Hirdetés

A peremlét reménye – Szakács Árpád írása Mandics György új könyvéről

Kérjük, egy megosztással támogassa honlapunkat!

1987. május 2-án Határ Győzőt, a magyar szellemi élet egyik legkiválóbb csillagát félig öntudatlan állapotban beszállították a Dél-Londoni Egyetemi kórházba.

 „A hasnyálmirigy-gyulladás mortalitása 65% körül volt, s nekem abba a 35%-ba kellett volna visszakapaszkodnom, hogy megéljek. Mintha pörölycsapással rámsújtottak volna, oly hirtelen-gyenge lettem, tántorogtam, álltomban magam alá eresztettem székletemet-vizeletemet s alig regisztráltam, hogy éjszakánként hány ágynak húzzák szorosra függönyét, melyik kínai vagy fekete ágyszomszédomat csempészik ki mortuáriumba. A pancretitis mázsás kínja rámszakadt, jószággá degradálva szenvedtem, összeszorított foggal próbáltam visszanyelni a jajt (Angliában jajgatni szégyen) és minden sötét bőrű nővérnek fájdalomcsillapítóért könyörögtem. Hatóránként igen, sűrűbben nem szabad – utasítottak el. De volt, aki megkönyörült  és korábban beadta az amphetamin-injekciót. Ez volt az egyetlen  szer, ami valamelyest hatott és két-három órára nyugságom volt.” – írja megpróbáltatásairól Határ Győző, aki arra is kitér, sokszor abban keresett menedéket, hogy gondolataiba menekült, lélekbeli utazások keretében Radamantisztól Avvakum protopópáig végigjárta a különböző korokat, embereket, ezt pedig rámondta egy diktafonra. A később írásban is megjelent belső látomások a Medvedorombolás címet kapták.

Határ Győző
Határ Győző

 

Ha meghallom Mandics György nevét, nekem mindig Határ Győző jut róla az eszembe. Rengeteg a hasonlóság, nemcsak a hatalmas életmű tekintetében. Mindketten úgy váltak a magyar szellemi élet, az irodalom legerősebb bástyáivá, hogy tulajdonképpen a reálvilágból jöttek, Határ Győző építész, Mandics György pedig matematikus. Mindkettőjük emigrációban élt és él, akkor is, ha Magyarországon volt vagy van.

 Mert Magyarországon ma csak úgy lehet magyarként élni, mintha emigrációban lenne az ember. 

Annyi nyelvet sajátítottak el, amennyit éppen akartak, műveltségük bámulatos, szerénységük olyan, mint egy ezer éves templom belső csendje.

Az elmúlt évszázadokban keveseknek adatott meg, hogy olyan összefüggéseiben ismerjék a magyar nyelvet, mint ők. Ez azért is van,

mert amikor az Isten ajándékot ad egy népnek, akkor ilyen embereket küld hozzájuk, mint Határ Győző és Mandics György.

Mandics György
Mandics György (Fotó: Borbély Zsolt Attila)

 

És ahogy az lenni szokott, ezt pont azok nem veszik észre, akik ájuldozásig ismételgetik keresztény-konzervatív kötődéseiket. Határ Győző 2006-ban hunyt el. Páratlan életművét a mai középszerű konzervatív oldal inkább elásta, mint feltárta, inkább elfelejtette, mint átadta az utókornak. Ahogy tette ezt Várkonyi Nándoron keresztül Gion Nándoron át Gyurkovics Tiborig vagy Mózes Attiláig.

A konzervatívnak mondott oldal politikusai a magyar kultúra templomát, – mint Jézus idejében a zsidók –  “rablók barlangjává” tették, ahonnan elűzték a szellemet, a minőséget és mindent letaroltak. Az egész olyan, mint egy sivatagi panoráma, ahonnan az elvadult bokrok közül rémisztő alakokként Mezey Katalinok, Erős Kingák, Ugron Zsolnák, Lackfi Jánosok ugrálnak ki, és mint a vámpírok, mindenhonnan elszívják az életerőt. Mert a sivatagi bokrok között csak így tudnak életben maradni.

Nem csoda, hogy a temesvári születésű Mandics György páratlan életművéről a magyar társadalomnak annyi ismerete van, mint abban a bizonyos londoni kórházban a színes bőrű ápolónőnek Határ Győző magyar szempontból kiemelkedő jelentőségéről.

És a hasonlóság folytatható.

Mandics György nemrég került kórházba a Covidnak nevezett ármány miatt. A kistarcsai halálgyárban majdnem úgy pusztult el, mint egy kutya, ha – jó értelemben vett – erőszakos felesége nem mozgatja meg a hegyeket is, hogy kiszabadítsa onnan. Amennyiben az ottani egészségügyön múlt volna, Mandics György már nem élne.

Mandics

 

Mandics György visszajött közénk és elmeséli, a kórházi agóniát úgy élte túl, hogy mint egy madár, végigszállt emlékein, képzeletbeli utazásokat tett olyan helyekre, ahol eddigi életének fontos mozzanatai történtek. Megjelenik előttünk az 1989-es temesvári forradalom háttere, Tőkés László személye, Szőcs Géza, valamint egy valódi kortárs őstehetség, Orbán János Dénes költő is. Erről szól A remény peremén címmel a közelmúltban megjelent kis könyvecske.  A kiadvány megérdemelt volna egy jobb tipográfiát, a nyomdai kivitelezésről nem is beszélve. De ahogy vagyunk, ennek is örülhetünk.

Mandics György lélekutazása nekünk, a magyarországi kisebbségnek is egy figyelmeztetés : remény van a peremléten is. Remény nélkül pedig nem lehet élni. Mert az élet legfontosabb tápláló ereje a remény.

 A senkiket elfújja a szél, a sziklából épült várakat betemetheti ugyan a homok, de ha a mai Magyarországot nézzük, jobb is így, mert legalább védve vannak. 

A keleti bölcsesség szerint az energiamegmaradás törvényei a szellemi térben is érvényesülnek. Minden ilyen erőfeszítés meg fog térülni a megfelelő időben. Ez a reményünk alapja, meg az a tény, hogy az ellenfél a szellemi térben olyan, mint a lepke a esőben. Arról a tényről nem is beszélve, hogy a szellem mozgatja az anyagot. Azok a konzervatívnak álcázott körök, akik most tettekben a materializmushoz láncolták magukat, csak szánalmas kísértetek lehetnek a magyar jövő panoptikumában.

a szerző publicista
Facebook hozzászólások

%d bloggers like this:

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás