Hirdetés

Dr. Bene Gábor: Nincs szükségünk idegen jogelvekre! – Visszatekintés, vagy tanulságok levonása?

Kérjük, egy megosztással támogassa honlapunkat!

A történelmünk folyamán kialakultak olyan tartós jogelvek – amelyek a természetjog, vagy a vallásosak hite szerint az Isten erkölcsi elveit tükrözik – s amelyek már a Vérszerződés igazságos pontjaiban is megjelentek, így nekünk soha nem kellett volna idegen jogrendi konstrukciókat átvenni. Ám sajnos a Habsburgok és a bolsevikok is ezt tették, s végül most a globalisták akarják az idegent ránk tukmálni.

Nekünk tehát van egy tartósnak bizonyult és az államot, főleg a jogalkotást kordában tartó alkotmányos elvrendszerünk. Ezt az ősi rendszert sokféleképpen hívták és hívják, én azonban Szent Korona állameszmének nevezem, mert az államra kötelező szabályokat, ún. evidenciákat, vagyis olyan megkerülhetetlen és nyilvánvaló, külön bizonyítást nem igénylő tényt tartalmaznak. (Régen ez közös meggyőződése volt minden magyarnak, mert akkor még tudták, hogy nem lehetséges más magyarázat, vagy értelmezése a dolognak.)

Én már jóval a rendszerváltásnak hazudott birodalomcsere előtt, azon gondolkodtam: miért nem térünk vissza ahhoz a bevált államjogi rendhez, mely az utolsó legitim (vagyis a Horthy nevével fémjelezett) államunk szociálisan építkező jogrendjéhez? Ha most felnyerítenek a tudatlanságban szenvedő liberális-kommunisták, akkor elmondom, hogy a társadalombiztosítás bevezetése sem a bolsevik korszakban történt meg, hanem Horthy alatt. Ráadásul abban a korban a hazai tőke és a külföldi tőke aránya sokkal szerencsésebb volt a köznép számára, mint annak a két korszaknak a túlzási, amit 77 éve szenved a magyar nép. Az előző részben a visszatekintést így kezdtem el: ’’1990-ben tele voltam reménységgel, hogy valóban rendszert váltunk, vagyis visszatérünk a bevált jogrendünkhöz a magyar történeti alkotmányosság visszavételével, hiszen a kommunista rendszert valóban leváltani csak a teljes visszatéréssel lehet az előző rendhez!’’

E reménység azonban egyáltalán nem teljesült, sőt a beígért szociális piacgazdaság egyenesen a spontán privatizációk áldozatává vált, majd annak az eredményeként, hogy az 1980-as évek közepétől a bolsevik-vezetők tudták már, hogy a SZU-ra nem számíthatnak, így az utolsó kommunista országgyűlés megszavazta azt a néhány mentő törvényt, amelyek csak azért születtek, hogy ne lehessen az egyébként politikai és gazdasági bűnöket elkövető elvtársakat felelősségre vonni.

Eleinte csak 20,4 milliárd dolláros államadósságot ismert el a Németh- kormány, majd 1989 végén egy plusz három milliárd (addig eltitkolt) államadósság jött hozzá, ami pár apróbb kiegészítéssel 24 milliárdra növelte az akkori állam eladósodottságát. Mindezt a bolsevik hatalmi struktúra terhelte rá a magyar népre, amely fennen hirdette, hogy a nyugat kapitalizmusa rothad, s közben tőlük vette fel e hiteleket. Ám ha csak a hitelek növelték volna az államadósságot, úgy talán nem lett volna ilyen hatalmas függés a nyugattól. Ám az ’’impexek korában’’ a külkereskedelem is olyan lépéseket tett, amelyek nem a hazai fejlődést szolgálták, hanem az adósság szándékos növelését. Ha akkor ezt nem engedi meg a kommunista hatalom, akkor nincs ilyen óriási adósság és nem nyúlhatták volna le magáncégekként az egykori impex-vezetők és kereskedelmi ügynökök a külkereskedelem bejáratott lehetőségeit. Itt ismét arra kellene ránézni, hogy kik és milyen háttérrel voltak akkor, ezeknek a külkereskedelmi cégeknek a vezetői és beosztottai.

Közben itthon a gazdaság nemcsak visszaesett, de egyenesen zuhant és nőtt az infláció, 1989-től bevezették a munkanélküli segélyt és ez is gyorsította a társadalomban az akkor elfogadtatott rendszerváltozás szükségességét. Igaz, akkor még nem tudtuk, hogy nem rendszert, hanem impériumot váltanak a kommunisták! Az MSZMP politikusok arról papoltak akkor, hogy a ’’valódi tulajdonosok’’ majd mennyivel eredményesebben vezetik a privatizált cégeket, holott addig szinte csak a megbízható kommunistáknak, vagy a holdudvaruknak adtak el jelképes összegért (egyetlen forintért) gyárakat, termelő egységeket.

1987 és 1990 között az állami vállalatok szocialista vezetői közül sokan igyekeztek a zavarosban halászni, ám erre a felsőbb utasítás késztette őket. Az utolsó pártállami országgyűlés az ún. Társasági, a külföldiek hazai befektetéseiről szóló, és az addigi állami vállalatok társaságokká alakításának a kötelezettségéről hozott törvényt. Sőt az Alkotmánybíróságot kifejezetten azért hozták létre, mert szükség volt a népképviselet feletti ellenőrzésre. Vagyis az elvtársakat oly módon is biztosítani kellett a jövőbeni sértetlenségükről, hogy az AB – nak a rejtetten kommunista barát vezetése, nem fogja engedi őket elítélni. Ez Sólyommal (aki a Baranya megyei első titkár veje volt) tökéletesen sikerült is! Ráadásul a német alaptörvény mintájára átfordították sztálini parancsot (1949.XX. tv.) egy olyan globalista törvénnyé, amely biztosította a tőke még erőteljesebb befolyását hazánkra úgy, hogy benne hagyták a népnek az átverését szolgáló mondatot: ’’Minden hatalom a népé’’!

Eközben a gyors és kíméletlen rablóprivatizációt készítették elő a nyugat kérésére, és a saját védelmükre!  A kormány átengedte az állami vagyon feletti rendelkezés jogát a vállalatoknak, hogy ezzel a lehetőséggel élve, majd a külföldi tőkét vonzanak be az addig nem túl nyereséges szocialista nagyvállalatokba! Azt hirdették, hogy az új résztulajdonosok segítségével új piacok és új, fejlett technológiák jelennek meg hazánkban. E helyett azonban munkahely leépítések jöttek, s az oroszokhoz sem lehetett már szállítani termékeket, mert képtelenek voltak a ’’külkereskedők’’ megegyezni, hogy bartel alapon, kapjunk érte kőolajat. S mindez nem tűnt fel akkor sem az ügyészségnek, sem a gazdasági rendőrségnek (amit gyorsan meg is szüntettek 1989 végén), de még a titkosszolgálatnak és az ún. oknyomozó újságíróknak sem? Fel kell tenni a kérdést, hogy miért?

Elsősorban azért, mert minden fontos helyen az MSZMP emberei ültek, vagyis maguk ellen nem akartak sem nyomozni, sem vádat emelni! Így a spontán privatizáció időszakában különféle technikák, módszerek alakultak ki az állami vagyon megszerzésére. Például a nagy állami vállalatokat a részvénytársasággá alakították rendeletileg, majd részegységekre bontották, a központot csekély számú dolgozóval vagyonkezelő holdinggá szervezték, majd ráterhelték a vállalat összes adósságát. A lényeg az volt, hogy a spontán privatizációból az államháztartás számára ne keletkezzen bevétel, így az államadósság törlesztése csak újabb hitelfelvétellel legyen lehetséges. Mindez azért történt, hogy az adósság miatt kénytelen legyen az ország vezetése, az IMF ’’tanácsaira’’ hallgatni! Vagy megzsarolták, vagy megfizették azokat a személyeket, akik nem voltak az ügyekben közvetlenül érintettek, de ráláthattak a disznóságokra! A szocialista vállalatok vezetői – igazgatók, főkönyvelők –, akik kinevezésüket az MSZMP által szerezték, potom áron vagy mondvacsinált és nagyon felértékelt szellemi apportjuk jogán résztulajdont szereztek az adósságtól így megszabadított leánycégekben, ahova aztán ők kerestek külföldi befektetőt új többségi, vagy kisebbségi tulajdonosnak. Sőt igen sok esetben az egész – gazdaságilag felépített – céget eladták egy nyugati befektetőnek. Ilyen esetek leginkább akkor fordultak elő, amikor a külföldi cég a piacot akarta megszerezni. (Ilyen volt pl. a Lehel hűtőgépgyár, a Tungsram izzógyár, Magyar Kábel Művek stb.) A tudatipar jeles újságai közül a Szabad Föld, a Magyar Hírlap, a Reform, a Mai Nap lett így elkótyavetyélve, de előtte a megyei pártlapokat adta el kommunista párt olyan nyugati befektetőknek, akik garantálták a bal-liberális főszerkesztők megtartását. S ezzel, a párt kezében maradt a tömegbefolyásolás eszközrendszere, miközben a nyugati tulajdonos, csak a befolyt profitot söpörte bele a zsebébe!

A kiüresített, ingatlanaitól és termelőeszközeitől megfosztott anyavállalat pedig természetesen csődhelyzetbe jutott, amit – ha nem voltak már piacaik – könnyen adtak át 90-ben a később megalakított állami vagyonkezelő szervezetnek. – Ezt alkalmazta pl. az összes vendéglátó vállalat, de az Ápisz, a Budaflax, a Budaprint, a Cipőbolt Vállalat, a Borsodi Vegyi Kombinát, a Dunai Vasmű, a Duna Füszért, a Ganz Danubius Hajó- és Darugyár, a Graboplast, a Medicor, a Magyar Optikai Művek, a Május 1 Ruhagyár, a Triál, a Keravill, a Szivárvány Áruház, a Pest megyei Iparcikk-kereskedelmi Vállalat, a Lenin Kohászati Művek (Dimag) a Videoton, az Orion, a Rábatex, a Rába, a Telefongyár, az Országos Kőolaj és Gázipari Tröszt, a Csepel Művek, a Fémtechnikai Vállalat, a Ganz–MÁVAG Vasúti Járműgyár, az Általános Értékforgalmi Bank, a Hungária Biztosító, az Ózdi Acélművek, a Technoimpex, az Interag, az Aszfaltútépítő Vállalat, az Agrimpex, a Chinoin Gyógyszergyár, a Debreceni Konzervgyár, a Mahart, a Volán Tefu, a Vegyépszer, a Styl Ruhagyár, a Zalaegerszegi Ruhagyár és még kb. további 200 vállalat.

Évek múlva az Állami Számvevőszék vizsgálta a spontán privatizáció folyamatát, több vállalat ügyét – egyebek mellett a Dimagét, a Gerbeaud-ét, a Medicorét – törvénysértőnek, ill. korrupciógyanúsnak ítélte és polgári, avagy büntető eljárás megindítását kérte a Legfőbb Ügyészségtől, ám ők nem találtak okot az intézkedésre. (S ennyire szervezett lehetett mindez?) Az említett társaságokba kivitt vagyon akkori áron 120-150 milliárd forint értékű lehetett. S miközben ilyen szép csendben folyt a nemzeti vagyonnak a spontán privatizációs elsíbolása, ezekről túl sok szó nem esett a korabeli sajtóban. Minden kommunista el volt foglalva a saját túlélésének biztosításával, az ellenzék pedig a társadalmi-politikai átalakulást szervezte, vagyis naivan elősegítette az egyik birodalomból (SZU) a másikba (EU) való átmenetet. Persze közöttük is voltak olyanok, akiket Soros taníttatott kitűnő nyugati egyetemeken, hogy a pénzhatalom számára legyenek megbízható, fiatal és főleg liberális politikusok, akik átveszik majd a közhatalmat a régi elvtársaktól!

Ebben a korban egy visszhangot kiváltó ügy az volt, amikor 1989 nyarán az MSZMP megpróbálta egy korlátolt felelősségű társaságba bevinni a párt üdülőjét és egyéb ingatlanvagyonát, pontosabban ezek kezelői jogát. Az MSZMP megyei bizottságai egyszemélyes KFT-ket hoztak létre Győr-Sopron, Veszprém, Fejér, valamint Nógrád, Borsod-Abaúj-Zemplén és Bács-Kiskun megyékben, és ezekbe átlagosan 50–100 millió forint névértékben vendégházak, pártszékházak, garázsok és oktatási központok kerültek. Ugyanilyen céllal hozták létre a NEXT 2000 Kft.-t, melynek a szerepéről végre az akkori média komolyan tudósított!  Mindezek a maradék MSZMP pártvagyonnak az átmentési kísérletei voltak és csak a megszokásból fakadnak, mert 40 éven át a törvényeken kívül állt és úgy is működött a bolsevikok pártja!

Vajon mikor fogjuk felismerni, hogy nem rendszert váltottunk akkor, hanem birodalmat, vagyis áttértünk a pénztelenség birodalmától a pénz, vagyis a pénzisten birodalmába! Ám hamar ráébredhettünk a bankárkaszti harácsolás természetére, s a történeti alkotmányunk védelmének hiányára. S vajon mikor fogunk ez utóbbiért, kiállni?

A szerző közjogász és nemzetépítő segédmunkás

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Facebook hozzászólások

%d bloggers like this:

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás