Békét hoz-e a svájci „béke-csúcsértekezlet”?

Mint ismert, Orbán Viktor nem vesz részt a Svájcban megrendezendő Ukrajna-békecsúcson, hazánkat Szijjártó Péter külügyminiszter képviseli.

(…) részvételünk oka, hogy mi abszolút a béke pártján állunk, és ezért minden olyan rendezvényen részt veszünk, amelyen a béke van napirenden” – szögezte le külügyminiszterünk.

Ámde csakugyan a béke van-e ott a napirenden?

***

Nem először támad az az elszomorító benyomásom, hogy bizonyos dolgokról a magyar diplomácia nem mer jelenteni. Holott a diplomáciai jelentőmunkának az a feladata, hogy tájékoztassa a magyar vezetést a világban végbemenő valós folyamatokról. Hogy tájékoztasson, elemezzen – megóvandó a magyar vezetést attól, hogy rossz, az érdekeinkkel szembemenő döntéseket hozzon.

A magyar diplomácia NEM SEGÍTETTE a magyar vezetést abban, hogy észrevegye és felismerje: a svájci un. “békecsúcsnak” semmi köze a békéhez. Ez egy éppen olyan hamis, a külvilág felelős döntéshozóit az orruknál fogva vezetni hivatott nemzetközi propaganda rendezvény, mint amilyen pár éve volt az amerikai-ukrán állami propaganda boszorkánykonyhán kifőzött, un. “Krími Platform”.

Oda is összecsődítették Európa állam- és kormányfőit. Azzal a céllal, hogy országaik külpolitikájában prioritássá tegyék Ukrajna – a terrorállam – támogatását minden téren. Így abban is, hogy visszaszerezhesse azt a Krímet, amelynek orosz népét az általuk támogatott rezsim 23 éven keresztül gyötörte. Úgy bánt vele, mint a mesebeli gonosz boszorkány a házába tévedt (csalogatott) Jancsival és Juliskával. Akiket már éppen a kemencébe készült vetni, hogy megsüsse és megegye őket, amikor megjelent a királyfi, és megmentette a két gyermeket.

És itt álljunk meg egy pillanatra!

Istenkém! Mennyi szó érte a Rákosi-korszak magyar diplomáciáját! Amikor csak olyat szabadott hazajelenteni, ami tetszik a vezetésnek. Olyasmit nem, ami nem tetszik.

Attól tartok, ez ma sincs másképp. Túl azon, hogy Brüsszel, az amerikai gyökerű LIBERÁLFASIZMUS SZOLGÁLATÁBA SZEGŐDVE, a NATO és az EU tagállamai számára, már sok évvel ezelőtt nemzetbiztonsági kockázati tényezőnek nyilvánitotta “az orosz propagandát” – az ő propagandájuk elhallgat, letagad, elferdít, meghamisit – meg- és betilt – mindent, ami ellentétes az ő, illetve gazdájuk érdekeivel. Oroszország csak agresszív, terjeszkedő, a világot lenyelni készülő, gonosz birodalom lehet. Aki ezzel a propagandával szembeszáll és az igazságot akarja megmutatni, az orosz ügynök. Mivelhogy minden, ami igazság, az orosz propaganda.

Jelentette-e a magyar diplomácia 2014-ben, hogy mi folyik a kijevi Majdanon? Azt, hogy az akkoriban Kijevben járt észt külügyminiszter számolt be az Unió akkori külügyi főképviselőjének azokról a Kijevben lépten-nyomon elterjedt vélekedésekről, miszerint a kijevi Krescsatikon megrendezett véres provokációt (kb. nyolcvan halott) a lengyel titkosszolgálat emberei, vagy a bukott Szaakasvili diktátor testőrei hajtották végre. Azon a napon, amikor három EU tagállam (Francia-, Német- és Lengyelország) külügyminisztere Kijevbe érkezett, hogy aláírásukkal ellenjegyezzék az elűzni kívánt Janukovics elnök és az utcákon három hónapja tomboló ellenzék között másnap aláírandó megállapodást. Amit a vérengzést követő napon ugyan még aláírtak, de az elnök még az éjjel menekülni volt kénytelen, előbb a fővárosból, majd az országból is.

 

Jelentett-e 2014-ben a magyar diplomácia arról, hogy mi folyik a Krímben? Ukrajna orosz közössége döbbenten, aggodalommal figyelte a Majdan tombolását. Amikor a jenkibérenc bábrezsim első dolga volt, hogy hatályon kívül helyezte a 2012 végén elfogadott nyelvtörvényt – amely, hosszú küzdelmek után, visszahelyezte jogaiba az oroszt, mint második államnyelvet – elemi erővel tört ki a tiltakozás. Az emberek tiltakoztak az alkotmányellenes hatalomátvétel ellen, követelték az orosz nyelv jogainak visszaállítását. Népszavazást követeltek – egyelőre még csupán – Ukrajnának monoetnikai államból államszövetséggé való átalakításáról, ami garantálná az Ukrajnában élő nemzetiségek jogainak tiszteletben tartását.

Ekkoriban történt, hogy mintegy ötszáz krími Kijevbe utazott, hogy – a Majdant ellensúlyozandó („Anti-Majdan”) – Viktor Janukovics, a törvényes ukrán államfő mellett tüntessen. Hazafelé tartó autóbusz konvojukra azonban, Korszun-Sevcsenko közelében, szélsőséges, felfegyverzett ukrán nacionalisták támadtak rá. Az utasokat órákon keresztül alázták, bántalmazták – hét embert, a sofőröket pedig agyon is lőtték. Az utasok utóbb elmondták: támadóikból különös gyűlöletet váltott ki az a tény, hogy ők krímiek. Ruhájukat még benzinnel is lelocsolták, azzal fenyegetőzve, hogy meggyújtják őket. A rémtettet csak egy másik csoport közbelépése akadályozta meg.

A Korszun-Sevcsenko-i pogrom, 2014. február 20-án. Ami, történetében, ugyanazon a napon történt, mint a véres kijevi provokáció.

Jelentettek-e a közvetlen előzményekről, a népszavazás eredményeiről – arról, hogy az állítólagos “orosz annexió” közepette az Ukrajnában maradásra is lehetett szavazni – és hogy erre a lehetőségre a választóknak csupán 3,23 százaléka szavazott?

Nem, nem jelentettek. Ez meg is látszott (a tájékozottság teljes hiányán). Abból, hogy Novák Katalin, beiktatási beszédében működő demokráciaként méltatta Ukrajnát.

(E sorok szerzője annak idején hosszú írásban szedte ízekre Magyarország nagyasszonyának személyes részvételét ezen a Magyarország államfőjéhez méltatlan, agymosó propaganda dzsemborin)

Ami megelőzhető lett volna, ha az Ukrajnával kapcsolatos magyar diplomácia tartotta volna és tartaná magát A DIPLOMÁCIA ELSŐ SZÁMÚ ARANYSZABÁLYÁHOZ: A PÁRTATLANSÁGHOZ, ÉS AZ ELFOGULATLANSÁGHOZ. De hát, sajnos, manapság kötelező oroszellenesnek lenni. A magyar diplomácia pedig nem mer arról jelenteni, ha az oroszoknak van igazuk – dicső szövetségeseink pedig alávaló, utolsó, bitang gazemberek, akik az állami politika szintjére emelték a kalózkodást, a banditizmust, a terrorizmust.

A magyar diplomácia nem jelentett ennek a mostani fals, hazug összejövetelnek az előkészítéséről sem. Nem is elemezte azt. Azt például, hogy ezen a “csúcstalálkozón” nem csak hogy az ukrán (immár illegitim) bábelnöknek csupán az orosz fél számára eleve elfogadhatatlan elképzeléseit vitatják meg – és semmi mást sem -, hanem hogy, a szervezők elképzelései szerint, a résztvevőknek közösen rá kellene szorítaniuk Oroszországot ennek – a lényegében kollektív ultimátumnak az elfogadására. Ez lenne hát az a fórum, aminek a béke van a napirendjén? Ez lenne az a békemegállapodás, amihez hazánk hozzá akar járulni? Na, ne már!

De ha már mindenképpen meg akarjuk ismételni a nyolc évtizeddel ezelőtti gyászos emlékű hintapolitikát, és annak tragikus kimenetelét – akkor azért emlékeztetnék: létezik az állásfoglalás alól való kibújásnak egy másik módja is. A hallgatás. A hallgatás távolról sem mindig a beleegyezés jele. Néha a hallgatás az, ami sokatmondó. A hallgatással is ki lehet fejezni egy álláspontot, egy véleményt.

Nem tudom, kérdezte-e valaki miniszterünket.a részvételi szándékról? Sürgetve várta-e valaki is a válaszát? Vagy ő maga érezte-e valamiért – ki tudja, miért – kötelességének, hogy elmenjen erre a nemcsak teljesen fölösleges, de kifejezetten káros találkozóra. Amely nem a békéhez, hanem a háborúhoz visz közelebb.

Ha pedig erről senki sem kérdezte – sürgetve várva válaszát – akkor akár hallgathatott is volna erről a témáról, a feledés homályába taszítva azt. ANÉLKÜL MONDHATOTT VOLNA GYAKORLATILAG NEMET erre a sanda kezdeményezésre, hogy akár egy szót is szólt volna. HOGY NYILVÁNOSAN ÁLLÁST FOGLALT VOLNA. Mert értem én – már hogyne érteném! -, hogy milyen kockázatos erre nyilvánosan nemet mondani. Mert ha, ugyanis, hallgatását követően bárki számon kérte volna rajta Magyarország távolmaradását, még mindig lehetett volna találni erre valamilyen ürügyet, kifogást.

Azzal, hogy ilyen kérdésekben engedünk, szükségtelenül meghátrálunk, azzal csak magunk alatt vágjuk a fát. Tápot adunk annak a jórészt kívülről szított demagógiának, ami azt harsogja, hogy Orbán kétszínű. Úgymond, maffiózó barátainak és a saját, összeharácsolt vagyonának a védelmében lefekszik a globalistáknak. Ami, egyszersmind, hiteltelenné teszi a globalistákkal való csatározását. Megfosztva ezt a harcot az emberek támogatásától.

Attól, hogy miniszterünk, beadva a derekát – a mi derekunkat – maga is hozzájárul UKRAJNA TERRORÁLLAM törekvéseinek sikeréhez. Annak a bizonyosnak, amelyik népirtó háborút folytat orosz kisebbsége ellen, amely halálos ellensége minden más nemzetiségnek, így a kárpátaljai magyarságnak is. Amely feketelistázza állami vezetőinket (őt magát is), halállal fenyegette meg mind őt magát is, mind pedig egy parlamenti párt teljes frakcióját.

A terrorállam attól terrorállam, hogy lényegénél fogva terrorista. Márpedig egy terrorista számára nem léteznek törvények. Egy terrorista félrerúgja a (nemzetközi) jogrendet, és a maga szabályaival – a kocsmák ököljogával, az erősebb kutya jogosultságával cseréli azt le.

Bárki ezért, aki terroristákat támogat, részt vesz boszorkányszombatjaikon, az maga is cinkosukká, bűntársukká lesz – akár akarja ezt, akár nem.

A terrorista állam 2014 februárja óta TÖRVÉNYEN KÍVÜL HELYEZTE ÖNMAGÁT. Olyanná, akit ezért ki kell zárni mindenhonnan, el kell szigetelni, körülötte légüres teret hozva létre, minimum meg kell(ene) fojtani. (Úgy, ahogy azt oroszokkal azóta is teszik.) Nem bevezetni kell a diplomáciai szalonokba (részesévé téve őt nemzetközi jogi megállapodásoknak), hanem kutyakorbáccsal elkergetni azoknak még a közeléből is.

Azon kellene inkább dolgozni, hogy a nemzetközi közösség annak ismerje el Ukrajnát, ami: TERRORISTA ÁLLAMNAK. Egy ilyen meghatározás minden következményével együtt.

 

Írta: Levédia krónikása

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Kiemelt képen: Tűz a Szakszervezetek Házában Odesszában, Ukrajnában (2014)