Kónya-Hamar Sándor: Amikor.., Kántor Lajos..! (A LA RECHERCHE)

Kónya-Hamar Sándor: Amikor.., Kántor Lajos..! (A LA RECHERCHE)

Amikor Kántor Lajos, 2017. július 22-én elindult a minden élők útján, majd hamvasztása napján, július 25-én is, requieme írása  közben, eszembe jutott, nem sokkal halála előtt fogalmazott reménykedése:

” A világ halad, legalábbis változik – de talán mégsem lesz kötelezővé a felejtés..!”,

s mi tagadás, méltatlankodva csodálkoztam is: ki és mi miatt, miért csak majd egy hónap múlva (igaz, hogy a kolozsvári magyar napok hetében), helyezhetjük hamvait végső nyugalomra a Házsongárdban…?! Aztán megtudtam, s még inkább méltatlankodtam, hogy nem a Lajos örök nyugalma és emléke volt a legfontosabb..!?

Amikor megjelent a Korunk 2017. szeptemberi száma, kifogásoltam (mint egykori szerkesztője, belső-  majd külsőmunkatársa is),  hogy – bár benne a Lajos emlékére készült szép  és méltó , búcsúztató összeállítás, tehát emlékszámnak is minősíthetően ( a Reformáció 500 éves múltjára való emlékezéssel együtt) -, ahogyan hasonló rangú folyóiratok is szokták, miért nem jelezték már a borítón név szerint is, Erdély és Kolozsvár talán utolsó értelmiségi, írástudó főemberét gyászoljuk, nem csak a folyóirat utolsó meghatározó, egy személyben is lehetséges intézményt jelentő, főszerkesztőjét?!

Hirdetés

Amikor pedig a folyóirat következő, októberi számát is kezembe vehettem, sehogy sem értettem, hogy a kolofonból miért hiányzik máris a Kántor Lajos gyászkeretes neve..?! Hova tűnt, még akkor is, ha már nem főszerkesztő, s más elnöke van már a Korunk Baráti Társaságnak is, melynek én is tagja volnék?! Hiszen Ő elment ugyan, átlépett az „utolsó kapun” is, de mégis itt van, mert a Korunk, amelynek közel hatvan évig szerkesztője, a folyóirat arculatának alakítója, és több mint két évtizedig főszerkesztője volt, azért is él, mert életének része, alkotója volt.! Sehogy sem értettem! Ennek a hátsó borítójának fülszövegében még ott volt a neve, mint ki ennek a lapszámnak kigondolója, ötletgazdája és felelős szerkesztője lett volna… Ha nem lett volna olyan kegyetlen az élet „esztétikája” is..!

Hirtelen rontott rám a mindmáig válasz nélkül maradt kérdés: miért nem lehetett azt a megoldást választani, mint amit a Csoóri Sándor és Ilia Mihály utódai és tisztelői vállaltak és választottak?! Hiszen, ahogyan az elhunyt Csoóri Sándor a Hitel, és a még élő Ilia Mihály a Tiszatáj „Örökös tiszteletbeli főszerkesztője” lehet és marad, míg lapjaik élnek, úgy Kántor Lajos miért ne lehetne, maradhatna a harmadik Korunk „Örökös tiszteletbeli főszerkesztője”?! És ugyanúgy miért ne lehetne a második Korunké, a legalább annyi ideig főszerkesztő Gáll Ernő is?! Nem márványba, de legalább a Korunk kolofonjába bevésve! S ha nem is örökre, de legalább addig, amíg a folyóirat is él..!

Írtam ezt 2017. október 6-án. S nem véletlenül, s talán nem is hiába..?!

Egy évvel később, amikor még mindig eleven volt a kérdés: Mi lesz Kántor Lajos hagyatékával? Tárgyi és szellemi örökségével? – megjelent a, – még életében Láng Gusztávval megbeszélt,  közösen összeállított s az 1971-ben megjelent Romániai Magyar Irodalom 1945-1970 című nagysikerű s első összegző  irodalomtörténetük szerves kiegészítőjeként, az 1918 decemberétől, 1919-től számított, külön Erdély- újkori történeteként is értelmezhető „irodalmi térképezés”-i szándékot jelentő,- Száz év magány ( Erdély magyar irodalmáról) , című , mintegy 800 oldalas, tanulmány-, kritika-, vagy éppen az alkalmi „helyszínelő jegyzetek gyűjteményeként”, a Bookart által kiadott s a Communitas Alapítvány és Nemzeti Kulturális Alap támogatottjaként fogadható , -posztumusz kötet.

2020-ban pedig a Communitas Alapítvány támogató ösztöndíjat szavazott meg, özvegye, Bartók Julianna számára, azzal a megbízatással, hogy felleltározza, rendszerezze a hagyaték  képzőművészeti anyagát, majd levéltári és kézirati gyűjteményét, beleértve a  Korunk teljes évfolyamanyagát is.  S Bartók Julianna szavai szerint, (szíves engedelmével is idézve):”..tudom, hogy amit teszek az  JÓ!- s mégiscsak Takács Csabáék kiálltak az ügy mellett, hogy én dolgozhatok a hagyatékon. Nagy sikerélményt nyújtott a tavalyi év: úgy érzem, hogy olyan stádiumában vagyok a munkának, hogy ha holnaptól én történetesen nem leszek, akkor bárki is vegye át a dolgokat, tudni fogja, hogy mi van itt és mi hol van.”

2020. október 6-án viszont ezt jegyezhettem fel:

Kántor Lajos már három éve a Házsongárdban alussza örök álmát. Béke vele és fény az emlékével! De mi van, mi lett a hagyatékával, tárgyi örökségével?! Amiről nekem testamentumi súllyal reménykedett, bizakodott két életinterjúban is (Székelyföld, 2014. október, és bp-i Hitel 2015. július). És gondolom, végakarattal ezt végrendeletében is megfogalmazta, hátra  hagyta. Olyan jeles közéleti és irodalmi személyiségnek, mint Ő volt, s egyben gondos édesapának , de Kolozsvár mindvégig hűséges szülöttének végakarata és  végrendelkezése mennyit és mit is ér..?! Kérdem, mert hírét vettem egy olyan dolognak, amit nem tudok és nem akarok elfogadni, sem elhinni..! S nem csak kolozsváriként, de barátként sem..!

Amikor Kántor Lajost, 77. születésnapján,egy második beszélgetésben, arról faggattam, hogy „ ..(..) Mindaz, ami Erdélyhez és Kolozsvárhoz kötött és köt, számodra erősebb, úgy, ahogy utódaidnak is átadtad, és ettől olyan bizakodó és kitartó reményed, hogy a kolozsvári, Mikes Kelemen utcai ház, a benne összegyűlt kulturális, irodalmi, művészeti értékekkel együtt nem hagyják majd, hogy a Föld e csodálatos pontjától végleg elszakadjanak. Nem hiszem, hogy nem kételkedsz olykor ebben, de a hited eredeti és csodálatos. Mire elég ez még? Hiszen az erdélyi magyarság jövőjét a születések száma és a lokálpatriotizmusa határozza meg. S lesz még ennek a tájnak s az emberi kapcsolatok, barátságok szépségének olyan értéke, amely felülmúlhatja egy biztosabb és tehetősebb élet hívását?”-, nagyon biztosan és fénylő tekintettel, szinte testamentumi súllyal, így érvelt és válaszolt: „… Ami a Mikes Kelemen utcai házra, az összegyűlt (a nemzedékek (négy nemzedék!) által felhalmozott) értékekre, tárgyiasult szellemi értékekre vonatkozó kérdést, a hosszabb fenntarthatóságot illeti, abban bízom,  hogy Kolozsvártól még sincs olyan távol Budapest, mint például Amerika, aztán itt van, és remélem, még sokáig lesz a Korunk is ,- szóval összefogással, bízva fiaimban és az unokákban, csak megtaláljuk, megtalálják a könyvek, kéziratok, képek, szecessziós csempekályhák, bútorok itteni őrzését, korántsem öncélúan. Ennél konkrétabbat nem mondhatok. Amikor ezt mondom, a kolozsvári, az erdélyi magyarság hosszú távú jövőjében is bízom.”(Bp.-i Hitel, XXVIII. Évfolyam, 2015.július, Homályoszlató c., 36-37.old). Önemésztő gondja már a neki szegzett kérdésem előtt, a 31. oldalon is feltűnt: „…nekem az most a fő gondom, hogy a kolozsvári Mikes Kelemen utca 15. alatti családi ház, ennek az én és a fiaim tulajdonában levő része, a földszinti lakás az évtizedek során összegyűlt értékekkel (könyvek, kéziratok, képek stb.) megmaradjon, együtt maradjon, annál is inkább, mert több nemzedék munkájának az eredménye, sőt intézményes jellege is van, kár volna szétszedni. Két fiam és négy unokám Budapesten él, ez bonyolítja a folytonosság megőrzését. A nálam fennmaradt, intézményes dokumentumok, hagyatékok mellett külön is felelősséget érzek a Korunk jelenéért és jövőjéért, úgy is mint a Korunk Baráti Társaság elnöke.”

De már az első beszélgetésünkben is(Székelyföld, XVIII. Évfolyam, 2014 október, A fel nem adható város és folyóirat hűségese c.,179.old.) bizakodva fogalmazza meg: „ A jövő reményét itt, ezen a földön, még nem adom fel. Fiaim, négy unokám jelentik a családi folytatást. Remélem, Kolozsvártól továbbra sem szakadnak el véglegesen, sőt a Mikes Kelemen utcai ház, az itt összegyűlt kulturális, irodalmi, művészeti értékek megőrzésében is szeretnék bízni.”

Igen, abban bízott, hogy egykori otthona talán helyet biztosíthatna a majdani, Erdélyi Magyar Irodalmi Múzeumnak, vagy dokumentációs központnak, s abban együvé kerülhetne elhunyt barátainak, kor- és sorstársainak, Szilágyi Domokosnak és Lászlóffy Aladárnak, esetleg másoknak is a hagyatéka …! S hitte, hogy minderre Kolozsvárnak, magyar intézményeinek, magyar hagyományának és kulturális örökségének-, értéktisztelő lakosainak, az RMDSZ-nek s  a Kolozsvár Társaságnak , magyar irodalomtanároknak, a magyarul tanulni vágyóknak, majdani irodalmároknak, kihagyhatatlan és pótolhatatlan szüksége lesz..!?

Hittel, bizakodva, hűséggel mindvégig és testamentumi hangsúllyal.! Mindhiába???!!! Mert a döbbenet gyökerét keresem most, hogy hírét vettem, a Kántor-örökség is szétszóratik, s otthonát is elidegenítik!

Kolozsvár, a számára és számunkra fel nem adható város, és fel nem adható, meg nem tagadható folyóirat, a Korunk leghűségesebbjének tárgyi hagyatékát-örökségét is utoléri s kísérti a történelmi enyészet s az erdélyi magyar sors?! S nincs az a sors rendelte Valami vagy Valaki, hogy ezt megakadályozza..?!- kérdeztem már-már a kétségbeesés határán!

Részben megnyugtató most az a beszámoló híradás, amit a Szabadság 2021. január 26-i számában, Csiki Zsuzsanna tollából olvashattunk, Generációk közötti áthidaló hagyatékgondozás cím alatt. A megszólaltatott Balázs Imre József, Vallasek Júlia és Mihály Kriszta Kinga ugyanis, arról számolt be, hogy nemrég (még 2O2O. márciusában) olyan összetett projekt vette kezdetét, amelynek célja a Kántoresque nevű honlap beindítása, s az a „Kántor Lajos kolozsvári irodalomtörténész, filológus, kritikus kiemelkedően gazdag hagyatékának feltérképezését, további kutatások előkészítését tenné lehetővé, a Láthatatlan Kollégium bölcsészeinek és a Spectator Média Kollégium média szakosainak bevonásával”.

Örvendetes hír és megnyugtató lehetőség, amit csak üdvözölni tudunk!

De!-ennek a szándéknak és törekvésnek viszont, -reméljük!- az otthona és tűzhelye, csakis Kántor Lajos egykori műhelye és családi otthona lehet! Vagy kellene, legyen!

Kiemelt kép: Kántor Lajos Szigligeten, 2017 – Fotó: Kántor László

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Facebook hozzászólások


Várjuk véleményét itt! (a hozzászólások moderáció után jelennek meg)

%d bloggers like this:

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Ezeket olvasta már?
Nem zárt be korábban a terézvárosi szakrendelő a szombati oltónapon

A fejlett országok felvásárolták a világ vakcinakészletének 60 százalékát
A fejlett országok felvásárolták a világ vakcinakészletének 60 százalékát

A politikai gátlástalanságnak nincsenek határai
A politikai gátlástalanságnak nincsenek határai

Close