Cifra nyomorúság: Stoffán György írása a nemzet állapotáról

Van úgy, hogy az ember hetvenfelé már nem finomkodik. Ha valaki negyvenöt évet lehúzott a médiában, és közben jó párszor a pálya szélén találta magát, mert megmondta a véleményét, annak a szava megüti a fülszintet. Most egy olyan írás következik, ami nem kertel. Szó lesz benne az ügynöklistákról, a parlamenti gyalázkodásról, a nemzet állapotáról és arról a bizonyos „cifra nyomorúságról”, amibe belefulladtunk. Nem finomkodó gondolatsor, de talán éppen ezért kell elolvasni.

***

Hetvenfelé az embernek van annyi tapasztalata, kivált – ha ebből negyvenötöt a médiában dolgozott –, hogy legyen véleménye. Még akkor is igaz, ha a negyvenötből mintegy jó húszat a pálya szélén töltött, mert nem szerették a sajátjai sem azt, ha volt véleménye, ha bírált, ha figyelmeztetett. Azonban az írás körülbelül olyan, mint a reuma: együtt kell élni vele, megszabadulni pedig csak rövid időre lehet, egy-egy jó termálfürdő áldásos hatása révén. Az íráskényszerben is vannak ilyen termálfürdők, például akkor, amikor az ember olyasmit lát maga körül, amiről már írni sem érdemes, mert „egy bizonyos szint fölött nem süllyedhetünk egy bizonyos szint alá” – amint ezt Esterházy Péter bölcsen ránk hagyta.

Viszont most van egy olyan bizonyos szint, amit nem lehet szó nélkül hagyni, noha megegyezik a külvárosi házmester színvonalával. Ez pedig az a szellemi és lelki cifra nyomorúság, amely elárasztotta az egész országot. Ki-ki a maga szellemi és lelki szintjén, megelégedve önmagával árasztja sokszor téves és ártó gondolatait az éterben, hiszen ma mindenféle értelmi képességű szólhat… Ha kell, egészségügyi, ha kell, űrkutatási, ha kell, titkosszolgálati szakemberré válik minden hülye, és élvezi, hogy vannak követői, akik bátran fröcsögnek. És ez, sajnos, jellemző minden politikai oldalra. Mintha már teljesen kiveszett volna a normalitás.

Persze, hogyan lehetne ezen csodálkozni, amikor az ország házából is pontosan ugyanez a minta szárnyal. Gyalázkodás, alázás, vádaskodás, hazudozás… az európai értékrendnek megfelelően. Mármint az új, de egyben haldokló, korábban öngyilkosságok sorozatát elkövető Európa értékrendjének megfelelően.

Feljebb azt írtam, hogy véleményem van… de nem! Nem véleményem, hanem hányingerem van ettől az egész, az úriemberségtől, a szalonképességtől távol álló, ócska cirkusztól. A kulturált ember kiveszett a Parlament falai közül is, és hovatovább csak arra szolgál ez az épület, hogy abban a frakciók, amolyan igazi, proli házmester módjára egymásnak menjenek, mert hát, ez tetszik a plebsznek… sajnos mindkét oldalon. Pedig lehetne ez másképpen is. Aki bűnt követett el, azt szépen, az alkotmányos rend szerint felelősségre kell vonni, egymással kellő tisztelettel kellene beszélni, és a házelnöknek sem volna szabad kettős mércét alkalmaznia. Az ellenzék parlamenti jelenléte is alapvetően a súlyosan hibás politizálás eredménye.

Ugyanis a modortalan, sértő és megalázó viselkedés befejezéséig nem kellene megjelenni ebben a házban a pofonért. Ja, hogy akkor tiszteletdíj sem jár? Na és? – mondaná Horn Gyula. Azonban pénzért köpőcsészének lenni igazán nem szép vállalkozás.

Mindezen gondolatokat az úgynevezett ügynöklista hozta ki belőlem. Hiszen ezek az adatok nem voltak titkosak. Aki kíváncsi volt arra, hogy ki dalolt róla a komcsiknak, az olykor-olykor megtudhatta.

Viszont ez a nagy cirkusszal közzétett névsor egyrészt hiteltelen, másrészt teljesen szervezetlen és aljaskodó. Egy olyan társadalmi hangulatban tették elérhetővé az egészet, amelyben már kötélről és akasztásról morfondíroznak a polgárok, mert a politika, a politikusok ezt sulykolták a társadalomba.

Lezsák Sándort emlegetik, akinek a neve bizonyára nem véletlenül került ki, hiszen a rágalmazás nagymesterei vezénylik az egész előadást.

Ám itt nem Lezsákról van szó… nem egyes személyekről van szó csupán. Itt életekről, sorsokról, tragédiákról beszélhetünk. Feltépett sebekről, megalázó, hazug állításokról. Egyszóval: embertelen volt ezt így és most közreadni. Hazudozva, vádaskodva, aljasul. Ám ilyen a társadalom nagyobbik része. Ebben éli ki magát, mígnem meglátja a végeredményt. Vért és szenvedést, háborút és halált. Mert mindez odavezet.

Az emberi aljasság, a pénzimádat, az erkölcsi normák semmibevétele, a tisztesség és a másik ember iránti tisztelet megszűnése maga a nemzethalál.

És ehhez most kiváló nemzetközi lehetőségek kínálkoznak. Ami nem sikerült a Pozsonyi csata idején, az most, ezer év múlva valósággá válik. Mert őrült, oktalan, primitív nemzetté lettünk… hit és erkölcs nélkül. Így pedig nem érdemlünk mást. Melldöngetve menetelünk a megsemmisülésbe. Jobb- és baloldalon egyaránt, mert mindenkinek a meggyőződése, hogy az a jó, amit tesz… csak ma már egy korcs agyú, másképpen gondolkodó, erkölcstelen szellemiség gondolja, hogy jó úton jár. Igen, azon! Biztos és egyenes út a megsemmisülésbe. Csak azt nem értem, hogy

kinek éri meg, kit fizettek le ezért, és miért lett ismét nemzetközi cél a magyar nemzet teljes kiirtása hazai kollaboránsok közreműködésével – ebből a csonka hazából…

Röviden ennyi, így hetvenfelé a véleményem… és még annyi. Senki a politikusok közül ne gondolja, hogy ő nem bűnös ezért! Nincs kivétel. Azok is bűnösök, akik ma ülnek – kormánypártiként vagy ellenzékiként – az Országházban, és azok is, akik az elmúlt 36 évben idekormányozták és szellemi ronccsá tették ezt a társadalmat. A bűnük nem bocsánatos bűn a nemzet történetében! És a bűn magában hordozza a büntetést is… akkor is, ha egymást büntetik.

Egy dolgot viszont jó volna megtanulnia minden politikusnak: „Salus populi suprema lex!” (A nép egészsége a legfőbb törvény!)

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

#CifraNyomorúság #ÜgynökLista #Nemzethalál #StoffánGyörgy #NIF