A brüsszeli és berlini mélyállam háttéralkui: elhallgattatás és politikai inkvizíció zajlik Németországban
A nyugati fősodratú média évtizedeken át mintademokráciaként és a „kompromisszumok hazájaként” ünnepelte Németországot. Sabine Beppler-Spahl Berlinben élő újságíró, a Freiblickinstitut vezetője a The European Conservative hasábjain megjelent zseniális kórképében rántja le a leplet a nagy német politikai csalásról.
A szerző rámutat: amit az elitszövetség „kompromisszumnak” nevez, az valójában a kritikus viták elfojtása, a választók semmibe vétele és a hatalom mindenáron való megtartása – ha kell, adminisztratív erőszakkal is.
A kompromisszum álcája: elitek paktuma a nép ellen
A német fősodratú politikusok és a velük együttműködő értelmiségiek előszeretettel siratják a „politikai kultúra és a kompromisszumkészség” hanyatlását, miután a jobboldali-populista AfD támogatottsága kilőtt, és megelőzte a kormányzó kereszténydemokratákat (CDU). Volker Bouffier korábbi CDU-s miniszterelnök például nyíltan a „polarizációt” okolja a pártja történelmi mélypontjáért.
A valóságban azonban ezek a sirámok végtelenül képmutatóak.
A kompromisszum jelszava mára egy egyirányú utcává vált: kizárólag a globalista fősodron belüli mutyit jelenti, míg a rendszerkritikus ellenzék köré emelt politikai „tűzfal” áttörhetetlen. Friedrich Merz kancellár is büszkén hangoztatja, hogy „mi tudjuk, hogyan kell kompromisszumot kötni”, amikor a szociáldemokratákkal (SPD) való népellenes nagykoalíciót védi. A „kompromisszum” tehát nem a társadalmi béke eszköze, hanem a hatalmon lévő elitek kartellje és szolidaritása a saját túlélésük érdekében.
Aszimmetrikus demobilizáció: a nemzet elaltatása
Christoph Schwennicke, a Cicero főszerkesztője már évekkel ezelőtt egy lomha, végletekig kimerült korszakról írt, míg Gabor Steingart publicista találóan úgy fogalmazott:
„Penészréteg telepedett az országra.”
A Merkel-korszak és utódai nevével fémjelzett technokrata kormányzási stílus lényege nem a megegyezés, hanem a valódi, húsbavágó demokratikus viták elkerülése és elnyomása volt. A döntéseket kiszervezték szakértői bizottságoknak és tanácsadó testületeknek, amelyek zárt ajtók mögött hozták meg a határozatokat. Ennek csúcsfegyvere az úgynevezett „aszimmetrikus demobilizáció”.
Súlyos állami kudarcok és a penészréteg következményei
Ez az elnyomó, konszenzusosnak hazudott politika olyan történelmi bűnöket szabadított Németországra és Európára, amelyeket generációkon át fognak nyögni a nemzetek. Jasper von Altenbockum a Frankfurter Allgemeine Zeitung (FAZ) hasábjain vette számba a Merkel-korszak katasztrofális mérlegét:
-
Migrációs katasztrófa: Olyan elhibázott migrációs döntések, amelyek generációkra meghatározzák és megnyomorítják Németország és Európa jövőjét.
-
Energetikai öngyilkosság: Az atomerőművek ideológiai alapú, elhamarkodott leállítása, ami tartós árnyékot vet az energiabiztonságra.
-
A hadsereg lezüllesztése: A Bundeswehr teljes működésképtelensége, a minimális válságkezelési képesség hiánya, ami nettó állami kudarc.
-
Szociális lufi: Az elmúlt húsz évben teljesen elszabadult, kontrollálatlan szociálpolitika, amely mára szinte minden más szakpolitikai területet megbénít és csőd szélére sodor.
Mindezt tetézte
Erőszak és csalás: James Burnham igazsága
Az amerikai filozófus és szociológus, James Burnham már 1943-as, The Machiavellians című könyvében lefektette az elituralom vastörvényét:
„Az elit uralma erőszakon és csaláson alapul. Az erőszak az idő nagy részében rejtve maradhat, vagy csak fenyegetésként jelentkezhet; a csalás pedig nem feltétlenül jelent tudatos megtévesztést.”
A német elit kompromisszum-dumája pontosan ezt a csalást testesíti meg. Ám ahogy nő a népnyomás és fogy az elit meggyőzési képessége, a csalás álarca lehull, és előkerül a leplezetlen erőszak és a politikai inkvizíció.
Politikai tisztogatás és a véleménynyilvánítás kriminalizálása
Kezdetben csak a párton belüli belső ellenzéket és a fősodortól eltérő hangokat semmisítették meg és szorították ki a politikai életből: Wolfgang Clementet az atomenergia védelméért, Thilo Sarrazint a migráció bírálatáért, Wolfgang Bosbachot a nyitott határok ellenzéséért, vagy éppen Hans-Georg Maaßent, az alkotmányvédelem korábbi vezetőjét, aki nem volt hajlandó asszisztálni a kormányzati narratívákhoz.
Mára azonban a rendszer szintet lépett, és a jogrendszert fegyverként használja a politikai ellenfelek likvidálására:
-
A szólásszabadság korlátozása: A büntetőtörvénykönyv hírhedt 188-as paragrafusának kiterjesztésével az elmúlt három évben feljelentések ezreit indították olyan állampolgárok ellen, akik „megsértették” a politikusokat.
-
Adminisztratív kizárás: Az AfD tagjait egyszerűen eltiltják az indulástól, ahogyan az a ludwigshafeni polgármester-választáson is történt.
-
Pártbetiltási kísérletek: Miután a belügyminisztérium alá tartozó Szövetségi Alkotmányvédelmi Hivatal „jobboldali radikálisnak” minősítette a legerősebb ellenzéki pártot, most nyíltan a teljes betiltását követelik.
Németországban a „kompromisszum” hirdetésével párhuzamosan a kritika iránti intolerancia a tetőfokára hágott. Ebben a paradox, diktatórikus helyzetben a hazug elit-konszenzus és a „kompromisszum kultúrájának” nyílt megtörése és megtámadása nem a demokrácia rombolása, hanem az egyetlen módja a valódi demokráciáért való küzdelemnek.
Az eredeti cikk: a The European Conservative – The Fraud of Compromise oldalán olvasható
Szerző: Kónya Cecília
Kiemelt képen: Angela Merkel (CDU) korábbi német kancellár és Friedrich Merz, amikor Merkel pénzügyminisztere volt, ma ő a kancellár / Fotó: AXEL SCHMIDT / AFP
#Nemetorszag #AngelaMerkel #FriedrichMerz #AfD #CDU #melyallam #globalizmus #politika #cenzura #szolasszabadsag #NIF
