Kárpátalja kínjai – Márta levele a jelen valóságáról
Kárpátalja hiteles krónikáját olvashatjuk azokban a sorokban, melyeket ott élő testvérünk, P. Márta küldött anyaországunkba. Nem kell értelmezni a tőle kapott levelet, hiszen minden szava, mondata világos képet ad az ott megmaradt és onnét elbujdosott magyarok közösségi kataklizmájáról.
Arra azonban buzdítunk, hogy viseljük szívünkön azt a felelősséget, amit Szabó Dezső, a nagy magyar író, ekként fogalmazott meg: “Minden magyar felelős minden magyarért.” Juttassunk tehát a magunk lelki, szellemi, anyagi javaiból kárpátaljai testvéreinknek, hogy erőt meríthessenek az anyaország feléjük forduló, őket ápoló, segítő, anyai szeretetéből! Adjunk tehát úgy, hogy közben tudjuk: adományainktól mi magunk leszünk gazdagabbak, nemesebbek és leszünk ennek a sokat szenvedett hazának jobb, igazabb gyermekei.
Kárpátaljáért is – életre fel!
Egy Kárpátaljára tett adományozó utunkról korábban az Inter arma című riportfilmben számoltunk be. Itt nézhető:
Márta levelét közreadja: Dr. Téglásy Imre, az Anya-Ország Alapítvány létrehozója
Kedves Imádkozók!
2024. november 20-a van. Ez a háború 1000. napja. Nem gondolta senki, hogy ennyi idő elteltével még mindig ebben a helyzetben leszünk, sőt, hogy minden korábbinál is egyre mélyebbre süllyedünk benne.
Igazából nem is lehet kívülről elképzelni azt, ami ezzel a helyzettel jár.
Mert nemcsak magáról a háborús cselekményekről van szó. Ilyesmi errefelé Kárpátalján, hála Istennek, egyelőre nincs sok. A vasárnapi rakétatámadások itt nem okoztak bajt, és reméljük, hogy nem ismétlődnek.
De mégis mi is minden áldott / áldatlan nap rettegünk a férfiakért.
Félelmetesek a katonakötelesekre leselkedő körözések. Végveszélyt jelez minden katona-temetés. A bujkálások miatt kiesnek a fizetések. Az állandó feszültségből és a gazdasági bajokból családi háborúskodások származnak.
Itt vannak a szétszakadt családok, a külön ünnepelt karácsonyok (már idén a harmadik ilyet éljük meg!), a külön élt életből eltávolodás, az elidegenedés, magány származik.
Az eltűnt férfiak helyett 40-50 éves kétségbeesett nők tömegei tanulnak gépjármű-vezetést.
Ránk nehezedik a földeken egyedül küszködő, az állatokat egyedül gondozó, a piacon egyedül rakodó és áruló nők és gyerekek balsorsa.
A teljhatalmú hivatalnokoknak való teljes kiszolgáltatottság. A bármiféle tervezhetőség hiánya. És itt vannak az áramkimaradások, a mindig újabb rendeletek és szabályozások, a mindig és egyre csak szűkülő életlehetőségek.
A fiatal lányok hiába keresnének maguknak párt. A faluszéli focipályákon már csak kisfiúk játszanak.
A külföldre menekülteket kínozza a rettenetes honvágy, az ott tapasztalt idegenség, az ideiglenesség. De vajon meddig tarthat ez még? Senki sem tudja.
Sok házban már nem élnek lakók, a gyümölcsfákat, a virágoskerteket, állatokat nem gondozza senki. De ott vannak az újabb és újabb elesettek sírhalmaival egyre csak terjedő temetők. És mi mindegyik halottat ismertük még a béke idejéből. Még egyelőre állnak a templomok, de már csak ritkán van bennük esküvő és mert nem születnek gyermekek, nincs keresztelő sem. De talán még van valahol talán valami haza. És talán lehet majd egyszer újra olyan hely, ahol békében és félelem nélkül újra érezhetjük, hogy a házunk meghitt melegében végre újra otthon lehetünk.
És itt kényszer, hogy éjjel és nappal is robotoljunk, mert idegenbe szakadt szeretteinknek az albérletet ki kell fizetnie, vagy mert teljesen elölről kell kezdenie valamit a megmaradt, kis életével.
A szülőknek nagyon hiányoznak a nagymamák és rokonok, akikre a bölcsőde és az óvoda helyett legalább kis időre rájuk lehetne bízni a gyereket. Helyettük marad a kínos és időrabló hivatali ügyintézések terhe, a sorban állás nyakban a beteg gyerekkel, mindezt teljesen egyedül. Mert az édesapa éjjel-nappal dolgozik, vagy nincs is itt, hanem valami távoli országban bujkálva robotol.
Szétrobbantak a családok. Ki itthon, ki Budapesten, ki Németországban, ki Angliában él vagy próbál élni, szét vagyunk szórva a nagyvilágban… Pedig valamikor egy család, egy lélek és egy lélegzet voltunk…
Az egyedül itthon maradt öregek sem tudják, érzik, hogy miért, kiért kell még nekik élni. A gyerekek, az unokák nem jöhetnek haza. Nincs Kárpátalján olyan családtag, aki elkísérné őket az orvoshoz vagy kiváltaná nekik a gyógyszerüket. A vasárnapi ebédek immár nem gyerekzsivajtól boldog ünnepnapok, hanem szinte egy temetés utáni, csendes halotti torra emlékeztetnek.
És tanácstalanul kimerültek a vezetőiktől megfosztott, kulcsembereiket vesztett közösségek. Mindezt átlengi a sokszoros terhet cipelő itthon maradottak fáradtsága, fásultsága is.
A magyar iskolák és óvodák tanárok nélkül maradtak. Mert a pedagógusok is elmenekülnek.
A haza elvesztésének érzése keríti hatalmába még a helyben maradottakat is, akik a keletről nyugatra tartó idegenek szakadatlan népvándorlása miatt egyre gyakrabban érzik idegennek magukat az saját, otthoni tájon.
És egyre halványabb pislákol a békés és jobb jövőbe vetett remény.
Ez mind és még sok minden más is ott van az elmúlt ezer nap veszteséglistáján, de mindegyikről még csak említés szintjén sem tudok elégséges számadást írni. És mégis megvagyunk, élünk, működünk. Találkozunk, imádkozunk, beszélgetünk, figyelünk egymásra, összetartunk. Bízunk, bár ez a bizalom nem afféle logikus észjárásból fakad. Ez annak az Ember Fiának az ígérete, aki azt mondta, hogy az Istent szeretőknek minden a javukra válik. Próbálunk a rossz történésekre jól válaszolni, mindig valamit megtanulni, mindig és mégis növekedni. Köszönjük Krisztusban drága testvéreinknek az elmúlt ezer nap minden imádságát, ránk-gondolását, lelki és anyagi segítségét, a menekülők befogadását, a segélyszállítmányokat, az aggódó figyelmet.
Újra meg újra hallom és tapasztalom, hogy sokak számára a Ti rendületlenül áradó szeretetetek sugározza az őket is megtartó erőt.
Áldjon meg az Úr minden imádkozót, segítőt, és adja meg a békét a szívünkben, a gondolatainkban és országainkban!
Szeretettel:
Márta
Tisztelt Olvasók! A portál működtetéséhez nagyon nagy szükségünk van az Önök támogatására.
Kérjük Önöket, hogy a
DONATE
gombra kattintva segítsék anyagi hozzájárulásukkal működésünket!
A portál valóban független, anyagi támogatást semmilyen szervezettől, vagy politikai erőtől nem kapunk, ezért a legkisebb támogatásnak is örülünk.
Nagyon köszönjük!
Mementó 2006 emlékmű
