KÉRJÜK, ENGEDÉLYEZZE BÖNGÉSZŐJÉBEN A HIRDETÉSEK MEGJELENÍTÉSÉT, EZZEL TÁMOGATJA A PORTÁL MŰKÖDÉSÉNEK FENNTARTÁSÁT!

KÖSZÖNJÜK!

Czeglédi Andrea: A Horthy-újratemetés és a „rendszerváltás” kora

Kérjük, egy megosztással támogassa honlapunkat!

Kezembe került egy könyv, amelyet, ha megjelenésének idején komolyan vett volna az akkori politikai elit, ma egészen máshol tartanánk. A könyv címe: Tollvonások a demokráciáért, írója pedig nem más, mint a ma csak a közösségi oldalakon és saját blogján publikáló, huszonöt kötetes magyar író, Stoffán György. Mi sem tükrözi jobban írói és szellemi igazságait, mint az, hogy manapság is sok ellensége van jobbról és balról egyaránt. Munkalehetőségről a sajtó berkein belül nem is álmodhat, hiszen ma azok a nemzeti oldal fő megmondó emberei, akik 1989-1990-ben Stoffán gondolatait szélsőségesnek, s a kor követelményei szerint irredentának, nacionalistának tartották. Igaz, azóta ezek a liberális, kommunista sreiberek „végigjárták azokat a lépcsőfokokat”, amelyek elvezették őket a nagy felismeréshez… pénzért lehetnek olyanok, amilyen Stoffán azelőtt és azóta is, bár ő fizetség és kitüntetések nélkül: keresztények és magyarok.

Stoffán írói munkásságát kutatva került a kezembe a „Tollvonások a demokráciáért” című könyve, amelyből a következő időszakban számos értékes anyagot közlök majd, az író engedélyével. Ugyanis, Mindszenty-, Zadravecz -, és Teleki-kutatásai páratlan értéket képviselnek, de ő volt az első 1989-1990-ben, aki több, addig a kommunisták és az egyházak által is megtagadott, elhallgatott példaképről lerántotta a marxista történelem hazugságleplét, s feltárta azokat az elvárásokat, amelyekre a rendszerváltáskor még joggal számított a nemzet. Stoffán negyvenéves újságírói pályáján nem várt, de nem is kapott olvasóin kívül senkitől elismerést, igaz, az írónak nem is kellett lépcsőfokról-lépcsőfokra bejárnia a liberális és kommunista utat, mert amit és ahogyan ír, azt otthonról hozta, idős ferences tanáraitól kapta. Az Új Ember, a Reformátusok Lapja, a Tér-kép, a müncheni Életünk és a Szabad Európa Rádió vagy a Dátum, később a Panoráma munkatársaként igyekezett a nemzeti érdekeket képviselni, s talán egzisztenciája is azért tört ketté, mert nem engedett saját keresztény-nemzeti elveiből. Az alábbiakban, a ma aktuális évfordulón, Horthy Miklós kormányzó újratemetésének 29. évfordulóján, a Magyar Fórumban írt cikkét adom közre, szembeállítva egy másik, ma már nemzeti publicista akkori gondolataival…

Stoffán György: HORTHY ÉS AZ ELLENZÉK

Nem ismeretlen az a cinizmus, amely az ellenzéket jellemzi egy-egy magyar történelmi esemény előtt. Ilyen történelmi jelentőségű esemény lesz vitéz nagybányai Horthy Miklósnak, Magyarország egykori kormányzójának szeptemberi újratemetése Kenderesen.

Egy-két pártocska hangos szóval ellenzi a kormányzó hamvainak hazahozatalát. Történelmi tudatlanságáról tesz tanúságot, amikor a magyar tömegeket próbálja elriasztani a kegyelet teljes aktustól. Néhány elmében még mindig az a fasiszta államférfi él – Horthy Miklós személyében -, akit a kommunista ideológusok kreáltak. Horthyt, mint antiszemita, irredenta, soviniszta politikust jegyezték negyven évig.

A kormányzó tehát első számú közellenség volt 1945-től a rendszerváltásig, talán még ma is az. Az MSZP kezdeményezésére a párt bojkottálja a temetést, s hangoskodik ellene, mondván: a történelem nem érett meg a hamvak hazahozatalára… – s folytatva a negyvenéves hazudozást, meg is indokolja a bojkottot. Milyen sötét ideológia vezeti ezt a bűnökkel terhelt társaságot? Kísértetiesen hasonlít ez az utódállamok Magyarországot érintő megítéléséhez. S amíg ott a tudatlanság indokolja – részben – az irántunk tanúsított gyűlöletet, addig a hazai ellenzéki politikai erők is tanúságot tesznek magyarellenességükről. Hiszen Horthy Miklós a XX. század egyik legnagyobb reálpolitikusa volt, s ízig-vérig magyar.

A háború előtt és alatt minden rendelkezésére álló eszközzel a nemzet javát igyekezett szolgálni. Barátai kérését meghallgatva és saját lelkiismeretének engedelmeskedve mentette az üldözötteket. Magyar, lengyel, német zsidókat. Néhány barátja nevét is illik fölsorolni a teljesség kedvéért: Weiss Manfréd, aki a magyar vasipart virágoztatta fel, Richter Gedeon, aki a gyógyszergyártást emelte magas szintre, vagy az akkori budapesti főrabbi, akivel többször egyeztette a Budai Királyi Palotában a zsidóság megmentésére irányuló terveket. Horthy Miklós tisztességéhez és hazafiságához nem fér kétség. Ellentétben azokkal, akik a háború után, megdöntve az új köztársaságot, választási csalással kerültek hatalomra. Százezreket tettek tönkre, vittek börtönbe, küldtek a halálba, csaknem fél évszázadon keresztül. Most ennek a hatalomnak a birtokosai, nevet és irányt változtatva megkérdőjelezik Horthy jogát a hazai földhöz, a kegyeletet, amely megilleti – minden magyar részéről – a kormányzót.

Ugyanakkor nem akarnak emlékezni arra, hogy a tömeggyilkos Cohen Kun Béla, Rosenfeld Rákosi Mátyás vagy Kádár János – méltatlanul ugyan, de – nyugodtan pihennek a számukra idegen magyar földben.

Ki tiltotta meg Kádár halálának évfordulóján, hogy néhány kommunista – politikai beszédeket tartson a megjelenteknek –, a Kerepesi úton emlékezzék meg az MSZMP volt első titkáráról? Pedig Rákosi és Kádár diktatúrái nem is hasonlíthatók Horthy 25 éves kormányzóságához. A két, Moszkvát kiszolgáló diktátor magyarellenessége, az uralkodásuk alatt elkövetett politikai gyilkosságok tömege megtorolhatatlan bűn. Ellentétben a Horthy-korszak tisztességével, a kommunisták iszonyú károkat okoztak a magyarságnak.

Ellenezni ugyan lehet Horthy kormányzó hazahozatalát, s lehet fröcskölődni is, hiszen azt megszoktuk a magyar sajtótól. Történelmi tényeket azonban nem lehet meghamisítani. Horthy munkássága, politikai ténykedése máig erőforrás lehet a magyarság számára. Ő az a politikus, akire a negyvenes határokon belül élők máig szeretettel emlékeznek, s aki semmiképpen nem mondott volna le a Kárpátaljáról, s nem gondolkoznék azon, miképpen tehetné meg ezt a többi utódállammal is valamiféle érzékenységükre hivatkozva. Horthy talán nem jelentené ki egy, a határokon túlról érkező fiataloknak rendezett tábor megnyitásán, hogy „Trianon érvényes”. Mert Trianont érvényesnek elismerni egyenlő a hazaárulással. (A hazaárulásért pedig, jobb helyeken” megtorlás, vagy legalábbis ,,rosszallás” jár.)

A temetéssel kapcsolatban azért van némi fenntartásom. Ki lesz méltó a papon kívül arra, hogy végső búcsúztatót mondjon Kenderesen? Talán egy székely, akit máig­ elárul az anyaországi hatalom? Egy délvidéki magyar, akit nemzetközi szinten sem tudott megvédeni a szerbektől a magyar kormány? Egy kassai polgár, aki nem használhatja városa nevét vagy éppen a sajátját – szülőföldjén? Antall József, akinek külügyminisztere lemondott a Kárpátaljáról, Paskai bíboros, aki még Mindszentyt is kínos tételnek tartotta, s ezzel a magyarságot is megalázta egy Nyugaton készült Interjújában? (Kathpress, 1990. – a szerk.)

Nos, ilyenek vagyunk mi, magyarok. Nincs méltó vezető politikusunk, aki megemlékezhetne Horthyról, aki magyarságában és becsületében hasonlíthatna a kormányzóra, aki vállalná azt, amit ő vállalt a magyar nemzetért. Aki pedig mégis vállalná, az ma Magyarországon irredenta, fasiszta és antiszemita, s nem magyar, nem becsületes és nem kötelességtudó. Pedig, csak egyetlen út van e nemzet boldogulása felé: az, ami talán nem haladt volna túlzottan távol a Horthy Miklós által kijelölt úttól sem, s amelyért Telekinek meg kellett halnia, s amelyet ma úgy neveznének: Magyar Út. Kenderes szeptembertől ennek az útnak lehet búcsújáró helye. Ide mehetünk el, ha Erdélyt, a Kárpátalját vagy a Felvidéket akarjuk századszor is elsiratni. Mert az az ember nyugszik ott, aki eddig utolsóként követelte a világtól – mint vezető politikus – a Magyar Igazságot.

MAGYAR FÓRUM, 1993.

 

(Stoffán György író fenti cikkét olvasva, Gróf Széchenyi Gyula az Egyesült Államokból azért látogatott haza 80. évesen, hogy az íróval találkozhasson és kezet rázhassanak. Mint levelezésükből is kiderül, Széchenyi gróf szerint ilyen cikk, 1945 óta nem jelent meg a magyar sajtóban…)

És egy másik, ma már nemzeti újságíró cikke a Horthy-korszakról és az Antall-kormányról…

Bayer Zsolt, akit méltán nevezhetnénk a magyar újságírói trágárizmus nemzeti megtestesítőjének, eképpen foglalta össze nagyívű gondolatait a Horthy-korszakról, akkor éppen Népszabadságos, liberális vagy kommunista (?) korszakának szellemi magaslatairól:

„Rögeszmémmé vált, hogy a most leköszönő koalíció Horthy újratemetésekor vesztett el végképp mindent. Mert ugyan magára haragította a társadalom majd minden szeletét, mert nyelvhasználatában és hatalmi külsőségeiben úgy tett, mintha nem történt volna meg Magyarországon egyfajta társadalmi modernizáció, s mind a mai napig ismeretlen fogalom lenne a társadalmi mobilitás, mert nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy átestünk már egy kívánatos és egészséges szekularizáción, így pedig az autópályák felszentelése nem egyéb közröhejnél – tényleg, ne csináljunk Krisztusból bohócot! -, de ezek “apróságok”. Kenderesen veszett el végképp minden. A kormányzó sírjánál nyilvánult meg az új hatalmi elit azon szándéka, hogy az elmúlt negyven évet zárójelbe téve, Kádár diktatúráját Horthy embertelen és tisztára moshatatlan rendszerével “haladja meg”. (kiemelés tőlem – a szerk.)

Ezt nem lehetett beadni hajdani hárommillió zsellérnek, cselédnek, s az ő utódaiknak.

Ráadásul a kakastollas csendőrkalaphoz szúrt, gatyát, lajbit öltöttek, “népben-nemzetben” gondolkodtak, vidék- meg kert-Magyarországról beszéltek és megvetették a züllött, a liberális, a gyökértelen városlakókat.

Úgy tűnik, Horthy sírja mellől nehéz üzenni a népnek.

Úgy tűnik, a Puszták Népe gyökértelen, identitás nélküli embereket látott tolongani a sír körül.

A Magyar Demokrata Fórum négy választókörzetben tudott győzni. Az I., II., XI. és XII. kerületben. Egyszerűbben a Várban, a Rózsadombon, a Gellérthegyen és a legelegánsabb budai zöldövezetben.

Ezt lehetetlen nem észrevenni. És nagyon nehéz erről sértés nélkül bármit mondani. De az okokat mindenképpen meg kell vizsgálni. Egy alapos szociológiai felmérés szükségeltetik a négy kerület lakosságáról. Azt hiszem, igen tanulságos lesz. Mint ahogy az is, vajon az “urbánus”, a Nagykörúton belüli” SZDSZ miképpen tudott minden fővárosi kerületben veszíteni, s vidéken nyerni.

Addig is, amíg a felmérések elkészülnek, kimondhatjuk, hogy “kert Magyarország” odafenn van, a Rózsadombon. Kicsi kert, de legalább szépen művelt.

Hogy is hívták régen? Káderdűlő…

Ha igen, akkor ott lakik a keresztény-nemzeti újpolgárság.

Ennyit egyelőre az MDF társadalmi bázisáról…”

(Bayer Zsolt, Népszabadság, 1994)

 

Írta és a cikkeket közreadja: Czeglédi Andrea

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Várjuk véleményét itt!

%d bloggers like this: