadász Sándor szerzőpáros „Az 1849-es cári intervenció Magyarországon, Bp. 2OO1.121-123.old” c. könyvében teljes egészében is olvasható. Baludjanskij gárdaezredesnek viszont fogalma sem lehetett afelől, hogy akkor Petőfi éppen hol tartózkodhatott. S a későbbiekben ennek mégis, meghatározó szerepe és jelentősége lesz.

Leonid Brevern, balti báró és cári gárdafőhadnagy nevét viszont, Illyés Gyula is felemlíti Petőfi-könyvének kiegészítő részében. „ Ha a hadparancsok alapján oly pontosan meg lehetett állapítani, hogy 1849. július 31-én délután hat órakor Fejéregyháza mellett az útemelkedés forrásánál a Magyarországra küldött cári hadsereg melyik századának emberei fogtak közre egy huszonhat éves magyar fiatalembert, azt sem lett volna különösebb megállapítani, hogy személy szerint ki volt az, aki azon a könnyen fölidézhető helyen azt a futástól kiizzadt, már tehetetlenül pihegő s nyilván csak kapkodva beszélő, nem mindennapi arcú magyart végül is ledöfte.(…) A fejéregyházi kaptató forrásánál meghalt valaki. De a költő holtteste sose került elő.(…) A kozákok mögött nem nagy távolságra egy osztrák ezredes lovagolt. Heydte, Erdély jövendő Haynauja. Nem harcolt, teendője a végső „tisztogatás” volt: az elhantolás, elszállítás.” Még előbb viszont megjegyzi, hogy „ A „tisztogatást” itt az odesszai helyőrségű, úgynevezett „Nassau ulánusok” – doni kozákokból toborzott – két százada végezte, egy balti báró, Brevern cári gárdafőhadnagy vezetésével. A költő polgári ruhában volt, semmi fegyver nála. Megpróbált szóval hatni a támadókra? Értett a nyelvükön.”(…) „De hátha…? Hátha csak megsebesült?”

Amit itt meg kell még említeni. A „Nassau-ulánusok – a nálunk elterjedt hiedelemmel ellentétben nem lengyelek voltak. Legénysége Kijev és Kamenyec Podolszkij környékéről származott, s 1830-tól lett odesszai dzsidásezreddé. Tulajdonosa 1843-tól Adolf, nassaui herceg, aki ebben az évben járt Oroszországban, és elvette I. Miklós öccse, Mihály nagyherceg lányát feleségül.

Illyés Gyula honnan és kitől tudhatta mindezt? Váradi Sternberg János, ungvári történésztől? Aki a Bem Aleppóból hazakerült – s a lengyel katolikus egyház által, orosz cári katonai irattárnak átadott-, hagyatékát is feldolgozta? Ő írja meg ugyanis – orosz forrásokra hivatkozva (Nyepokojcsickij ezredes, Lüders –Szkarjatyin vezérőrnagy segesvári halála után kinevezett – táborkari főnökének emlékirata szerint (117) – hogy a lábadozó Brevern vitte 1849 augusztusában, Lüders jelentését és a csatában kitűnt tisztek előléptetésre javasolt listáját az éppen Varsóban tartózkodó cárnak. Útközben Csernovicban beszámolt az ütközetről (S még miről? És kit nem adott át?) a július 11-én Erdély tejhatalmú katonai és politikai kormányzójává kinevezett Ludwig Wohlgemuth altábornagynak, aki erről augusztus 7-én jelentést küldött Schwarzenberg osztrák miniszterelnöknek. Brevern egyvalamiről biztosan nem tett jelentést, arról, hogy kit vitt még magával, s hogy – kinek köszönhetően – miért éppen őt küldték futárként a Varsóban tartózkodó cárhoz. Alexander Baludjanskij ezredes nevéről és személyéről mindenki hallgat. Mi viszont, 2021-ben már nem! És a cárnénak, Alexandra Fjodorovnának küldött jelentéséről sem.

Érdemes viszont itt egy irodalmi kitérőt tenni. Jókai Mór „A kőszívű ember fiai” c. regényében, Baradlay Ödön Pétervárról való szökésének s az abban segédkező tisztbarátja (Leonid) történetének furcsa, nem mindennapi és nem szokványos fordulatát, nem érdektelen feleleveníteni.  Hiszen a bukás után, Baradlay Ödön éppen annak a kozák csapattestnek esik fogságába, melynek parancsnoka, egykori hadnagybarátja, a már ezredesi rangfokozatban Magyarországra érkező Leonid. És olvashattuk, hogy hogyan segíti megszökni egykori barátját. Véletlen egybeesés, megtörtént eset feldolgozása vagy leleményesen üzenő írói fantázia?!

De térjünk vissza a segesvári csatának véres estébe boruló napjára, s az azt követő napok eseményeire, és ne reméljünk csodát, csak bírjuk elfogadni mindazt, ami mégiscsak megtörtént.

Petőfi Sándor 1849. július 31-én 18 óra tájban, még életben lehetett, sebesülten és eszméletlenül feküdt az Ispán-kút közelében. Ezt az eddigi (1849-es) leghitelesebb tartott, Heydte-féle helyszíni dokumentum sem zárja ki. Egyáltalán nem zárhatja ki, hiszen Heydte jelentése szerint, ő csak augusztus 2-án látott ugyanazon a helyen egy friss sírhantot. Mi történhetett július 31. és augusztus 2. között?

Heydte másik, 1877-es emlékirata szerint, miután az Ispán-kútnál, az őt kísérő kozákokkal szedette fel a Petőfi(?) körül szétszórt papírokat, folytatta útját Héjjasfalva felé, s már 19 óra körül találkozott az éppen könnyen megsebesült Brevern báróval, majd az orosz parancsnokságon Lüders törzskarával is, így Baludjanskij ezredessel is. Megtehette Heydte, összekötő tisztként akár, hogy ne jelentsen Lüdersnek a „megtalált” katonai dokumentumokról, melyeket mégis csak kozákokkal szedetett össze? Aligha. Nyepokojcsickij ezredes feljegyzése szerint ugyanis, Lüders igencsak megörült br. Kemény Farkas honvédezredes jelentésének, és ő úgy nyilatkozott, hogy a Bem környezetéből való értékesebb dokumentumokat, tárgyakat elküldi a cárnak. S van még egy csatautáni napon továbbított hivatalos katonai irat (lásd Dienes András könyvét,a „Petőfi a szabadságharcban” c. 1958.,456, 568-569.old), amely egyértelműen tanúsítja, hogy Heydte az Ispán-kútnál látottakat-találtakat és tapasztaltakat, 1849.július 31-én, este 19 órakor tudatta az orosz parancsnoksággal. Heydte felettesének, Dorsner ezredesnek a jelentése, mely azt közölte a bécsi hadügyminiszterrel, hogy összekötő tisztje egy „ismeretlen halott (?!) tiszt mellett”, olyan Bemtől származó parancs fogalmazványára talált, amely br. Stein Miksa honvédezredest Nagyszeben megtámadására utasítja. Ez a bécsi hadügyminisztériumi levéltárban megtalálható. De a Kemény Farkas jelentése? Talán, ha kitartóbban és felelősebben kutatnánk a moszkvai vagy szentpétervári katonai irattárakban! S ha Lüders valóban továbbította a cárnak, vagy leadta az irattárnak! Mert ne feledjük, Bem augusztus 1-én, délkörül megérkezett Marosvásárhelyre, találkozott Kemény Farkas ezredessel és seregével. Megvert seregének összegyűjtött maradékával s a Kemény-seregnek felével fordul is Nagyszeben irányába – Lüderst megkerülve – megtámadja, s még augusztus 5-én be is vonul a városba, az orosz vezér nem kis bosszúságára, hiszen éppen „az orra alatt”, Bem már másodszor „tréfálta meg”. A kérdés csak az, hogyha Lüders – a Kemény Farka -jelentés birtokában – tudott a kolozsvári csapattest Marosvásárhelyre érkezéséről, miért nem eredt a menekülő Bem nyomába, s vonult ő is Marosvásárhelyre? Mert stratégiai szempontból nem ismerte fel kellő időben, hogy Bem meglepetésszerűen mi mindenre képes ez alkalommal is. És lehetséges, hogy emiatt- hadvezéri presztízsét védendő – nem adta le a K.F.-jelentést, mint Józsa Antal állítja?

Heydte pedig – ugyancsak 1877-es jelentése szerint, még július 31-én éjjel elhagyta a körzetet, „sürgős intéznivalói” miatt, természetesen felettese engedélyével, és csak augusztus 2-án csatlakozott újra a hadtörzshöz, s látta aznap az Ispán-kút szomszédságában felhantolt sírt.

Tehát semmi akadálya nem volt annak, hogy Lüders (Baludjanskijék tanácsára?!), -akit különben  nagyon is érdekelhetett, hogy ki lehetett az a Bem közvetlen környezetéhez tartozó „ civilruhás lázadó”, akinek a birtokában olyan fontos információkat tartalmazó dokumentumok lehettek?!-  a „kritikus” első órákban a saját belátása szerint – és Heydte kikapcsolásával- intézkedjék az érdekes, civilben lévő, de fontos katonai személyiségnek tűnő, és eszméletlenül fekvő halott (vagy sebesült?!) ügyében. És azt hiszem, itt van, itt lehet annak a történetnek a nyitja, mely aztán a későbbiekben teljesen homályba borult. Mert Brevernnek, a helyszínen már megfordult, tehát az azt ismerő kozákjaival (ulánusaival) július 31-ről augusztus 1-re virradó éjszakán védett helyre vitette, és gondos orvosi kezelésben (az orosz tábori kórházban, melyben éppen őt is kezelték) részesíttette s ezzel megmentette az életnek, az akkor még nem azonosított Petőfit.

Hogy az azonosításban, milyen szerepe volt Balugjanskij ezredesnek, az a cárnénak, Alexandra Fjodorovnának küldött beszámolóból derülhet ki. S hogy Petőfi, hogyan írhatta meg francia nyelven és augusztus 3-án este azt a levelet Bemnek, melyet már említettünk, és hogyan és kivel juttathatta el a címzetthez, ugyancsak.

Tény, hogy azt is tudjuk már – ugyancsak Nyepokojcsickij emlékiratának köszönhetően -, hogy Brevernt e küldetése után nemsokkal (eléggé szokatlan és furcsa módon), a cár szárnysegédévé nevezi ki, de előbb, főhadnagyból őrnaggyá lépteti elő (mert szárnysegéd csak törzstiszt lehet!), talán éppen a cárné hathatós támogatásával (?!).

De térjünk vissza a címben feltüntetett „kettévágott, sárga bőrtáska”lehetséges történetéhez.

Dienes András 1949-ben megjelent „A Petőfi-titok” c., és az 1958-ban kiadott „Petőfi a szabadságharcban”c. könyveiben, katonatiszti és „látnoki képességének”köszönhetően írta le – az 1948-as és 1956-os segesvári csatéri terepszemle után,- a Petőfit ért „kardvágás”, majd a „lándzsa-szúrás (dzsida vagy pika?)” feltételezett és elképzelt megtörténtét. A balról jött kardvágást a balkezében tartott sárga táskájával még felfogta, de kezefején megsebesülve, ám a második támadást viszont már elölről, szemből kapta. De idézzük Dienes Andrást: „A Petőfit ledöfő dzsidás –nem kétséges -, hogy jobb kézben tartott lándzsával szúrt, a költő már a ló jobboldalára került, vagyis a dzsidaszúrás a bal mellét érte. (1948, 184 oldal) (…) a Fehéregyháza-Héjjasfalva országútról, lóhátról hirtelen Petőfi elé kanyarodó dzsidás bizonyára kissé elvesztette az irányt, s ily módon, ferdén szúrt s „csak borda és tüdősérülést, belső vérzéseket okozott, egyúttal sokkos állapotot váltva ki.”

A barguzini csontleleten (1989. júliusi megállapítás) a bal harmadik borda, életben törött, zúzott, majd kálluszosan gyógyult, a mellcsont s a jobb harmadik borda, életben repedt, de ez is gyógyult. Valamint balkezének csonkult utolsó három ujja (hiányoztak az ujjpercek). (Kiszely István és Bruce Latimore antropológusok).

A szívet célzó gyilok tehát elcsúszott, és fent leírt sebeket ejtette, a sokkos állapot viszont eszméletlenséget is okozott. Ilyen állapotban láthatta Heydte, s a kettévágott táska szétszórt tartalma jobban érdekelte, mint a mozdulatlan emberi test, mellén a még vérző és lüktető (?), szúrt sebbel. De sohasem tudta leszögezni, hogy halott, vagy csak élettelennek tűnő tetemet látott, hiszen lováról le sem szállott.

S akkor ki és mi hozta ki Petőfit „véres eszméletlenségéből”?!

Folytatjuk…

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Az előző rész:

Kónya-Hamar Sándor: PETŐFI FUTÁSA, MITOSZA ÉS IGAZSÁGA (avagy „egy szomorú és hiábavaló pör” lehetséges vége?!) I. rész

Facebook hozzászólások

%d bloggers like this:

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás