Hirdetés

“El kellene menni innen Magyarországról?” Mikor ébredsz már fel a valóságra? Magyarország egy biztonságos kuckója a világnak!

Kérjük, egy megosztással támogassa honlapunkat!

Az alábbi írás még 2018-ban jelent meg a Világ Helyzete portálon. Akkor még hátra volt több mint egy év, hogy kitörjön a koronavírus-járvány és nem is sejtettük, hogy azok a gondolatok és tapasztalatok, amelyek ebben az írásban megfogalmazódnak, mára mennyire felértékelődnek. 

Az alábbi gondolatokat természetesen mindenkinek ajánljuk, de leginkább azoknak, akik állandóan méltatlankodnak amiatt, hogy milyen országban élnek. Nekik üzenjük, hogy egy csodálatos és biztonságos országban élnek, egy olyan nemzetnek a tagjai, mely nemzet méltán lehet büszke történelmi múltjára és azokra a sikerekre, melyek az utóbbi tíz évben biztosítják az ország és a nemzet fejlődését erősödését.


„El kellene menni innen!”

– szeretjük mondogatni, amikor úgy érezzük, kicsit rosszabbul mennek a dolgok.
Magyarországon él egy általános nézet, mely szerint külföldön minden jobb. „Bezzeg Németország, bezzeg London, bezzeg Svájc! El kellene menni innen” – hajtogatjuk.
Hát én elmentem. Nem is Nyugat-Európába, hanem annál jóval messzebbre. Közép- és Dél-Amerikába, utazni, egy évre.

Úgy éreztem, kell a tapasztalat és a motiváció. Bejártam ezt a kontinenst a tetejétől a legdélebbi pontjáig. – írta Zetelaki Réka.

Dél-Amerikáról úgy tartják, meleg, pálmafás, a fehér homokban Catherine Zeta-Jonesok és Antonio Banderasok hűsítik magukat kókuszkoktélokkal.
Hogy az élet könnyű és kellemes, minden jól működik, az pedig emberek boldogok.
Mindez persze mese habbal, de egy dolog mégis igaz belőle: a boldogság.
Ha a világnak ezen a felén a „Hogy vagy?” kérdésre azt válaszolod, „Rosszul”, hárman ugranak köréd. Azt gondolják, elvesztetted egy közeli hozzátartozódat, földig rombolódott a házad vagy valamilyen végzetes csapás ért.

Ha kiderül, hogy csak bal lábbal keltél fel, jobb esetben kinevetnek, rosszabb esetben onnantól kezdve elkerülnek téged. Nem kíváncsiak a panaszkodásra, nem tudnak vele mit kezdeni. „Csak a legközelebbi barátainkkal osztjuk meg a gondjainkat. Velük is csak akkor, ha olyan nagy a baj, hogy a segítségüket, tanácsukat akarjuk kérni” – mondják Közép-Amerikában.

A társadalom többségének minden nap „muy bien”, azaz mindenki mindig isteni jól van. És ezt ismételgetik egész nap.

Miért? Az elégedettséget nem csak a szavak szintjén művelik. Valóban büszkék arra, amit csinálnak: büszkék a családjukra, a munkahelyükre, és ellentmondást nem tűrően imádják az országukat is.

Nem akarnak többet. Nem várják egy nagy utazástól, egy szebb kanapétól vagy egy új iPhone-tól a megváltást. Minimalista módon élnek, így nincs is mit félteniük, és több idejük jut egymásra.

A vendégségben a házigazda nem idegbajosan ugrál, hanem mosolyogva hátradől, és elégedetten nézi a ricsajozó vacsorázókat.

Van-e okuk boldognak lenni? Európai szemmel nézve nincs. Közép-Amerikában a legfejlettebb ország színvonala is alulról súrolja a Balkánt. A gázszolgáltatás Mexikótól Argentínáig hiányzik. A csapvízből jobb nem inni, és ha a gyerekek heti háromszor otthon töltik a délelőttöt, mert nincs víz az iskolában, az teljesen normális. Ha fél napra öt országban eltűnik az elektromosság, meg sem lepődnek.
„Az oktatás a fejlődő világban alacsony színvonalú” – ezt tudjuk. De egészen más megtapasztalni a valóságban. Megtapasztalni, hogy a helyi barátaid üzeneteit nem érted, mert nem tudnak helyesen írni. Hogy nem tudják, milyen háború zajlott a szomszéd országban az elmúlt tíz évben. Hogy a professzorokat tudod tanítani, pusztán a gimnáziumi tanulmányaid alapján. Hogy a társadalom nagy része ijesztően el van hízva, pusztán azért, mert nem tudják, hogy milyen következményekkel jár a töméntelen cukor és szénhidrát fogyasztása.

Persze nem mindenhol van így. Bár hajlamosak vagyunk Dél-Amerikát „egy régiónak” tekinteni, gigantikus méretű kontinensről van szó, ahol hatalmasok a különbségek is. Akadnak nyugat-európai szinten fejlett országok. Ezekbe mindig katarzis volt megérkezni, de néhány hét után általában meglepő dolgokat tapasztaltunk. Bár Bogotá modern nagyváros, az életet mégis megkeseríti a rossz közbiztonság.

Ki akarna úgy élni, hogy sötétedés után nem sétálgathat, óvakodnia kell a taxisoktól, és nem telefonálhat egy kávézóban sem nyugodtan, mert bármikor kikaphatják a kezéből a telefont?

És máshol is akadnak gondok: bár Argentína olyan, mintha Európában járnál, ott is akadnak gondok. A gyakori sztrájkok megkeserítik az életet, hiszen bármikor leállhat a közlekedés vagy elveszítheted a repülőjegyed. Könnyen előfordulhat, hogy lecsúszol az érettségiről, mert a tanáraid tíz hónapja tüntetnek. Kompenzáció nincs, csak vállvonogatás.
„Persze, de az idő jobb ott” – érveltek sokan, amikor próbáltam elmagyarázni, hogy a kerítés sehol sincs kolbászból.

Azonban ez sem igaz: Dél-Amerika nagy része magashegyi terület, ahol amellett, hogy nehezebb lélegezni, mindig 10-15 fok van. Az alacsonyabb területeken és a partszakaszokon persze meleg van, de ez sem olyan, mint az európai nyár. A trópusi klíma valójában csak néhány napig kellemes: ha hónapokat élsz az óceánparton, bármit megadnál egy európai szellőért. Sőt, az állandó forróság és a magas páratartalom furcsa hatással van az emberre: elveszted a produktivitásodat, és passzívvá válsz.
„Mikor lesz már vége a télnek?” – bosszankodunk sokat itthon, bele sem gondolva, hogy hálásnak kellene lennünk a hidegért. Tulajdonképpen ez az, ami lehetővé tette itt a fejlődést. Ez az, amiért megtanultuk, hogyan termeljünk öt hónap alatt egy évre elegendő élelmet. Ami miatt minden területen okoskodni kellett, így kerültünk az építészet, az orvostudomány, az oktatás és a művészetek területén is a világ élvonalába. Furcsa belegondolni, hogy Dél-Amerikában még gyerekeket áldoztak fel az isteneknek, amikor nálunk már felizzott a reneszánsz megújulás.

Magyarország egy biztonságos kuckója a világnak.

Dél-amerikai barátaim elkerekedett szemmel hallgatták a történeteket a hóesésről, a lombhullató erdőkről és a szarvasokról. „Nincsenek földrengések? Nincsenek vulkánok?” – kérdezték hitetlenkedve. Számukra mindez egzotikus.
Tulajdonképpen hálátlan, amit művelünk.

Őseink egész kontinenseket utaztak be lóháton, keresve a megfelelő, biztonságos hazát, ahol letelepedhetnek. A Kárpát-medencéig jöttek, hogy megtalálják ezt a termékeny és védett a földet, amiről mi ma panaszkodunk.

Magyarnak születtem

Dél-Amerikában büszkeséggel töltött el, amikor arról kérdeztek, hogy melyik nyelvcsaládba tartozik a magyar. Germán? Szláv? Latin? „Nem. A magyar egyedülálló” – mondtam. Dél-Amerikában szembesültem azzal, hogy ez mekkora érték. A földnek ezen a részén néhány száz év alatt egy egész kontinens veszítette el a saját nyelvét, a kultúráját, sőt az ősi tudását is a spanyol és portugál hódítások miatt.

Több száz millió ember. Ezzel szemben Magyarország, ez a kis tízmilliós nép, mindent túlélt. Bár évszázadokig éltünk török, osztrák, orosz elnyomás alatt, nem használva a saját nyelvünket, titokban tartva a kultúránkat, mások javára termelve, mégis itt vagyunk. Mégis magyarul beszélünk, a hétéveseink már helyesen írnak, a tízévesek bonyolult törteket oldanak meg, és a felnőttek világpolitikai kérdésekről vitatkoznak esténként.

A boltok polcairól ömlenek a termékek, és designer formatervezőink újabb és újabb trükkös ötletekkel teszik még könnyebbé az egyébként is ijesztően kényelmes életünket. Egy év után visszatérni Budapestre meglepetést okozott: megszépült Duna-part, új kávézók és üzletek, hétköznap este is tömött bárok, ezerféle kulturális program…

„Miért jöttél haza?” – kérdezték sokan. Mindezek után nem csoda, hogy ez a kérdés fejbe vágott. Még most is szédülök tőle. Egyszerre érzek tehetetlen dühöt és világölelő szeretetet. Hiszen hogyan értessem meg egy panaszkultúrájú néppel néhány mondatban azt, hogy a világ nagy része hálás lenne azért, ha úgy élhetne, ahogy mi Magyarországon? Ha ilyen történelme lehetne, ha ilyen kultúrája, ha ilyen életszínvonala. Hogy a boldogság nem külső körülmények kérdése, hanem mindenkiben benne van. Utazni jó, mindenkinek ajánlom. Talán a hazánktól távol majd észrevesszük: az igazi érték itt van, éppen az orrunk előtt.”

Írta: Zetelaki Réka

VilágHelyzete.com

Facebook hozzászólások

%d bloggers like this:

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás