Ezért szítja a franciaországi erőszakhullámot Amerika

Washingtonnak nagyon is jól jött a mostani migránslázadás, ha közvetlenül nem is, de közvetve onnan bujtogatják a randalírozókat

Charles de Gaulle tisztában volt azzal, hogy egyes külföldi országok, mint az Egyesült Államok és Nagy-Britannia titkosszolgálatai azon dolgoznak, hogy eltávolítsák a hatalomból őt, mert vezetőik szívesebben látnának Franciaország élén egy kezelhetőbb és irányukban megértőbbnek mutatkozó politikust. Most sincs másként, Macron is az USA-tól független külpolitikát akar, meg is orroltak rá Washingtonban.

Miközben Franciaországban folyik az egyre brutálisabb migránslázadás, az okokat keresve többször felmerült már Nael és az afro-amerikai George Floyd megölése közötti hasonlóság.  Floyd is rendőri intézkedés következtében halt meg Minnesotában két évvel ezelőtt, csak úgy, mint, az algériai származású Nael, akit Párizs egyik migránsok lakta külvárosában önvédelemből lőtt le egy rendőr. Azok, akik az összehasonlítást teszik, nem feledkeznek meg arról, hogy kihangsúlyozzák: mind két esetben fehér rendőr volt az elkövető, míg az áldozat, afro-amerikai, illetve észak-afrikai „bevándorló” volt.

A száraz tényekhez azonban hozzátartozik, hogy mindkét áldozat már előzőleg többször is összeütközésbe került a törvénnyel és mind ketten ellenálltak a rendőri intézkedésnek. A dolog itt meg is állhatna, ha George Floyd halála nem adott volna lendületet a 2013-óta létező az afro-amerika lakosság szélsőséges szervezetének, a Black Live Matternek, amely Floyd halálát kihasználva szintén tört-zúzott Amerika szerte. A mostani francia helyzet ehhez nagyon hasonlít.

Ami viszont feltűnő, hogy azok, akik párhuzamot keresnek a két haláleset között, mindenekelőtt, azt hangsúlyozzák, hogy az Egyesült Államokban és Franciaországban is intézményes fajgyűlölet van a rendőrség köreiben. Így nem is lehet véletlen, hogy a mostani franciaországi migránslázadás támadásainak célpontjai a rendőrőrsök.

A liberális The New York Times külön rovatot nyitott a francia eseményeknek, és persze a szélsőséges liberalizmus eszmevilágát követve az okokat a többségi nemzet kirekesztő politikájának számlájára írta. Azt már megszoktuk, hogy Nyugat-Európában és Amerikában az ilyen esetekben „áldozat hibáztatás” folyik, vagyis a felgyújtott üzletek, lakások, autók tulajdonosait vádolják azzal, hogy az ő magatartásuk váltotta ki az erőszakos cselekményeket. De itt most azért sokkal többről van szó.

Az eseményekbe beleszólt a nagypolitika. Nem járunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk, hogy Amerikának nagyon is jól jött a mostani migráns-randalírozás Franciaországban és a tengerentúlról, ha közvetlenül nem is, de közvetve szítják a tüzet, mint ahogy láttuk, például a sajtón keresztül.

Washingtonban ugyanis nagyon megorroltak Emmanuel Macronra. A francia elnök az elmúlt időszakban egyre másra olyan kijelentéseket tett, amelyek azt célozzák, hogy Európának el kellene távolodnia az Egyesült Államok politikájától, önálló külpolitikát kellene folytatnia. Például az ukrajnai háború kérdésében. Macron már azt is felvetette, hogy tárgyalni kellene az oroszokkal, ami Washingtonnak olyan volt, mint bikának a vörös posztó.

A francia elnök kijelentései már az európai belső politikai erőviszonyok eltolódást jelzi, amely Olaf  Scholz kancellár berlini hatalomra kerülése után zajlott le a kontinensen.  Merkelnek a hatalomból való távozása után, az addig az Európai Unió legmeghatározóbb állama, Németország, a másodhegedűs szerepét osztotta ki magának.  Jól jellemzi ezt a helyzetet, amikor a német kancellár attól tette függővé a Leopárd típusú tankok Ukrajnának való szállítását, hogy Washingtonban mit döntenek az Abrams harckocsik ügyében. Miután a Fehér Ház zöld utat adott az amerikai páncélosok Kijevnek történő szállítására, Berlin is igent mondott saját harci járműveinek Ukrajnába való eljuttatására.

Mindez persze azzal jár, hogy Scholz utat nyitott a francia, nem minden hagyományt nélkülöző, különutas politikának, és ez akkor is igaz, ha Macron ezt igen csak óvatosan teszi. De ezek az apró lépések sem tetszenek Amerikának, mert attól tartanak, hogy mindez eltávolítja Franciaországot az Egyesült Államoktól.

Emlékezzünk csak Charles de Gaulle francia elnöknek a ’60-as években elhangzott, szállóigévé vált mondására. „Európa az Atlanti-óceántól az Urálig terjed”, ez azt az értelmezést kapta, hogy az szemben áll az USA és Nagy-Britannia által képviselt „atlanti gondolattal”. Helyette inkább egy önálló európai külpolitikát képviselt, amely harmadik pólust fogalmazott meg az Egyesült Államok és a Szovjetunió között. Ő volt az, aki kiléptette hazáját a NATO katonai szervezetéből, és aki megbékélt az ősellenség, Németországgal.

És eljött 1968, a párizsi diáklázadás néven elhíresült erőszakos cselekmények sora. A tábornoknak a fegyveres erőkhöz kellett fordulnia, hogy leverje a felkelést. Fia, Philippe de Gaulle utólag így nyilatkozott az akkori eseményekről. „Apám tisztában volt azzal, hogy egyes külföldi országok, mint az Egyesült Államok és Nagy-Britannia titkosszolgálatai azon dolgoznak, hogy eltávolítsák a hatalomból, mert vezetőik szívesebben látnának Franciaország élén egy kezelhetőbb és irányukban megértőbbnek mutatkozó politikust”. A diáklázadás olyannyira meggyengítette De Gaulle támogatottságát, hogy még abban az évben le kellett mondania, két év múlva elhunyt.

Egy hasonló kihívással néz most szembe Macron, ha tovább erőlteti az önálló európai külpolitika megvalósítását. Ami pedig a jelenlegi helyzetet illeti, nagyon is jól jön a franciaországi felfordulás Amerikának.

G. Fehér Péter – Magyar HírlapKiemelt képen: Könnygázt vetnek be a rendőrök által lelőtt tinédzser halála miatt tüntetőkre Párizs Nanterre nevű elővárosában 2023. június 29-én / FOTÓ: MTI/EPA/YOAN VALAT