Jó, ha nem feledjük (8. rész) – Varga István: Néhány gondolat az ismeretlen nemzetgazdaságról


Kérjük ossza meg a tartalmat! Csak egy kattintás!

Tévedések szomorú játéka

(- utóirattal -)

Jó, ha nem feledjük (8. rész) - Varga István: Néhány gondolat az ismeretlen nemzetgazdaságrólNagy tekintélyű professzor jellemezte – Shakespeare után szabadon – az elmúlt negyedszázadbeli gazdaságpolitikánkat ekként, az IMF-be való 1982-es belépésünktől napjainkig. És ez sajnos igaz. A magyarság, a Kárpát-medencén belüli 1110 éves történelme legnagyobb belső leépülését, vagyonvesztését élte át alig több, mint két évtized alatt. Nagyobbat, mint háborúk során valaha, és nagyobbat, mint gondolnánk.

Az IMF, Világbank tanácsai – elvárásai – paradox világba sodortak bennünket: előbb dőlt a hitel, de nem lett jobb a létünk, sőt az eladósodás a rendszer megváltoztatásának lett az alapja. Az így megédesített teher azonban elsősorban a nemzetközi tőke betelepülési szabadságát hozta. Az itt élők a szabadságuk hajnalán hatalmas kamatokra, inflációra, az állami vagyon vételéből való kiszorításukra ébredtek, és ma is ott tartanak: „a soha semmire sincs pénz”, leépült, elveszett vagyonuk és elveszett munkahelyük nagy része. A tőke afrikai bérért kínál, ha kínál egyáltalán munkát. A vállalkozók ingatlan fedezettel, drágán jutnak, ha jutnak hitelhez egyáltalán, miközben a nemzetközi társaságok mellett, a hazai vállalatok helybeli piacra lépése egyre inkább csak illúzió.

A magyar ember büszkén lépett a tőkés gazdaságba tőke nélkül, piacgazdaságba piac nélkül. Saját állama pedig a konkurensét, a külföldit támogatta minden jogos és jogtalan eszközzel. Voltak jó színvonalú gyáraink, egész iparágainkat jegyezték a világpiacon (pl. élelmiszer, egyes gépipar, a Tungsram tragédiáját nem is említve). Jelentős nyugati és keleti irányú exportunk volt. Az export-import szaldója és a költségvetés is többletet mutatott, nem hiányt, mint manapság. Csupán a felvett, de fel nem használt adósság kamata billentette hiányba a mérleget. Ugyanis a nyolcvanas években nem a termelő gazdaság jutott csődbe, hanem az a 11 milliárd dollár hitel, melyből csak egy milliárd dollár jutott a nemzetgazdaságba, tízmilliárd pedig egy bankrendszeri „fordítókorongról” minden jövedelemtermelés nélkül visszaáramlott a pénzpiaci szereplőkhöz – és vitte azt a kamatot, mellyel ’89 végére már 20 milliárd dollárt meghaladó összegre duzzadt az adósságunk.

Ezt tekintettük tarthatatlannak és az adósság legyűrése reményében váltottunk gazdaságpolitikát. Vagyis tudtunk termelni, eladni, önmagunkat ellátni sokféle árúval, szolgáltatással, azt hittük azonban mások ezt még jobban tudják, nosza, tegyék. És félreálltunk. Valójában félreállítottak bennünket.

Magyarország a hidegháború részeseként a vesztes oldalra került. Ez a kelet-nyugati küzdelem azért hideg, mert fegyver helyett a gazdaság eszközeivel vívták. És azért háború, mert az érdekérvényesítés nem tisztes versenyben, hanem a jog és erkölcs félredobásával, a „bennszülöttek” manipulálásával történt. Magyarországot az adóssággenerálás késztette békés átrendeződésre, melyet minden jó érzésű ember demokratikus átalakulásként értékel. Csakhogy az eladósító tőke nem állt meg győztesen a határon. Benyújtotta a számlát: zsákmány lettünk. Odaadtuk munkahelyeinket, tudásunkat, kül- és belföldi piacainkat, alapvető vezetékes fogyasztásunk monopóliumát, bank- és pénzrendszerünket, sok ingatlanunkat – és gyermekeink, unokáink jövedelmét, hiszen a rendszerváltoztatás után épp a várt ellenkezője történt: rakétasebességgel nőtt, és nő az adósságunk. Külföld elhitette, kövessük tanácsait, bízzuk rá a káposztát… és rábíztuk. Megengedtük, hogy tanácsadóik készítsék elő gazdasági törvényeink jó részét, bíztunk szaktudásukban. Ebben nem is volt hiba. Megengedtük, hogy a privatizáció során a vevők készítsék a szerződéseket, mert szakszerűbbek. Azok voltak. Megengedtük, hogy ők értékeljék a vagyonokat, megtették. Csakhogy eltűnt a vagyon és eltűnt az érte kapott ellenérték, és elszállt a remény, hogy a termelő, ingatlanvagyonért kapott pénzt még jobban befektessük. Ugyanis a pénz kifolyt kezünk közül. Az ingatlan ingóvá vált, és bár most az államnak dúskálni kellene a pénzben, mert a cégvagyonok pénzzé váltak, de ma nem tud elszámolni azzal, hogy hova lett a nemzetgazdaság döntő része eladásából befolyt pénz. Holott állítólag a rosszul jövedelmező, sőt veszteséget termelő vállalatokat adtunk el olyan könnyen forgatható pénzért, amivel a világ spekulánsai termelés nélkül is hatalmas hozamokat értek el a hatalmas pénzügyi játéktéren, amit éppen Soros gyakorlata bizonyít és szavai ostoroznak egyszerre. A magyar állami vagyon ellenértékével ki szerzett nagy hozamokat? – mert az államháztartás csak adósságokra panaszkodik. Valóban, az MNB jelentése szerint 1990-ben kb. a GDP 161%-a volt az államháztartás pénzügyi eszközeinek értéke, azóta a GDP alig nőtt, de most kb. 21%-a, azaz nyolcada. Miután a részvényekből pénz lett, így a pénzügyi eszközök statisztikájában az összes volumen akár nem is változik, csak az eszköz fajtája lett könnyebben forgatható, tőzsdei, vagy államadósságok levelei kereskedelmében. Ma a GDP 161%-a helyett 3-400%-a kellene, hogy a pénzhez jutó gondos gazda államnak rendelkezésére álljon, de hol van, amikor semmilye sincs? Az állami Számvevőszék kutatóintézetének egy nem túl régi tanulmánya a vagyon 30%-ának elvesztéséről ír, de az MNB adata 80-90% érték elvesztésre utal. Gyönyörű feladat a valóság feltárása.

—-

Ma már a hidegháború nyertese megengedi magának, hogy elmondja, miként csinálta egyes mutatványait, míg mások megismerésére még várni kell – bár elébe is mehetnénk. A Világbank nemrég két tanulmányt ismertetett a sikeres „kreatív rombolás”-ról, mellyel szétzúzta a hazai gazdaságot, hogy helyet teremtsen a nagy nemzetközi társaságoknak. Hogy ez sok életbe, milliók szenvedésébe került – mármint a meghódítottak oldalán, hát elvégre (hideg)háború…? Örüljenek, hogy modernizálódnak. A másik tanulmány kifejti, minél függetlenebb a bankrendszer, annál sikeresebb a kreatív rombolás. Hát nálunk már 1990-ben akkora függetlenséget kapott, hogy egekbe (30% fölé) emelte az alapkamatlábat, a késedelmi kamatot pedig duplájára A hiteleket lejárttá tették, a fizetésképtelenség bejelentésének elmulasztását pedig börtönnel fenyegették. Eredmény: a gyomirtó permetezéséhez hasonló hatásfokkal pusztították ki a magyar munkások, mérnökök, tudósok munkalehetőségét. És sajtómunkások kórusban éltették a bankrendszer függetlenségét.

Semmi sem oly állandó, mint a tévedés lehetősége. Ma sem látunk tisztán, sem a tényeket, sem a teendőket illetően. Politikusainktól halljuk a frontálisan ütköző nyilatkozatokat, jelzőket, a dübörgő vállalatokról, és a pénztelen vállalkozásokról, a hatalmas adó és a törpe orvosi, tanári fizetés ellenére csődbe jutó államháztartásról, a leépítés, magánosítás kényszeréről. Nincs világos képünk a sorsfordító folyamatokról. Pedig tanulhatnánk a ’80-as évek politikai célú eladósítása és érdekeink érvényesítésének elmulasztásából. A tőke megnyerte saját érdeke érvényesítésére az állam szabályozó funkcióját, tehát az alacsony általános bérszínvonalat és a kedvező adózást, a korábbi vámszabadterületi jogosításokkal. A vállalati munkások, alkalmazottak bérét még a közszféra bére se húzza fel. Összehasonlításképpen, amíg Németországban pl. egy ilyen vámmentes övezet van, nálunk több, mint száz volt. Az Unióba történt belépésünk után már nem így nevezik kiváltságaikat, de – kivételként – továbbra is jelentős adómentességet kapnak A társadalom tőke nélkül boldogulni kényszerülő túlnyomó többségét pedig leköti a pillanatnyi gondja, ahelyett, hogy családi, közösségi jövőjüket terveznénk, építenék. Azt látjuk, hogy a megalázóan alacsony bérek – már indiai, afrikai, ázsiai, dél-amerikai városok alatti szinten – az UBS svájci bank, minden kétségen felül megbízható felmérése szerint – ellehetetlenítik a személyi szolgáltatásokat, belföldi idegenforgalmat, általában a vásárlóerő elvételével nemcsak a tevékenységek szélesedését fékezik, de nagyarányú adóteherrel, tétlen emberek tömegével csak szemlélői vagyunk lepusztuló intézményeinknek, környezetünknek. Tehát a második világból a harmadikba haladunk. Ez azonban nem meglepő. Hiszen a szegény országok is a gazdagok hiteleit felvéve váltak szegénnyé. Mi most csatlakozunk hozzájuk.

Sajnos nincs erőnk szembe nézni hibáinkkal, a tényekkel: hiányzik az a morál, az a politikai eltökéltség, mely tiszteli a valóságot, nem szépíti, tiszteli a tényeket, és nyilvánossá teszi, levonja a logikus következtetéseket és saját maga tettre kész a közjó érdekében történő változtatásra. Az ázsiai gazdaságoknak ez az egyik „csodafegyverük”. Mernek tényszerűen gondolkodni saját érdekükben. Mernek államilag tervezni, fejleszteni, beruházni, államilag finanszírozni a magán gazdaságukat, különösen a vállalkozásaik bel- és külpiacra lépését. Ők nem trükközéssel, befolyásolással, a másik ellehetetlenítésével versenyeznek, hanem határozott, célratörő, országon belül összehangolt cselekvéssel. Magángazdaságban is az államaik iparági, sőt termék mélységig terveznek, akár évtizedes távlatban. Malajzia 1980 és 2000 között meghúszszorozta GDP-ét, most tizenöt éves tervében tovább nyolcszorozza. E húsz év első tíz évében nálunk 8% volt a GDP növekedése – nem évente, összesen, míg a második évtizedben előbb visszaesett, majd felkapaszkodott az induló szintre, tehát stagnált. Tajvan – három nagyhatalom présében, 23 milliós lakossággal, harmad Magyarország harmada hasznosítható területen, a világ negyedik gazdaságát építette ki, míg mi rendszervitákat folytatunk. Igaz, az ázsiaiak sorsukat nem az idegen tőkére bízzák, jöhetnek, de versenyezzenek. No ezt már sok spekuláns nem szereti. Ők a világ engedékenyebb részén fújják a pénzügyi buborékot.

Honnan van akkor e kis dél-kelet ázsiai országoknak tőkéje a fejlesztéshez?. Meglepő lehet: saját központi bankjuk refinanszírozásában a helyi bankjaiktól – és ráadásul gyorsan, szoros együttműködésben. Ott a bankok nem távoli központjaik elvárásai szerinti „termékeket” értékesítenek, eszi, nem eszi, nem kap mást alapon, hanem együtt élnek a vállalkozásokkal és alacsony kamatokkal együtt is osztoznak a sikerben. Például Japánban sok hitelt adtak ingatlan fedezettel és túlértékelték a házakat. Ekkor az ügyfelek a házat adták törlesztés helyett, de a sok épület piacra kerülése leértékelte azokat és a bankok mérlege felborult. Ekkor a japán kormány 500 milliárd dollárnak megfelelő jent „rendelt” a központi banktól, elhelyezte az állam tulajdonaként betétként a kereskedelmi bankokba és előírta, hogy kutatás, fejlesztés finanszírozható belőle. Ekkora összeget a gazdaság csak fokozatosan tud felvenni, így a bankokat nyomta a sok pénz, fékezték a vállalatok, egyének betétei befogadását nulla kamat ígéretével, és aki hitelt vitt, annak még prémiumot is fizettek.

A japán bankkonszolidáció így a gazdaság élénkülésével együtt történt. Nálunk ez épp fordítva történt. Az állam 17 évig fizetendő járadékot ígért a bajba jutott bankoknak, ezt az ígéretet tőkésítették, ezáltal az addig privát kézben lévő részvényesek helyébe az állam lépett (privatizáció helyett valójában államosítás történt), majd az állam a feltőkésítés értéke tizedéért odaadta a bankjait egy-egy külföldi bankháznak. A konszolidációs járadékot pedig élvezik a kötvénytulajdonosok akkor is, ha már a megjavított bankokat kivonták a forgalomból. Mi pedig adóval, vagy adóssággal, de fizetünk, mit a katonatiszt azoknak, kiknek e járadék hatására már szüksége sincs ránk, mint ügyfelekre. Lám, más szemlélet, más eredmény.

Miért nem tanulunk itt, Európában, a sikeres példákból? És, ha nem az Unióban, miért nem teszünk itthon, mi összehasonlítást. Valószínűen alapjaiban rendülne meg hitünk saját szisztémánkban. Itt azonban nem tartunk. Mi még a helyes, átfogó számbavétellel is küzdünk, nemhogy a terápiát kereshetnénk.

Az Országgyűlés az ország gyűlése felelős az egész Magyar Állam földrajzi és jogterületén zajló gazdaságáért, mégsem veszi tárgyalási szintre – szakszóval – a nemzetgazdaság, tehát az egész ország pénzügyi mérlegét. Így a parlamentben szóba sem került az elmúlt tizenöt évben a vállalatok, vállalkozások, bankrendszer, az államháztartás, a háztartások, szövetségek, egyházak, alapítványok pénzeit és kötelezettségeit, no és az itt lévő külföldi tulajdonú pénzeket, követeléseket tartalmazó együttes mérleg alakulása. Pedig az elkészül negyedévente. Évről-évre a parlamenti vita tárgya csak az egyik, nem is a legfontosabb szelete a nemzetgazdaságnak, az államháztartás, illetve annak is csak része, a központi költségvetés folyó bevételei és kiadásai. Még arra sem került sor, hogy az államháztartás a saját vagyonát megkísérelte volna leltárba venni, holott az Állami Számvevőszék minden évben elmarasztalja a parlamentet a vagyonmérleg hiányáért – és minden marad a régiben.

Tehát, míg a legegyszerűbb szatócsbolt is tudja, hogy mi az a leltár, az állam vagyonáért felelősséget hordozó legfőbb döntést hozó szervezet úgy tűnik nem. Míg a költségvetés bevétele és kiadása a törvény 1. paragrafusában rögzített, addig a 3. paragrafus már minden korlátozástól mentesen felhatalmazza a pénzügyminisztert a hiány kezelésére, ami tőke műveleteknek minősítve zajlik kötelezettségvállaló levelek adásvételével, tehát e felhatalmazással ki is kerül a költségvetési törvény látóköréből, és csak utólagos zárszámadási jóváhagyás teszi a műveleteket legitimmé. Így a törvényben rögzített kiadás többszöröse fordul meg a politikusok számára alig látható szakmai nyilvántartással. Bár az éves kamatokra van törvényes előirányzat, de ez korlátlanul túlléphető és új adósság vállalással e rovaton kívül tetszőlegesen növelhető. Amíg a parlament egy-két millió forintokon vitatkozik, addig ennek sok-sok ezerszerese, milliószorosa folyik a pénzpiaci játékosokhoz. És miből fedezzük? – a leltárba sem vett vagyon eladásából. Most éppen erre az ismeretlenül növekvő adósság, ismeretlen kedvezményezettjeinek fizettünk majd 405 milliárd forintot a repülőteret üzemeltető társaság és 80 milliárd forintot a MOL-részvények eladásából befolyt pénzből.

Hozzá kell szoknunk, hogy a pénzügyekről valószínűleg igazat hallunk. Ám kissé mélyebbre tekintve, vagy átfogóbb ránézéssel épp ellenkező benyomást szerezhetünk. Ugyanis a mai pénz a számvitelben jön létre. A számlák rendszere nehezen áttekinthető, sok beavatkozásra ad módot. Jó példa az Európai Unióba lépésünk kihatása az állam költségvetési mérlegére. Van aki azt mondja, többet kapunk, mint fizetünk, van aki azt állítja, hogy nettó befizetők vagyunk, ha még nem használtuk fel a brüsszeli átutalást. A valóság még nem teljes, ha azt állítjuk: garantáltan nettó befizetők vagyunk, és ezt tudtuk már belépéskor is, de a szavazás előtt elfelejtettük a közvéleménynek megmagyarázni.

Nézzük a mérleget ez év adataival – bár hasonló számokkal igaz tavaly is, igaz lesz jövőre is.  Befizetünk a költségvetési törvény szerint 217 milliárd forintot, várunk 307 milliárd forintot, tehát többletünk 90 milliárd forint. Csakhogy a mérlegünk bevételei közül töröltük a korábbi – mai értéken 160 milliárd forint vámbevételt, amit átengedtük Brüsszelnek. Így a mérleg csak látszólag mutat többletet, a valóságban a 160 és 90 közti 70 milliárd forint nettó befizetés. És ez a csatlakozási szerződésből is következett. A befizetendő 217 milliárd forint adó formában való beszedésének költsége, a 307 milliárd forint várt pénzért a pályázatok írásának, 8-10-szer több sikertelen pályázásnak, elbírálásnak, a felhasználás ellenőrzésnek költségét, és a beruházást egy-két évvel késleltető hatást, a saját erő lekötésének forráskivonását, úgy talán nem is olyan előnyös ez a „támogatás”, hiszen hatalmas a belső súrlódása, önköltsége. Illetve még ez sem olyan egyértelmű, ki mit tekint előnynek. A sok-sok pályázat író, kezelő hatalmas GDP termelő, javítja a statisztikát, állásokat létesít, de hát erre van szükségünk? Pótcselekvésre, vagy a társadalom közmegegyezése szerinti értékteremtésre? Megegyeztünk, hogy azért lépünk az Unióban, hogy legyenek pályázatkezelők, vagy legyen ’tiszta udvar, rendes ház’?

Most, mikor e sorok formálódtak jelentették a hírügynökségek: leállt a kereskedés Tokióban a tőzsdén, miután 300 milliárd dollárt, 16 évi magyar nemzeti jövedelemmel egyenlő összeget vontak ki három nap alatt. Mi pedig most iktattuk az adótörvényeink közé, hogy az állam vissza nem térítendő támogatást ad annak, aki a tőzsdén vásárol részvényeket. Tényleg abban reménykedünk, hogy a magyar tőzsde, mely sem intézményként, sem a rajta forgó cégek tulajdonosai tekintetében, sem a részvényvásárlókat tekintve nem magyar, és ahol az árfolyamok együtt mozognak más országok tőzsdei árfolyamaival, ahol a tőzsdén jegyzett cégek többsége stagnál, vagy veszteséges, ahol az európai rekord benzinárunk emeli az idegen tulajdonú MOL mérlegének fényét, ahol az ugyancsak idegen tulajdonú OTP világbajnok nyereségét is mi, ügyfelek dobjuk össze kényszeredetten, ott tényleg az állami költségvetésnek kell támogatnia a tőzsdei játékot? Tényleg nekünk, adófizetőknek kell támogatnunk ezt a tőzsdei kereskedést, mikor e tőzsdén egyetlen szekcióban – a derivatívák kereskedelmében – egyetlen nap leforgása alatt több pénz fordul meg, mint az állam költségvetésének egy teljes évi hiánya?

Szóval – itt az ideje, hogy utánanézzünk a nemzetgazdaság pénzügyeinek, hiszen a jövedelmek képzése, az adófizető képesség, a költségvetés, mind-mind ennek a következménye. Rossz pénzügyi rendszer mellett nem lehet jó államháztartás. Az államháztartási reform nem az állam önostorozása, hanem rend a pénzügyekben. A ma érvényesülő neoliberális gazdasági irányzat szellemi megalapozója, Milton Fridmann úgy fogalmazta meg krédóját, hogy szabad piac csak erős állam erős jog- és pénzügyi rendszerével képzelhető el. Úgy tűnik, mi még csak, a sokaknak szitokszót jelentő neoliberálisok sem tudunk lenni.

Budapest, 2006-01-21.

Utóirat

Gyerek voltam, alig tíz éves, a negyvenes évek elején. Nagyon el voltunk foglalva akkortájt az oroszok leverésével, és nem győztük a nyakunkat behuzkodni a mennyből ugyancsak sűrűn hulló amerikai áldástól. Úgy adódott, hogy nekem kellett befogni a szekérbe  hajszálra egyforma két pej kancánkat. Sehogy sem értettem, miért nem haladunk, és miért tekinget – ahelyett hogy igyekezne – mindkét pejkó kifelé. Kellett egy kis idő, amíg gyerekfejjel is rájöttem. Fordítva lettek befogva. A jobbos került balra, a balos – ennek megfelelően, jobbra.

Ma is előttem van, hogyan megörültek a pejkók, amidőn a helyükre kerültek. Nem az érdekelte őket azután már, hogy a másik mit csinál. Húzták lelkesen a szekeret, mi pedig haladtunk rendesen.

Nem lehetne – Isten tudja milyen irányba tartó pártjainknál is valahogy rendet teremteni, az ország luxuskocsijának üzemeltetésében?

2006.01.21.

Nemzeti InternetFigyelő

Facebook hozzászólások

Várjuk véleményét itt! (a hozzászólások moderáció után jelennek meg)

%d bloggers like this:

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás