Hirdetés

Dogmapolitizálás – avagy Az ún. jogállam abszolút diadala, amikor Kolláth György alkotmányjogász elégedetten nyalja meg a szája szélét

Kérjük, egy megosztással támogassa honlapunkat!

bankster

E rövid kis értekezés szerzője, úgyis mind egykori ún. devizahiteles, úgyis mind honfitársaival szolidáris ország-lakó, a Kúria bejelentését hallva úgy érezte, muszáj lesz itten szólani. Elsőre talán furcsának tűnő, egymástól látszólag távol álló dolgok kerülnek egymás mellé, de bízom benne, hogy a végére összeáll a kép.

Kis hazánkban nagy hagyománya van az olyasfajta tevékenységeknek, melyek túl az egyszerű időtöltésen a társadalom szempontjából tulajdonképpen semminemű haszonnal nem járnak, sőt, inkább annak kárára vannak. Egyik ilyen tevékenység az, melynek szakszerű leírására az urbánus frazeológia (városi szóhasználat) a „felelősség egymásra hárítása magyar szakértők bevonásával folyamatban van” című titulust szokta volt alkalmazni. Valami ilyesmi megképződésének lehettünk szem- és fültanúi ezúttal is, amikor – a nagy tanácstalanság közepette a kínkeserves passzolgatás legeslegvégén (erről talán Kásler Árpád tudna a legtöbbet mesélni) – végül a Kúria asztalán kötött ki az ún. devizahitelesek ügye.

Hangsúlyozni szeretném, sem jogvégzett ember, sem közgazdász nem vagyok, mindazonáltal az igaz, jó magyar emberek két elengedhetetlen kellékével – a józan paraszti ésszel, valamint a szalonnázás céljából magunknál tartott bugyli bicska típusú készséggel – úgy érzem, kellő mértékben fel vagyok szerelkezve, ezért mertem venni magamnak a bátorságot, hogy hozzászóljak a témához.

Induljunk el a kályhától! Ez a „kályha” pedig jelen esetünkben az alkotmánybíróság. Az „aranyhal-memóriával” megáldott (vagy megvert?) – Horn Gyula kedvenc szavajárásával – lakosság esetében szörnyű merény ilyeténképpen feltenni a kérdést, de nem tudom a kedves Olvasó emlékszik-e még arra, kik ragaszkodtak foggal-körömmel az alkotmánybíróság minden körülmények közötti felállításához? Melyik párt volt az, amelyik erőteljesen szorgalmazta ennek a társadalom számára oly kívánatos jó cselekedetnek a minden körülmények közötti, de legfőképpen mindenáron történő véghez vitelét, mint a rendszerváltás egyik sarkalatos momentumát? Megmondom. Úgyse találnák ki: az MSZP.

A „miért?” kérdésére a válasz nagyon egyszerű, ideje korán törvényi rendszer keretei között kellett ellehetetleníteni, hogy sor kerüljön bármiféle elszámoltatásra. A dolog itt azonban nem ér véget, ennek a nagy tekintélyű testületnek a felállítása behozott a magyar társadalom életébe még valami mást is, amellyel most, a Kúria legutóbbi megszólalása kapcsán ismét szembesülhettünk. Ez pedig nem más, mint az általam csak „dogmapolitizálás” néven aposztrofált kommunikációs és hatalomgyakorlási torzó.

Miről is van szó?

Végy egy nagy tekintélyű testületet!

Most, hogy ez ténylegesen mennyire van így – mármint, hogy megveszik-e az efféle nagy tekintélyű testületek tagjait, vagy azért jelzésértékűen még marad valami kis szikrája a demokrácia néven emlegetett, mára szintén a végletekig eltorzult társadalmi berendezkedésnek – azt nem tudom. Mindenesetre sejtéseink azok kétségkívül vannak. Főként a falakon belüli kétharmad birtokában. Kik és hogyan kerülnek be egy adott nagy tekintélyű testület tagjai közé? Különös tekintettel arra, hogy a leendő tagokat nem választják, hanem delegálják! Ugyanígy a parlamenti képviselők esetében is a legfontosabb, leglényegesebb kérdés az, hogyan dől el, ki kerülhet fel egy párt parlamenti listájára, kikből lehet majd a későbbiek során országgyűlési képviselő!

Szóval. Vettünk egy testületet, amelyik nagy tekintélyű, mi több, a legnagyobb tekintélyű, s mint ilyen, az általa meghozott döntések mindenkire nézve kötelező érvényűek. S mint ilyenek, egyben megkérdőjelezhetetlenek is! Ez az ún. dogmapolitizálás lényege. És ugyanezzel szembesülünk most, a Kúria döntésénél is.

Miért veszélyes, és milyen veszélyeket rejt magában az ilyesfajta hatalomgyakorlás?

Ez a manipuláció egy fajtája, méghozzá nem is akármilyen, hanem egyenesen a legveszélyesebb fajtája, a tekintély elven alapuló manipuláció. A manipuláció összes ága közül azért ez a legveszélyesebb, mert ezzel nem lehet vitába szállni, itt fabatkát sem érnek az észérvek, a tények. Kis hazánkban példának okáért miniszterelnökök esetében láttuk, hova vezet az, amikor „a nagyembör aszonta, hogy úgy van, akkó’ az mán pedig úgy van!” című metódus. Ugyanez hatványozottan igaz akkor is, amikor nem egy (nagy)ember, hanem egy egész (tekintélyes) testület mondja azt, amit mond, és úgy, ahogy mondja.

Pedig a miniszterelnök is csak egy ember. Legyen bármilyen nagy tekintélyű is egy testület, az is csak emberekből áll. Emberek, akik tévedhetnek, hibázhatnak, és nagyon sokszor (sokszor a kelleténél jóval többször) hibáznak is! Arról nem is beszélve, hogy maga a jog tulajdonképpen nem más, mint egy tökéletlen emberi kreálmány, egy többféleképpen értelmezhető valami.

Abban a pillanatban, amikor a társadalomtól megvonják a kételkedés, a kritika, az ellentmondás, mi több, az ellenállás jogát, ott bizony nagyon hamar végére érünk a dolgoknak, kérem tisztelettel.

Még egy apró, ám jelentőségteljes momentum van, amiről e helyt szintén említést kell tennünk. Annak idején Drábik János hozta szóba a szélhámosság csimborasszóját, az ún. jogi személyt, pontosabban ennek a fából vaskarika fogalomnak, és az ehhez kapcsolódó rendszerszintű szélhámosságnak a megszüntetését, még pontosabban megszüntetésének fontosságát. Jogi személy hiányában ugyanis minden esetben találnánk konkrét, elszámoltatható egyszemélyi felelőst. Valószínűleg ezért nem fog soha megszűnni a jogi személy intézménye.

Nem is hoztam volna szóba a jogi személyt, de eszembe jutott Kásler Árpád kálváriája. Illetékesség hiányára hivatkozva, érdemi döntés nélkül, hogyan dobálták egymásnak az ügyét azok a jogi, gazdasági, közigazgatási és kormányzati szervek, szervezetek, akikben gyárilag amúgy megbízik a jogkövető magatartást tanúsító állampolgár, s mivel az ő adójából működtetik ezen szerveket és szervezeteket, joggal várná el, hogy segítsenek a problémája megoldásában. De nem ezt látjuk, hanem azt, hogy képtelenek feladatuk ellátására.

A dolog persze ezúttal is több sebből vérzik.

Hogyan lehetséges az, hogy egy teljes államigazgatási, jogi, gazdasági rendszer egyetlen alrendszere sem tud (vagy inkább nem akar?) segíteni? Kiért, miért van akkor ez az államgépezet és ez a jogrendszer? Mert a jelek szerint nem értünk, abban én egészen biztos vagyok.

Miközben a főáramú médiában egy árva szó nem sok, annyit nem hallunk róla, viszont az internet ma még egyelőre cenzúráz(hat)atlan nyilvánosságában azzal kell szembesülnünk, hogy az egész ügy sokkal egyszerűbb, mint ahogyan azt nekünk feltálalják.

Egy egyszerű állampolgár is megértheti, hogy az egész gyakorlatilag egy végzős joghallgató szintjén rendezhető lenne, hiszen a ma hatályos jogszabályok nem csak hogy tökéletesen beazonosítják, de egyúttal szankcionálják is azt a bűncselekménytípust, melyet – nagyon úgy tűnik, hogy állami segédlettel (de minimum szemet hunyás mellett) itt tömeges méretekben elkövettek.

A „cél szentesíti az eszközt” alapon azonban kizárólag a haszonelvű szemléletmódot veszik figyelembe, amikor a rendszer működőképességének minden áron való fenntartása érdekében hoznak meg ilyesfajta döntéseket. Nem azért nem segítenek az ún. devizahiteleseken, mert ne lenne igazuk, hiszen láthattuk, konkrét jogszabályi helyek felsorolásával a ma hatályos törvények is beazonosítják, szankcionálják az esetek nagy valószínűséggel 99%-át. Arra gondolok, amikor szerencsétlen delikvens a büdös életben nem látott devizát. Nem! A segítség nem ezért marad el! Pontosabban nem ezért van az, hogy a bankok – és mondjuk ki, mondjuk ki, mert ki kell mondanunk – a bíróságok oldalára áll a Kúria. Az állami és jogi segédlettel előálló képtelenség, a tömeges méreteket öltött ún. devizahitelezés jóvátétele olyan fokú sokkhatást idézne elő mind a gazdasági, mind pedig az ún. igazságszolgáltatási rendszer működőképességét illetően, hogy abba mindkét rendszer nagy valószínűséggel belerokkanna.

Hiába tiltották be a Róna Péter által csak „hibás” terméknek nevezett, tömeges méretekben haszonszerzés céljából előre megfontolt szándékkal bűncselekmény elkövetésére alkalmas pénzügyi zsonglőrködéseket oly sok más országban, essenek azok tőlünk bármilyen égtáj felé, nálunk, a gyarmatokon ez a fajta cselekvési forma mégis kívánatosnak bizonyult.

Az önálló pénz kibocsátásától, a mindennemű nemzeti kézben lévő financiális dolgaitól megfosztott, lecsupaszított Magyarország az Európai Unió vasmarkú szorításában vergődve teljes mértékben kiszolgáltatottá vált a külföldi pénzintézeteknek. Gondoljunk csak a mindent elborító és megfertőző pályázati rendszerre, amely nélkül mozdulni sem tudunk, lassan semmiféle új dolog nem hozható létre csak úgy, ha pályázunk rá. Tulajdonképpen a hitelezés sem működik kis hazánkban, az államkötvények lakosság számára történő kibocsátásával a kormány is inkább nemzeti irányba próbálja terelgetni további eladósításunkat, mégis, ha kihúzzuk a gyufát a külföld pénzintézeteinél, számolnunk kell azzal, hogy az új 50 ezer forintos tervein olvasható „Qrva betyár világ gyün!” tájékoztató jellegű felirat a szemeink előtt válik azonmód kis-, vagy nagy magyar rögvalósággá.

A másik neuralgikus pont a bírósági rendszer sokkhatásszerű összeomlása lenne a perek nagy száma miatt. Ez, és az előzőekben említettek mondatták a Kúriával azt, amit mondtak. Amolyan gordiusz csomó-jelleggel, egyfajta magyaros virtusú huszárvágásnak lehettünk tanúi, amikor is a nagyon nagy tekintélyű – tehát megkérdőjelezhetetlen – testület, két legyet ütött egy csapásra. Valószínűleg kizárólag a rendszer működésének és fenntarthatóságának praktikussági szempontjait figyelembe véve, egész egyszerűen elejét vették bármiféle összeomlásnak.

Ez az a pont, ahol a nép egyszerű gyermekében felmerülnek bizonyos kérdések. Vajon miféle jogról és/vagy jogrendszerről beszélhetünk akkor, amikor az egyiknek mindent lehet és mindent szabad, a másiknak meg semmit? És ez így állítólag teljesen rendben van! Vajon miféle jogról és/vagy jogrendszerről beszélhetünk akkor, amikor az, akinek minden meg van engedve, egyoldalúan (akár a másik kárára is!) bármit megtehet, mindig csak és kizárólag a másik fél lehet, sohasem te?

Vajon igazságos egy ilyen jogrendszer, vagy pusztán csak jogszerű? Ez lényegi kérdés, mert a jognak kell az erkölcsön alapulnia, nem pedig fordítva! És ez még akkor is így van, ha Kolláth György alkotmányjogász tökéletesen elégedett azzal, ha valami csupán jogszerű, én viszont vele ellentétben azt is elvárnám, hogy a jog ne csak jogot, de egyúttal igazságot is szolgáltasson. Lehet, hogy velem van a baj, én vagyok túl maradi, túl konzervatív ez ügyben, de példának okáért jogminisztériumról még soha, igazságminisztériumról viszont már inkább hallottunk. Mondjuk ez azért minimum jelzésértékű.

Visszatérve egy gondolat erejéig a bankrendszer működésére. Darab idővel ezelőtt olvastam valahol a neten egy derék orosz atyafi leleményességéről. Néhány pontban átírta a bank által küldött szerződéstervezet apró-betűs részét és úgy küldte vissza aláírva. A banknál nem is nézték meg, befogadták úgy, ahogy volt. Aztán jött a nagy pofára esés. Ezúttal a pénzintézet számára, amit később a derék orosz honpolgár bírósági úton be is hajtott rajtuk. Az egészben az a jelzésértékű momentum, hogy a bank alkalmazottainak eszébe sem jutott elolvasni a visszaküldött szerződéstervezetet! Miért is tették volna, hiszen eddig egyetlen egyszer sem volt még példa arra, hogy egy adós bármit is szeretett volna módosítani az előre megírt és kinyomtatott szerződésen. Próbált volna ilyet tenni, úgy elhajtják, hogy a lába nem éri a földet! Vagy azt írod alá, amit eléd teszünk, vagy nem kapsz pénzt! Ugye ismerős?

Ez mutatja meg a legjobban, hogy nem csak itthon, de világviszonylatban is így működik ez a rendszer! A nálunknál szerencsésebb történelmi fejlődésű országokban a parlamenti demokrácia néven emlegetett, ma már csak inkább egyfajta társadalomberendezkedési torzó, egyelőre még bizonyos mértékig féken tudja tartani a bankrendszert a különböző tobzódásai közepette. A szemétkezeléshez hasonlóan azonban itt is inkább a sötét oldalt, a könnyebbik utat választották, egyszerűen exportálták a problémát a harmadik világba és a gyarmatokra.

A jogrendszer disszonáns furcsaságairól még egy rövid kis szösszenet. Emlékszünk még az uzsora elleni küzdelem keretében meghozott törvényi intézkedésekre? Ésszerűen egész egyszerűen nem találunk magyarázatot arra, miért számít egy tevékenység uzsorának, amikor egy magánszemély végzi azt, és miért nem számít annak, ha egy pénzintézet teszi ugyanezt. Márpedig itten ez képződött meg.

Ugyanez köszön most is vissza, hiszen az egyik fél – félreértés ne essék, mi a másik fél vagyunk, a másik, aki egyre jobban fél –, szóval a bank, gyakorlatilag bármit megtehet, bármennyit kérhet, mi pedig csupán egetlen dolgot tehetünk, fizetünk, mint az a bizonyos sokat emlegetett katonatiszt. Más – nem gyarmati státuszú – országokkal ellentétben, még az életben maradás halvány esélyét, a lelépés jogát sem hagyják meg nekünk. Mindegy, hogy már rég elvitték az autót, a lakást, a házat a fejünk fölül, már nem is a miénk a hitel, a lízing tárgya, akkor is tovább fizettetnek bennünket gyakorlatilag már a semmiért.

És akkor ez nem uzsora, nem ütközik a jó erkölcsbe!

Fel is merül bennem a kérdés azonmód: hanem akkor mi? Mekkora az a mérték, az az érték, amit már uzsorának nevezhetünk, uzsorának kell neveznünk, milyen az, amikor valami már a jó erkölcsbe ütközik, ha ez még nem?

Miután kétszer már brutálisan leküdték megalázóba a jónépet – először a rendszerváltáskor, másodszor az Európai Unióhoz történő csatlakozáskor (a vesztesek mindkét esetben ugyanazok voltak) –, most harmadjára is rajtuk verik el a port, immáron a legfelsőbb helyek egyikéről gyütt jogegységi határozat képében az ukáz, méltóztatnának kussolni végre, ami itten történt ugyanis kétségkívül jogszerű és törvényes volt. Igazságról egy árva szó nem sok, annyi sem esett! Minimum jelzésértékű!

Önök – hogy a miniszterelnök úr kedvenc szófordulatával éljünk – kedves barátaim, megmérettek és könnyűnek találtattak!

A Kúria határozatának szövege egyébként itt olvasható: http://www.lb.hu/hu/sajto/kuria-kozlemenye-0.

Aszongya a Kúria,hogy devizában adósodtunk el. Én a PSZÁF helyében – a vissza-dátumozások, a lepapírozások, a „megoldjuk okosban” elkerülése végett – azonnal megszállnám az összes pénzintézetet, átmásolnám az összes adathordozót és megnézném, ténylegesen vásároltak-e annyi svájci frankot a hazánkban működő pénzintézetek, hogy minden szóban forgó ún. devizahiteles svájci frankban adósodott el. Ezzel egy időben azonnal menne a hivatalos megkeresés a Svájci Nemzeti Bankba is, vásároltak-e ennyi svájci frankot a Magyarországon működő pénzintézetek, vagy anyabankjaik, egyáltalán a világon létezett-e ennyi svájci frank! Szóval elő a kimutatásokkal!

A jelenlegi Magyarországon hatályos – így kell írnom, mert nagyon úgy tűnik, hogy nem magyar, csak itt alkalmazzák őket – törvények ismeretében még az a kérdés is minimum érdekes lehet, hogy akkor meg tulajdonképpen miért is nem láttunk egy árva frankot sem? Az esetek túlnyomó többségében, miért kapott majd’ mindenki forintot? Úgy érzem, erre a kérdésre sem legyinthetünk csak úgy, hanyag eleganciával, mondván, ez csupán technikai részletkérdés.

Aztán itt van az árfolyamkockázat kérdése. Vajon meddig ésszerű, mekkora mértékű változás az, ami még belátható, tervezhető. A több mint duplájára emelkedő törlesztő részlet még simán belefér? Az még nem ütközik a jó erkölcsbe? Nem lévén jogvégzett ember, sem pedig közgazdász, nem értek hozzá, csak kérdezem. A kedves Olvasó mit gondol erről?

A szöveg 2. pontja tartalmaz egy nagyon érdekes mondatot, közvetlenül azután, hogy nyakunkba zúdítják a feketelevest. Lássuk akkor az ominózus 2. pontot.

„2. Ez a szerződéstípus önmagában az adóst terhelő árfolyamkockázat miatt nem ütközik jogszabályba, nem ütközik nyilvánvalóan a jóerkölcsbe, nem uzsorás szerződés, nem irányul lehetetlen szolgáltatásra és nem színlelt szerződés.

A szerződési terheknek a szerződés megkötését követő – előre nem látható – egyoldalú eltolódása az érvénytelenség körében nem értékelhető, tekintettel arra, hogy az érvénytelenségi oknak a szerződés megkötésekor kell fennállnia.

 

Azért tehát, ha menetközben – akár a valóságtól teljesen elrugaszkodott mértékben – többszörösére nő a törlesztő-részlet, a szerződés nem tekinthető érvénytelennek. Ez azonban egyúttal azt is jelenti, hogy az adóssal a szerződés megkötésekor beláthatatlan, tervezhetetlen, előre nem látható kockázatot vállaltatnak, hiszen ebbe a megfogalmazásba gyakorlatilag bármi belefér.

Ismételten felhívnám mindenki figyelmét, ez a fajta mentalitás még mindig nagy ívben elkerüli a jó erkölcsöt, következésképpen nem is tud beleütközni, ugye.

Száz szónak is egy a vége. Ami a hatalomgyakorlás praktikumát illeti, az arroganciát immáron jól láthatóan felváltotta a furfang és az ármány. Nagy tekintélyű testületekkel végezteti el a piszkos munkát az egykori kollégiumi szobatársakból verbuválódott véd- és dacszövetség. A „kéz kezet mos” metódus során nem bír különösebb jelentőséggel, hogy közben mennyire járatódik le az adott testület, elvégre a „cél szentesíti az eszközt” alapon minden(ki) fel és beáldozható, csak ők életben maradjanak. No meg pozícióban – természetesen!

Itt tartunk ma. A legfőbb irányelv, az első számú direktíva – mely a nép egyszerű gyermekeinek ajkán immáron az akarnok hatalomgyakorlók új elnevezése is egyben –, hogy FIZESS!

Egy régi rendszer meghaladott bukott emberei, akik felett eljárt az idő – nemes egyszerűséggel átlépett felettük, csak ők erről nem hajlandók tudomást venni –, akarnak most új színben feltűnni előttünk. A görcsös igyekezet mára inkább szánalmas vergődés csupán. A nemcsak gazdasági és politikai, de társadalmi vonatkozások tekintetében is katasztrofális következményekkel járó kényszerű továbbmaradás időtlen életszerűtlenségéért hatalmas árat fizettetnek a néppel. Semmire se jó látszatmegoldásokkal odázzák el a nagyobb bajt. Kicsit olyan ez, mint amikor a szőnyeg alá söpörnek valamit, amikor nem látja más, kettőt-hármat ugrálnak is rajta, hogy jobban lelapuljon, de aztán mindig pofára esés lesz a vége, bármennyire is gondosan járjanak el.

Legnagyobb szerencsétlenségükre időközben a nép is elkezdett kikupálódni. Még nincsenek látványos eredmények, de apró, biztató jelek viszont annál inkább. Ma még kétszáz körüli azon szervezetek száma, melyek a devizahitelesek megvédését tűzték a zászlajukra. Mindaddig, amíg ennyire szétaprózódott a sereg, eredményesen alkalmazzák velük szemben az „Oszd meg és uralkodj!” elvet.

Nincs tévedhetetlen, megkérdőjelezhetetlen, elszámoltathatatlan ember, testület, tekintély! Ne essünk hasra nevek, személyek, cégek, emblémák előtt! Emeljük fel a tekintetünk, mert ha nem így teszünk, újra és újra csak lábtörlőnek néznek bennünket, és akként is bánnak majd velünk.

Mi magyarok nem ezért vagyunk itt, nem ezért küldött ide bennünket a Teremtő!

Adjátok meg a császárnak, ami a császáré! De egy petákkal se többet!

Isten áldja Magyarországot!

1 öntudatos pécsi polgár

www.johafigyelunk.hu

Nemzeti InternetFigyelő

Facebook hozzászólások

%d bloggers like this:

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás