A cionista izraeli állam valódi története egy zsidó tábornok fiának előadásában – 2014 Genf

Miko Peled. A Tábornok fia. Egy izraeli utazása Palesztinában. 2014. május 14. Genf, Svájc.

Mottó: “Még maga az ördög sem agyalhat ki olyan bosszút, ami egy gyermek halálára válasz lehet.” 

Szerintem minden idők legérdekesebb és leginkább tényfeltáró előadását teszem most közzé Izraelről és a cionizmus álságos politikájáról. Méretében és tartalmában is egyaránt hatalmas lesz. Szánjatok rá elegendő időt és figyelmet ! juttassátok el minél több emberhez az igazságot ! 

A napokban találtam én is rá és nem tudtam abbahagyni, annyira érdekes és mindenki számára tanulságos, aki csak hamis médiából és hamis történelemkönyvekből ismeri Izrael fél évszázados történetét. Megkértem Sevaster1-et, hogy készítse el magyar felirattal is nektek, amit ezúton is köszönök neki !
Mivel szeretem írásban is megosztani a videók anyagát, hogy hozzáférhető legyen nyomtatásban az utókor számára is, ezért az előadás szövegét szintén közzéteszem.
Az előadáshoz kapcsolódó illusztrációt is elkészítettem mellé.

Az előadás rendkívül aktuális az Izraelben zajló események miatt (ami gyakorlatilag egyoldalú háború, pusztítás és nyugodtan ki lehet mondani, hogy genocídium = népirtás ).
Ha hiteles személyt szeretnénk találni a történelem megismeréséhez, senki nem lehet tökéletesebb, mint akinek egész családja részt vett a teljes izraeli „folyamatban”. (SBG Buddha-VilagHelyzete.com)
Miko Peled izraeli író és aktivista. Nagyapja Izrael állam egyik alapító atyja volt. Apja, Matti Peled tiszt volt az 1948-as háborúban, és tábornokként szolgált az 1967-es háborúban, amikor Izrael leigázta a Nyugati Partot, Gázát, a Golán-fennsíkot és Sínai-félszigetet.
Az 1967-es háború után Matti Peled visszavonult a hadseregtől, és békeaktivista lett.
1997-ben Miko unokahúga egy öngyilkos merénylő miatt meghalt Jeruzsálemben. Ez a tragédia arra késztette Peledet, hogy felfedező útra induljon. Felülvizsgált számos olyan hiedelmet, amellyel felnőtt, és bátor, jövőbe látó aktivista lett, aki az emberi jogokért és a tartós békéért küzd.

[youtube=http://youtu.be/oQV5-eQ-AJM]

Előzményként már sokan ismerhetik tőle ezt a beszélgetést, amely szintén rendkívül érdekes és ébresztő jellegű lehet sokak számára, akik nem a valós oldalát ismerik ennek a szándékosan eltorzított és meghamisított történelemnek ! 

[youtube=http://youtu.be/-IVKoUcclYo]

Köszönöm a portfóliómat és a bevezetőt, köszönöm, hogy meghívtak, és köszönöm az Egyetemnek, hogy házigazdája a mai estnek! Köszönöm mindenkinek, aki eljött!

Igazán élvezem, hogy itt lehetek Genfben, csodálatos hely amellett, hogy ezzel a témával is foglalkozhatunk. Mindenki jól hall engem?

Május 14. nagyon jelentős nap, 1948. május 15-én kiáltották ki az izraeli államot.

Ezért nagyon fontos erről a dologról beszélni, különösen a mai napon.

Nagyon érdekes az is, hogy néhány hete éhségsztrájk van az izraeli börtönökben. Palesztin foglyok éhségsztrájkolnak. Nem tudom, hogy itt, az emberi jogok városában hány újság számolt be erről, mennyi időt szántak rá a tévé híradóiban, hány oldalt nyomtattak ki erről az újságokban. Néhány héttel ezelőtt kezdődött egy pár száz emberből álló kis csoporttal, és most már az összes börtönlakó, az izraeli börtönök több mint 5.000 foglya éhségsztrájkol.

Egy szó sem hangzik el erről. Vajon miért?

Mindössze háromórás repülőút, még csak nincs is messze innen.

Miközben az izraeli témáról minden bizonnyal sokat beszélnek az emberek.

Akkor erről miért nem beszél senki sem?

Azt hiszem, ez arra vezethető vissza, hogy ami a palesztin témát illeti, túl azon, hogy mindenféle kitalációk és ellentmondó történetek keringenek róla, a nyugat fél, ezt pedig minden más helynél jobban Közép-Európában tapasztalom, fél Izraelt kritizálni, fél a cionizmust kritizálni.  Attól félnek, hogy valaki talán antiszemitizmusnak fogja tekinteni, vagy ne adj Isten, valaki a holokausztra figyelmeztet bennünket. 

Ezzel pedig nem tudunk mit kezdeni, ezért hagyjuk, hogy Izrael folytassa bűntetteit, folytassa az elnyomást, folytassa a politikai foglyok ezreinek bebörtönzését, mert nem tudunk mit kezdeni az antiszemitizmus és a holokauszt témájával.

Annak ellenére, hogy az antiszemitizmus vádja a legnagyobb ostobaság, ha Izraelt kritizáljuk, mert Izrael kritizálásában nincs semmi antiszemita utalás.Lényegében számtalan zsidó kritizálja folyamatosan Izraelt.Kezdetektől fogva utasították el zsidók a cionizmus ötletét, a legtöbb zsidó nem is ott él.

De mégis ott a félelem, Isten ments, hogy azt mondják, antiszemiták vagyunk.

Én pedig azt gondolom, fontos újra beszélni erről, különösen itt, Európában és Közép-Európában. Amikor Izraelt kritizáljuk, abban semmi antiszemitizmus nincs. Ez ostobaság.

Csak azért játsszák ki az antiszemitizmus kártyáját, mert nem tudnak mással érvelni.

 Ami pedig a holokausztot illeti, az egyik állítás az, hogy Izrael válasz a holokausztra, a másik állítás az, és ezt az emberek gyakran mondogatják, hogy azok, akik elszenvedték a holokausztot, hogyan tudnának ilyen borzalmas dolgokat tenni.Mindkét állítás valótlan.

Mert a holokauszt után a kb. kétmillió zsidó menekült közül, akik itt éltek lágerekben és koncentrációs táborokban Európában, valójában nagyon kevesen mentek Izraelbe.

A holokauszt túlélők jelentős többsége sohasem ment Izraelbe.

A holokauszt túlélők 10%–ánál kevesebben kötöttek ki Izraelben, azok közül is sokan távoztak. Maguk a zsidók mondták, hogy ez az egész izraeli elképzelés ostobaság.

Nem mentek oda.

Ugyanígy az az állítás, hogy a holokauszt túlélők cinkosok az izraeli bűnökben, nem igaz, mert ezek nem ugyanazok az emberek.

Persze lehetnek ezek is zsidók, meg lehetnek azok is zsidók, de nem ugyanazok az emberek.

Azt hiszem azonban, rendkívül fontos, hogy amikor itt, Genfben az emberi jogok fogalmáról, az emberi jogi bizottságokról, a genfi egyezményről stb. beszélgetünk, és ez a téma vetődik fel elsőként, és egy szó sem hangzik el arról, hogy több ezer politikai fogoly éhségsztrájkol mindössze háromórás repülőútnyira innen.

Egy olyan helyen, ahol sokan megfordulnak. Azt hiszem, hogy ez nagyon-nagyon komoly dolog, és pontosan ezt a csatát vagy küzdelmet kell itt lefolytatni.

Mi történt valójában ? Hogyan kezdődött minden ? Ki kezdte ezt az egészet ? 

 

Mint említettem, ezt a dolgot nem csak ez teszi bonyolulttá, hanem az a tény is, hogy számos ellentmondó történet kering,sokan nem tudják, hogy valójában mi történt, hogyan kezdődött ez a konfliktus, és ki a hibás és így tovább.

Fontos tehát, hogy egy kicsit rátérjünk erre a dologra. Nézzük csak, működik-e.

Tudjuk, hogy nagyon régóta folynak béketárgyalások.

Valójában több, mint 20 éve, amikor az oszlói békefolyamat megkezdődött, most pedig John Kerry, amerikai külügyminiszter próbálkozott egy újabb béketárgyalás sorozattal, de persze sikertelenül.

Amikor a béketárgyalások folynak, és a béketárgyalásokról beszélnek, felmerül a kérdés: Palesztina és Izrael egy ország vagy kettő?

Mert ha béketárgyalások folynak, az azt jelenti általában, hogy két ország háborúzik egymással, és a háborúnak a béketárgyalások vetnek véget.

De erről van itt szó? Izrael és Palesztina nem két ország, hanem egyetlen ország. Kétféle néven illetik, de ugyanaz az ország.

Izrael és Palesztina emellett egyetlen állam. Izraelt és Palesztinát Izrael állam kormányozza. Noha kétféle népről van szó, az izraelieket és a palesztinokat Izrael állama kormányozza és irányítja. Egy állam van, egy hadsereg van.

Nem két nép áll egymással háborúban, ahogy az ember gyakran gondolná, nem két nemzet, nem két ország háborúzik egymással.

Tehát itt nem béketárgyalásokra van szükség. Éppen ezért sikertelenek. Azért sikertelenek a béketárgyalások, mert nem oldják meg a problémát.

Azt a benyomást próbálják kelteni, hogy van egy probléma, amit megpróbálnak megoldani, de ez nem igaz.

 Ha valóban érdekel bennünket az izraeli-palesztin kérdés megoldása, fontos tudomásul vennünk, hogy először: Izrael és Palesztina ugyanaz az ország, másodszor: csak egy hadsereg van, harmadszor: nem két, egymással háborúzó népről van szó, hanem egy könyörtelen, elnyomó rezsimről.

Az egyik oldalon az elnyomók, a másik oldalon az elnyomottak, ésamire szükség van, az az összefogás, hogy véget vessünk az elnyomásnak, amihez hasonló Dél-Afrikában történt, ahol összehangolt apartheid-ellenes mozgalom folytatódott nagyon sokáig, a végén pedig az apartheidet felszámolták. Ha komolyan akarjuk venni ezt a kérdést, így kell megközelítenünk, és ezen az úton kell haladnunk. Összehangolt mozgalommal és erőfeszítéssel kell véget vetni a cionizmusnak, ami ugyanolyan, mint az apartheid, hogy felszámolhassuk az elnyomó cionizmust Palesztinában, és véget vethessünk a konfliktusnak, és demokráciával váltsuk fel.

De amíg az emberek úgy kezelik ezt, mintha két ország, két állam háborúzna, csak foltozgatják, nem tudnak dűlőre jutni a béketárgyalásokon, a világ egyre csak próbálkozik, de nem boldogulnak ilyen vagy olyan okok miatt, “mindkét fél hibás, mindkét oldal vétkes”, ezt a képzeletbeli egyensúlyt hozzuk létre, akkor sohasem lesz megoldás.

Úgy gondolom, jogosan feltételezhetjük, hogy a béketárgyalások folytatásának egyik oka az, hogy fenn kell tartani a kitalációt, hogy fenn kell tartani azt a benyomást, hogy igazából két nép van, akik sohasem tudnak megbékülni. És ezért vagyunk ebben a helyzetben.

 Ahelyett, hogy egyértelműen kimondanánk, hogy Izrael a hibás, Izraelt kell vádolni, Izrael maga a probléma. És amíg ezt nem mondjuk ki világosan, semmi sem fog megváltozni.

Az emberek gyakran szeretnek arról beszélni, hogyan kezdődött ez az egész, hogyan kezdődött a konfliktus, ki volt a hibás, ki kit támadott meg, és rengeteg kitaláció, rengeteg ellentmondásos történet van.

Úgy gondolom, fontos kimondanunk mindenekelőtt azt, hogy a konfliktus oka – nemcsak a Világ e részén, konfliktusok vannak a világ más részein is – az, hogy volt egy idő, amikor Európában a fehér emberek úgy gondolták, hogy ők uralhatják más, nem fehér népek országait, megoszthatják őket, elrabolhatják őket, eladhatják őket másoknak, joguk volt ehhez.

Gyakran hallunk a Balfour-nyilatkozatról.

Izraelben és alapvetően a cionisták úgy beszélnek a Balfour-nyilatkozatról, mintha a Sínai hegyről jött volna, Mózessel, és ez volt a tízparancsolat egyike. A Balfour-nyilatkozat.

Egy fehér rasszista egy másik fehér rasszistának odaígéri valaki másnak a földjét. Erről szól lényegében a Balfour-nyilatkozat.

Lord Balfour, Lord Rothschild barátja, Palesztinát a zsidó népnek adja oda.

Ki törődik vele? Ki ő, hogy bármit is bárkinek odaadjon? Mégis így történt.

Izraelben szinte minden városban van egy Balfour utca. Vagy Balfour-nyilatkozat Pláza.

Aztán néhány évtizeddel később jön az ENSZ egy megoldással, hogy felossza Palesztinát. Ki az az ENSZ, hogy felossza Palesztinát? De azt mondták, hogy a zsidóknak kell Palesztina, azt mondták, hogy az araboknak kell Palesztina, így felosztották Palesztinát.

És minden tökéletes lesz.

<<< Ez itt a felosztási terv térképe. És ahogyan a térkép nagyon jól mutatja, a felosztás nem igazán volt tisztességes, az egyik rész egyértelműen nagyobb, mint a másik.

Amikor 1947-ben elfogadták a felosztási tervet, kb. félmillió volt a zsidó lakosság számaPalesztinában. Ez volt a nagyszüleim generációja, akik bevándoroltak, a szüleim pedig ott születtek.

A teljes zsidó közösséget kb. félmillió ember alkotta Palesztinában. A palesztinok, a föld őslakosainak száma háromszor akkora volt, közel másfélmillió.

Az ENSZ és végtelen bölcsessége mégis úgy döntött, hogy az ország nagyobb részét a kisebb közösségnek adja.

És ez azért érdekes, mert mai napig azt halljuk az emberektől, hogy mindez a palesztinok hibája. Mert elutasították a felosztási tervet.

Először is senki sem kérdezte őket. Tehát nem arról van szó, hogy volt lehetőségük elutasítani, de el tudják képzelni, hogy nem utasítják el?

Azt, hogy jön az ENSZ, és az országod nagyobb részét leszelik, és odaadják egy bevándorló közösség csoportjának, ami éppen csak leszállt a hajóról.

És valahogy mindenki azt gondolta, vagy talán nem is gondolták, hogy a feltevés az volt, hogy ez talán remekül fog működni. Hogy minden nagyszerű lesz.

Másik oka annak, hogy miért olyan fontos ez – a felosztási terv -, az az, hogy attól a pillanattól kezdve van két egymással ellentétes történet. Ez a két homlokegyenest ellentétes történet, ami kialakult.

Amikor az emberek egyensúlyra törekednek, talán elérhető az egyensúly, ha a különbségek kicsik, ha a különbségek apró részletekben vannak, vagy talán a dátumokban.

De amikor a történetek homlokegyenest ellentétesek, akkor az azt jelenti, hogy csak az egyik lehet igaz.

Nem lehet szó egyensúlyról, ha két, egymással teljesen szembenálló történet van.

Az a történet, amin izraeliként nőttem fel, és az a történet, amit alapvetően elfogadnak a Nyugaton, arról szól, hogy miután az arabok elutasították a felosztási tervet, támadást indítottak a Palesztinában élő zsidó közösség ellen, hogy megöljék és elpusztítsák a zsidókat, elpusztítsák a kis közösséget, amit létrehoztak.

Szerencsére a zsidó közösség valamiért erősebb volt, fejlettebbek, magasabb fokon álltak, lépést tartottak a változásokkal, és le tudták győzni az arabokat. Ne feledjék, hogy ez a zsidó közösség azt állítja magáról, hogy Dávid király leszármazottai, aki legyőzte Góliátot, és makkabeusok leszármazottai, akik nagy birodalmakat győztek le, és alapvetően az ősi héberek leszármazottjai, akikről tudjuk, hogy minden erős ellenféllel szemben győzedelmeskedtek.

És most itt voltak ők, és legyőzték az arabokat. És ismét létrehoztak egy zsidó államot Izrael földjén 2000 év után.

Ez már szinte megint bibliai történet, hogyan lehet ezt megcáfolni, hogyan lehet egy ilyen, szinte már bibliai történetet vitatni? Ki merné azt állítani, hogy ez nem igaz?

Ráadásul olyan lenyűgöző történet.

A probléma persze akkor merül fel, amikor elkezdjük vizsgálni a részleteket. 

A két közösség tehát, még ha az egyik sokkal kisebb is volt, mint a másik, egyformán arra számított és azt várta, hogy államként elismerjék.

Ez alatt azt értem, hogy elkezdtek állami intézményekbe fektetni, fejleszteni őket, de volt egy dolog, amit a cionisták – a zsidó közösség – fejlesztettek Palesztinában, de a palesztinok soha. Ez pedig a fegyveres hadsereg. Egy haderő.

1948-ra Palesztinában a cionista milícia közel 40.000 jól felfegyverzett, erősen motivált férfiból áll. Apám tiszt volt ebben a milíciában.Ugyanakkor a palesztinok oldalán nem volt ezzel egyenértékű fegyveres hadsereg, gyakorlatilag sohasem volt palesztin hadsereg.

Ha pedig nem volt palesztin fegyveres milícia, akkor kik voltak azok az arabok, akik megtámadták a zsidó közösséget?

Tudjuk, hogy hat-hét-nyolc hónappal később más arab országok beavatkoztak Palesztinában.

De 1947 végén kik voltak azok az arabok, akik támadtak, és mivel támadtak? Ha nem volt fegyveres erő.

Izraeli történészek valójában az elmúlt tizenöt évben foglalkoztak ezzel, írtak róla, válaszoltak erre a kérdésre, és lényegében azt igazolták, amint a palesztinok mindvégig mondogattak:  Egyáltalán nem a palesztinok voltak azok, akik a támadást kezdték.

Amint az ENSZ pecsétjével látta el a zsidó állam létrehozását, azaz a zsidó államét Palesztinában, a cionista milícia erőteljes hadjáratot indított, amit ma csak terrorizmusnak és etnikai tisztogatásnak nevezhetnénk.

Egy fegyveres milícia erőteljes hadjárata volt a fegyvertelen polgári lakosság ellen, ami 12 hónapig tartott. Azzal a világos céllal, hogy etnikailag megtisztítsák Palesztinát. Kegyetlen terrorista támadást indítottak, ami 12 hónapig tartott, a végére pedig az ország csaknem 80%-át elfoglalták.

Több száz várost és falut pusztítottak el, köztük mecseteket, templomokat, iskolákat és persze lakásokat, és nyolcszázezer-egymillió palesztin lett száműzött.

Tehát kiderül, hogy végül nem is olyan romantikus hőstörténet volt az egész, hanem egy kegyetlen terrorista cselekmény, és most látjuk, hogyan illenek a darabok a kirakós játékba.

A palesztinok évtizedeken keresztül állították ezt, az izraeli történészek pedig az elmúlt 20 év alatt megerősítették ezt, pl. Illan Pappé és mások.

A cionisták többek között azt hajtogatják, hogy talán néhány falu megsemmisült, néhány palesztin kénytelen volt távozni, de valójában nem volt ott semmi, sivatag volt, tevék, szegény farmerek, valójában semmi sem volt ott.

Szeretném ezt a képet megmutatni Jaffa városáról, 1948 előttről. Mielőtt a cionisták jöttek. Jaffa városa jelentős arab város volt a Földközi-tenger partján. Közel 120.000 lakosa volt, a városban hangversenytermek, mozik voltak, több újságot is kiadtak Jaffában, írószövetségek, szakszervezetek, gazdag politikai élet és gazdag üzleti élet folyt, övék volt a jaffa narancs, amiről már bizonyára hallottak, nagyon híres iparág volt.

Aztán 1948-ben, mindössze két hét alatt ezt a várost, a közel 120 ezer lakosú nyüzsgő várost alig 4.000 emberre redukálták, akiket egyetlen szögesdrótos szomszédságba zsúfoltak, körülöttük izraeli katonákkal.

És Jaffa városának hamuján most, szinte ugyanabból a szögből készített fényképen, Tel Aviv városa látható.

Tel Aviv városa még most is Tel Aviv Jaffának hívja magát. És még mindig ott van egy kis palesztin közösség, és az eredeti Jaffa város egy pici része is még mindig ott van.

Ezt a kis közösséget semmibe veszik, elnyomják őket, rasszista törvények sújtják őket. Az izraeli rendőrség meg se próbálja megoldani a bűnözést. A jaffai palesztin fiataloknak nincs reményük, nincs okuk a reményre, nincsenek lehetőségeik.

Ha azt mondjuk, hogy másod- vagy harmadrangú állampolgárok, még szépítünk is.

Fontos tehát megérteni, nemcsak azért, hogy tudjuk, világosan megértsük, mi történt hatvanhat évvel ezelőtt, de azért is, hogy megértsük: a palesztinokat nem lehet a Nyugati Partra és Gázára redukálni.

A béketárgyalások alatt mindig úgy beszélnek Palesztináról, mintha az a Nyugati Part és Gáza lenne, mintha az a rész lenne Palesztina, azaz ott lesz létrehozva a palesztin állam.

És tényleg sokan hiszik azt, hogy Palesztina a Nyugati Parton van, és hogy a többi arab, aki az ország más részein él, egyszerűen csak arab.

Gyakran halljuk, az emberek azt mondják, nem ezek a palesztinok, hanem azok a palesztinok. Nem redukálhatjuk a palesztinokat a Nyugati Partra és Gázára, mert az egész ország Palesztina, és függetlenül attól, hogy a palesztinok Izraelen belül élnek izraeli állampolgárként, vagy a Nyugati Parton, más állampolgárként, ugyanolyan kegyetlen elnyomástól és ugyanolyan rasszista környezettől szenvednek. Úgy gondolom, nagyon fontos ezt megérteni.

NAKBA – 1948-ban kezdődött el ….

Amikor a mai napon erről, a Nakbáról beszélünk, annak különös jelentősége van.Emlékszem, amikor a Nakbáról hallottam, a Nakba kifejezés katasztrófát jelent. 

Mi, izraeliek az 1948-as háborút függetlenségi háborúnak nevezzük, nagy hőstettnek tekintjük. Számomra még inkább az volt, hiszen apám harcolt a háborúban, így én a harcokról, a hősiességről stb. szóló történetekkel nőttem fel. Nem a könyvekből tanultam.

Ezzel szemben a palesztinok katasztrófának tekintik, és emlékszem, amikor sok évvel ezelőtt hallottam erről, első reakcióm a megdöbbenés volt: hogyan is mondhat bárki ilyesmit? Hogyan lehet egy ilyen hőstettet katasztrófának nevezni? A zsidó nép túlélését és így tovább.

Aztán az évek során kezdtem megérteni – a könyveim erről az utazásról szólnak, ez is az utazásom része volt -, hogy miért nevezik katasztrófának, ami valójában történt. Azt gondolom, hogy amit sokszor félreértenek, az emberek azt hiszik, hogy a palesztin Nakba 1948-ban történt, pedig igazából 1948-ban csak elkezdődött, napjainkban is folytatódik, és minden évben egyre rosszabb lesz.

<<< Egy évvel ezelőtt készítettem ezt a képet egy gázai menekülttáborról. Mint láthatják, a kép önmagáért beszél. Mély nyomor, nincs vezetékes víz, nincs áram, nincs megfelelő szennyvízrendszer, nincs egészségügyi szolgáltatás, nincs megfelelő táplálék, nincs munka.

Ha megnézzük ezeket a gyerekeket, úgy gondolom, fontos megérteni, hogy ezek a gyerekek, akik a menekülttáborban és máshol élnek, alig félórás vagy egyórás autóútra vannak Izrael nagyobb városaitól. 

Pontosan azoktól a helyektől, ahonnan nagyszüleiket elűzték. Azért élnek ilyen mélynyomorban, ilyen borzalmas körülmények között, mert nem engedik őket Izraelbe, Palesztinába menni, hogy ugyanolyan életet élvezhessenek, mint az izraeliek.

Nem látni ilyen izraeli gyerekeket. Sehol sem.

Tudják, Izrael egy modern, fejlett állam, az emberek úgy élnek, mint itt.

Az egyetlen oka annak, hogy ezek a gyerekek, a palesztinok, kb. négymillió ember, még mindig így élnek, az, hogy Izrael megtiltja neki, hogy visszamenjenek a földjükre, az országukba, hogy hozzáférjenek azokhoz a létesítményekhez, mindahhoz, amit Izrael kínálni tud, és ami Palesztináé.

Ez történik minden egyes nap, és napról-napra rosszabbodik, a szemünk előtt történik. Háromórányira Genftől. Nem Afganisztán távoli hegycsúcsain.

Dollármilliókat, dollármilliárdokat ömlesztenek Izraelbe, hogy támogassák Izraelt, üzleteljenek Izraellel, és ez tovább nehezíti a helyzetet. Mindennap, amikor valaki Izraelt támogatja, minden dollár, ami az izraeli államot támogatja, rosszabbít a helyzeten.

Ez igazságtalan és megbocsáthatatlan.

És ez folyik nap mint nap. Háromórányi repülőútnyira. Nem számít, hogy senki sem beszél róla. Nem láthatjuk a sajtóban, nem láthatjuk a tévében, nem olvashatjuk az újságokban.  

A könyvem igazából emlékirat, sokat említi a családomat, mert a családom komoly mértékben érintett volt az izraeli állam létrehozásában. Ez volt a háttér. Nemcsak a tábornok fia vagyok, hanem ennek az egész környezetnek, ennek a nagyon hazafias környezetnek is a fia vagyok.

Ez anyám fiatalkori képe. Anyám Jeruzsálemben született és nőtt fel, és még most is Jeruzsálemben él. 87 éves, már majdnem 88. Van egy történet, amit sokszor elmesélt, amit a könyvemben is említettem. 1948-ben történt meg vele. Amikor Jeruzsálemről beszélek, nem a régi Jeruzsálem városról beszélek, hanem az új környékről, ami a városon kívül épült. Hányan voltak Önök közül már Izraelben, Palesztinában?

Emeljék fel a kezüket. Jó néhányan. Hányan jöttek onnan?

Rendben. Köszönöm!

Néhány tény ezekről a környékekről. Ha megnézzük őket, a régi csodálatos házak, nagyon szép és jellemző jeruzsálemi palesztin házak még mindig ott vannak, de az embereket persze már elűzték. 1948-ban bevonult a cionista milícia, és elfoglalták a palesztin környéket, elűzték a palesztinokat, csodálatos otthonaikat pedig izraeli családok vehették igénybe. Az egyik ilyen lakást anyámnak kínálták fel.

Nagyon szép lakás volt, anyám akkor egy pici lakásban élt szüleivel és két kicsi gyerekkel.

Ő pedig elutasította. Nem akarta átvenni a lakást, azt mondta, és ma is azt mondja, amikor erről beszél: hogyan vehetném el egy másik család otthonát?

Hogyan vehetném el egy másik anya otthonát?

Miután tudom, hogy ezeket az embereket, ezt a családot száműzték, száműzöttként élnek.

Aztán azzal folytatja, hogy leírja a fosztogatást. Jöttek az izraeli katonák kocsikkal a jómódú otthonokba, jómódú családokhoz, és megkezdték a bútorok, szőnyegek fosztogatását. Ha látták, van egy nagyszerű dokumentumfilm arról, hogy könyveket, ritka könyveket loptak el.

A cionista erők olyan szervezettek voltak, hogy még egy könyvtáros egységük is volt, amely házról-házra járt és lopta el a könyveket. Ezek most az izraeli Héber Egyetemen vannak.

Nagyon szégyenkezve beszélt erről. Hogyan is tehették ezt meg? Hogyan tehettük meg ezt? Hogyan viselkedhettek így az izraeliek?

Ez egy csodálatos történet, és remélhetjük, hogy többen is azt tették, amit anyám tett, sajnos nagyon kevesen tették.

A történeten túl azonban valami nagyon zavart engem, miközben ezen a történeten nőttem fel. Amikor néhány évvel ezelőtt a könyvemen dolgoztam, csak akkor értettem meg, hogy mi zavart ebben a történetben. És miért volt zavaró a történet.

Arra jöttem rá, hogy anyám története ellentmond a nemzeti elbeszélésnek. Gyerekként nagyon cionista képet kaptam, cionista nevelésben részesültem, és ez volt a probléma.

Anyám története ellentmondott a nemzeti elbeszéléssel, mert a cionista elbeszélés tökéletes, erkölcsileg tökéletes.

‘Megérdemeljük a földet, az egész ország a mienk, mert zsidók vagyunk’. Amikor azonban az ENSZ úgy határozott, hogy felosztja az országot, elfogadtuk a felosztást.

Aztán az arabok megtámadtak bennünket, szerencsére mi győztünk.

Aztán megkértük az arabokat, hogy maradjanak, de ők távoztak.

Kértük őket, hogy maradjanak, de távoztak.

Mi ebben az erkölcsi dilemma? Ha valaki elhagyja az otthonát, és van egy család, akinek otthonra van szüksége, akkor miért ne foglalhatná el?

Miért tett anyám ebből erkölcsi kérdést? Hiszen nem volt erkölcsi kérdés. Nincs semmi erkölcsi dilemma a cionista történetben, mert az tökéletes.

Még amikor a borzalmakról beszélünk, például a Deir Jasszini mészárlásról, amiről egy hónappal ezelőtt emlékeztek meg…

Deir Jasszin egy kis falu Jeruzsálem mellett, biztos vagyok benne, sokan ismerik, amikor a cionista erők bevonultak, ők megadták magukat, de a haderők mégis borzalmas mészárlást követtek el.

Az izraeli gyerekek pedig tanulnak erről az iskolában, így és így történt, helytelen volt, borzalmas dolog volt stb., nőket és gyerekeket öltek meg.

Ugyanakkor azt is tanultuk, fontos cionista vezetők mondták nekünk, hogy bár a mészárlás rossz dolog volt, a mészárlásnak köszönhetően több százezer arab távozott, így hozhattuk létre a zsidó többséget. És persze mindannyian tudjuk, hogy semmi sem fontosabb, mint a zsidó többség. Emlékszem, hogy zsidó gyerekként ezt tanultam.

  

És még most is folytatódik. Izrael bombázza Gázát, miközben tisztában van vele, hogy gyermekeket öl meg és éget halálra. De ez rendben van, mert ott van a Hamász Gázában, mi pedig védjük magunkat.

 A cionista történet tehát tökéletesnek bizonyul. Morálisan. Mint mondtam már, anyám lyukakat ütött ebbe a tökéletes történetbe, és eltartott egy darabig, amíg megértettem.

Az 1948-as háború vége és 1967 között így nézett ki a térkép. Izrael szinte egész Palesztinát elfoglalta a Nyugati Part és a Gázai övezet kivételével, majd 1967-ben az arab seregek ismét arra készültek, hogy megtámadják és megsemmisítsék a zsidó közösséget, az izraeli államot. Vajon miért? Mert a nácik próbálkoztak, az arabok is próbálkoznak, ez a zsidók, az izraeliek sorsa.

Szerencsére az izraeli parancsnokság úgy döntött, vagy engedélyt kapott arra – ezt majd kicsit részletezni fogom, mert nagyon érdekes történet -, hogy megelőző csapást mérjen, megtámadja az arab hadsereget. Három arab sereget megsemmisítettek, közel 18 ezer arab katonát tudtak megölni 500 vagy 700 izraeli katona élete árán.

700 a 18 ezerrel szemben. Ez a szám már önmagában mond valamit. Hat nap alatt, ezúttal hat nap alatt, bibliai történet, sikerült megsemmisíteniük ezeket a seregeket, meghódították a Nyugati Partot, meghódították a Sínai-félszigetet és a Golán-fennsíkot.

Akkor már apám tábornok volt. Azok a fiatal tisztek, akik 1948-ban harcoltak, 1967-re már tábornokok lettek. Megint azt hallottuk, hogy egzisztenciális fenyegetés éri Izrael államát, és ezért a megelőző csapás elkerülhetetlen. Amikor a könyvemen dolgoztam, elmentem az izraeli hadsereg levéltárába, főleg azért, hogy apám pályafutásáról adatokat szerezzek, de az egyik dolog, amit találtam és tudtam, hogy érdekes lesz, az a jegyzőkönyv volt a parancsnokság tábornokainak gyűléseiről, ami aztán az 1967-es háborúhoz vezetett.

 A levéltárban elérhetők, a történészek vizsgálták őket, rengeteg írtak ezekről a gyűlésekről és az eseményekről. Szóval nem számítottam semmi újra. Amint elkezdtem olvasni ezeket és azt, amit apám mondott az egyik gyűlésen, amit a többi tábornok is megismételt, rájöttem, hogy Izrael nemcsak hogy nem volt veszélyben, de Izraelnek rendkívüli alkalma volt, mert az arab seregek annyira gyengék és felkészületlenek voltak a háborúra.  

Az arab hadseregek, ami alatt főleg az egyiptomi hadsereg értendő, mint az egyetlen jelentősebb hadsereg, nem voltak felkészülve a háborúra. Mivel legalább másfél-két évre volt szükségük ahhoz, hogy felkészüljenek a háborúra, ezért eljött az alkalom a támadásra. Most kellett támadnunk. És követelték, hogy az izraeli kormány adja meg az engedélyt.

Egy szó sem volt fenyegetésről, egzisztenciális vagy másféle fenyegetésről. Arról beszéltek, hogy az egyiptomi hadsereg a Sínai-félszigetre lépett, még jobban megkönnyítette számukra a támadást és a megsemmisítésüket. Ilyenekről beszéltek, nem tudok mindenről beszélni.

Mint említettem, mindössze hat nap alatt vége volt az egésznek, és azt hiszem, fontos kimondani, hogy az 1967-es háború végére Izrael alapvetően és mindörökre lesöpörte Palesztinát a térképről, és egyetlen államot hozott létre az egész országban, ahol kizárólagos jogokat kaptak a zsidók.

Ez pedig egy újabb lecke, ami nemcsak a történelemkönyvek számára fontos, hanem azért is, hogy megértsük azt, ami most történik, és miért értelmetlenek a béketárgyalások.

A béketárgyalások némileg feltételezik, hogy előfordulhat egy olyan helyzet, ahol az izraeli kormány megengedi a palesztinoknak egy állam létrehozását. Valahol a határaikon belül.

Amint elfoglalták a Nyugati Partot, szinte perceken belül Izrael erőteljes pusztító hadjáratot indított, városokat, falvakat, lakótelepeket semmisített meg, több százezer palesztint űzött el, és erőteljes építkezésbe kezdett kizárólag az izraeli zsidók számára a Nyugati Parton. Pontosan azt, amit az ország többi részében tettek 1948 után.

Senki sem várta meg, hogy mi lesz, azonnal léptek. Az egyik első parancs, amit az izraeli hadsereg adott azután, hogy elfoglalta a Nyugati Partot, az volt, hogy a Nyugati Part vize az izraeli állam tulajdona. A Nyugati Part az egyik legnagyobb vízforrás az egész országban.

Tehát azt feltételezni, hogy ez visszafordítható, azt feltételezni, hogy az izraeli kormány engedné a palesztinoknak, hogy államot hozzanak létre a Nyugati Parton vagy az ország bármely más részén, legjobb esetben is abszolút félreértés, de inkább arcátlan hazugság. Abszolút félreértelmezése a valóságnak, a cionizmus lényegének.

A cionisták azt állítják, hogy ez a mi országunk, ez a zsidó nép földje, Izrael földje.

Az izraeli állam a gondviselő, de az ország a zsidóké. Hogyan is engedhetné meg bárki, hogyan is lenne lehetséges, hogy bárki megengedje egy állam létrehozását ezen a földön?

Ez lehetetlen, és nem fér össze az ideológiával, nézzük csak meg, mi történt az elmúlt hatvanhat évben.

Alapos, folyamatos hadjárat az etnikai tisztogatásra, alapos, folyamatos hadjárat azzal a céllal, hogy erőteljes építkezés folyjon kizárólag az izraeliek számára, nemcsak a Nyugati Parton, de a béketárgyalások szempontjából a Nyugati Part a fontos.

A Nyugati Part nagyon hamar teljes mértékben beépült Izraelbe. Az az elképzelés, hogy egy másik állam lehetséges, teljesen nevetséges. Úgy gondolom, fontos ezt megérteni.

Zsidó államnak nevezik, ahol 12 millióból csak 5,9 millió a zsidó ! A többség palesztin.

Zsidó államnak nevezik mellesleg, ami érdekes, mert a legtöbb zsidó nem ott él. A legtöbb ember, aki ott él, már nem izraeli zsidó, hanem palesztin, a most ott élő 12 millió ember közül 5,9 millió izraeli zsidó. A többiek palesztinok.

Akkor mitől is zsidók pontosan? Zsidó értékeket képviselnek? Több ezer politikai fogoly, a víz megvonása emberektől, netán ezek tartoznak a legfontosabb zsidó értékek közé?

Tehát igazából semmi zsidó jellege nincs az izraeli államnak, annyiról van szó, hogy az állam kizárólagos jogokat ad a zsidóknak. Ennyi a megkülönböztető jegye.

<<< Íme egy kép az apámról, amikor még egyenruhában volt. Nagyon érdekes dolgot tett, és erről fontos beszélni, mert azt hiszik a világon, hogy Izrael békét akar, és hogy Izrael békekezdeményezést tesz, valami ilyesmi volt a napokban. Fontos, hogy ezt megvizsgáljuk.

Amikor a háborúnak vége lett, a parancsnokság egyik első gyűlésén apám felállt, és azt mondta, itt az alkalom arra, hogy békét kössünk a palesztinokkal.

El kell ismernünk a palesztinok önrendelkezési jogait, hagynunk kell őket, hogy saját államot hozzanak létre a Nyugati Parton és Gázában. Természetesen békét kötünk, ez a kis állam békében lesz Izraellel, és akkor végre befejezhetjük a háborúskodást, békében élhetünk a palesztinokkal, és talán később a többi arab országgal is.

Azt mondta, ha ezt nem tesszük most meg – ez 1967-ben volt, ne feledjük  –, ha ezt nem tesszük meg most, mondta, akkor megszállók leszünk, ellenállást fejtenek ki ellenünk, szembe kell szállnunk az ellenállással, leromboljuk társadalmunk erkölcsi természetét, és két nemzetből álló állammá válunk. Pontosan ezt történt 1967 és napjaink között. Szinte látnoki.

Pontosan ez történt. És ahogy ezt mondta, Izrael, az izraeli állam erőteljes építkezést folytatott a Nyugati Parton és így tovább.

Folyamatosan azt halljuk persze, hogy Izrael békét akar, és nincs kivel tárgyalni. A másik oldalon a palesztinok terroristák, ott van a Hamász, vagy ez vagy az, nincs kivel tárgyalni.

Azt hiszem, fontos egy kicsit rátérni erre.

Röviddel a háború után apám visszavonult a hadseregből, és attól kezdve folyamatosan a palesztinok jogai mellett, főleg a palesztin állam mellett állt ki.

Ezekben az években alakult ki az az elképzelés, hogy két állam jelentené a megoldást.

 Az 1970-es évek közepén apám és néhány izraeli létrehozott egy szervezetet ennek az elképzelésnek a támogatására, és amint bejelentették a szervezet létrehozását,megkereste őket a PFSZ, a Palesztin Felszabadítási Szervezet, annak vezető alakjai, Jasszer Arafat és más vezetők. Ezen a képen apám látható egy Aryeh nevű úrral, akit később megöltek, és ő volt az egyik kapcsolattartó, később jó barátok is lettek.

Kezdetben csak titokban találkoztak, ez a 70-es években volt, európai fővárosokban, Párizsban, Észak-Afrikában találkoztak, és amikor visszatértek ezekről a találkozókról, apám mindig azonnal beszámolt a miniszterelnöknek, azokban a napokban még ilyen bejárása volt. Az izraeli kormány tehát mindig mindent tudott ezekről a találkozókról.

De semmit sem akartak kezdeni ezzel.

Később, 1983-ban egy nyilvánosan bejelentett találkozón Tuniszban találkozott is Jasszer Arafattal, képek jelentek meg róla az újságokban, de nemcsak hogy nem akart semmit sem kezdeni ezzel az izraeli kormány, Simon Perez – Mr. Nobel-békedíj – vezetésével a Knasset (parlament) egyetlen lépésben törvényt hozott arról, hogy ezek a találkozók illegálisak.Hoztak egy törvényt arról, hogy az Izrael és a PFSZ közötti találkozók illegálisak.

Ezek nem azok az emberek, akik miatt visszatáncolunk, mondták ők, tartóztassatok le bennünket.

A találkozók folytatódtak. Ez a nyolcvanas években volt. Aztán hirtelen eljött 1993. szeptemberben az oszlói békefolyamat,az oszlói békemegállapodás. Néhányan elég idősek vagyunk ahhoz, hogy emlékezzünk rá, ott volt a Fehér Ház pázsitján Bill Clinton elnök, Jasszer Arafat, Jichak Rabin, akik aláírták az oszlói békefolyamatot, és sokan úgy gondolták, tényleg ez történik.

A Szovjetunió már széthullott, a dél-afrikai apartheid megbukott, most ez jön.

Sokan nem ismerték fel azonban, hogy 1993-ban már nem volt esély a palesztin állam létrehozására, mert már nem volt Nyugati Part. A Nyugati Partot már teljesen beépítették Izraelbe.

 Az oszlói békefolyamatnak nem az volt a célja, hogy béke legyen, hanem az, hogy a palesztinok megadják magukat.

Hogy tovább darabolják a palesztin társadalmat, a palesztin politikát, hogy Izrael még erősebben kezébe ragadhassa az országot, erősebben kezében tarthassa az erőforrásokat és az embereket. Ezért nem vezetett ez semmire.

Az elmúlt két évtizedben ezek a béketárgyalások nem vezettek semmire, mert nem az volt a céljuk. Az volt a céljuk, hogy a palesztinok megadják magukat.

Ha pedig nem adják meg magukat, akkor nem lesz béke.

Az oszlói békefolyamat a remények szerint öt éven belül hozott volna végleges megoldást.

 Azaz 1993-tól számítva 1988-ig. 2001 nyarán, amikor Bill Clinton majdnem elvesztette a hivatalát, úgy határozott, hogy összehozza a feleket, és Camp Davidben találkoztak, ez lett volna a második Camp David esemény.

És csak üléseztek és üléseztek napokon keresztül, és megállapodás nélkül jöttek ki.

Néhányan elég idősek vagyunk ahhoz, hogy emlékezzünk rá, amikor kijöttek, Bill Clinton azt mondta, hát a palesztinok adtak egy keveset, de az izraeliek többet adtak.

Alapvetően arról volt szó, hogy a palesztinok nem akartak engedni, Jasszer Arafat nem akart engedni.

Aztán az izraeliek kijöttek, és azt mondták, ismerjük a palesztinok igazi arcát, terroristák, el akarnak bennünket pusztítani és így tovább. Azt állítani, hogy a palesztinok, különösen Jasszer Arafat, nem akarnak engedni, nagyon érdekes állítás, mert Jasszer Arafat irányítása alatt a palesztinok készek voltak Palesztina 80%-át feladni, hogy palesztin államot hozhassanak létre a Nyugati Parton és Gázában, de a Nyugati Partnál és Gázánál, a teljes Nyugati Partnál, Gázánál és Kelet-Jeruzsálemnél nem adták alább.

Hajlandók voltak elismerni és békét kötni azzal az állammal, amely elpusztította Palesztinát, és lemondani arról a jogról, hogy az elmenekült palesztinok valaha is visszatérjenek.

Ez nem engedmény? Tett már valaha valaki ennél nagyobb engedményt?

Jasszer Arafat megtagadta, hogy ennél többet adjon. Jasszer Arafat megtagadta a teljes megadást, ezért befeketítették, és négy évvel később a ramallahi irodáját lerohanó izraeli tankok megölték.

Azt hiszem, tény, és igazságos lenne azt mondani, hogy harminc éven keresztül egészen haláláig, Jasszer Arafat volt a legállhatatosabb békeharcos a Közel-Keleten.

Ő támogatta és hozta létre ezt az egész elképzelést, ő volt a két államot jelentő megoldás elképzelése mögött a kilencvenes évek közepétől, és állhatatosan arra törekedett, hogy békét kössön Izraellel ez alapján, de nem adta alább.

De Izraelt ez nem érdekli, sohasem érdekelte, lényegében sohasem volt izraeli békajavaslat, mert a cionista gondolkodás szerint ez egy zéró összegű játék, a föld a mienk, ezzel vége a történetnek.

Azt hiszem, ennek alapján fontos tudnunk, hogy amikor Izrael szereti azt mondogatni, hogy békét akar, békére törekednek, és nincs, akivel tárgyaljanak, akkor ez nem igaz.

Említettem a palesztin foglyokat, íme egy kép Samer Issawiról és nővéréről, Shireenről. Samer Issawi tartja a rekordot az éhségsztrájk túlélés napjaiban. Nővére, aki egyébként ügyvéd, szintén börtönben van, mellesleg egyikük ellen sincs vádemelés. Fontos megemlítenünk, ami egyébként az egyik legfontosabb, de legkevésbé tárgyalt dolog, az a palesztin foglyok kérdése. Izrael több ezer palesztin foglyot tart börtönökben, akiket persze biztonsági foglyoknak, terroristáknak nevez, de jelentős többségüket izraeli források szerint, az izraeli börtönökben tartott palesztin foglyok jelentős többségét nem vádolták erőszakos cselekedetekkel, nem vádolták a jelentős többségüket erőszakos cselekedetekkel. Politikai foglyok. És több százan vannak olyanok, akiket egyáltalán semmivel sem vádoltak. Ne feledjük, hogy izraeli katonai bíróságokról beszélünk. Az izraeli katonai törvény szerint egy követ kezében tartó gyerek terrorista. Több olyan fogolyról beszélek, akiket a törvény alapján nem vádoltak meg erőszakos cselekedetekkel még az izraeli katonai bíróságokon sem.

Aztán ott vannak a közigazgatási foglyok, akiket semmivel sem vádolnak, tehát még az izraeli katonai bíróság törvényei szerint sincs mivel vádolni ezeket az embereket.

Mégis börtönben ülnek határozatlan ideig, néhányan már évek óta. Volt tehát egy éhségsztrájk néhány évvel ezelőtt, most pedig megint éhségsztrájkok vannak.

Hogyan lehet az, hogy egy olyan ország, mint Svájc, nem rúgja ki az izraeli nagykövetet ?

Nem tudom. Olyan sokszor sértik meg az emberi jogokat. És miért nem hívják vissza a nagykövetüket Tel Avivból? Mindemellett a világ elismeri az emberek ellenállási jogát.

Van egy olyan ENSZ határozat, amely kimondja, hogy jogos a világ közösségeinek, az emberek küzdelme a gyarmatosító idegen elnyomás, rasszista rezsimek ellen, hogy önrendelkezési jogukat és függetlenségüket megszerezhessék.

Ez a legjobb jellemzése Izraelnek, mert gyarmatosító, idegen elnyomó és rasszista rezsim, saját meghatározása szerint is Izrael így jellemezhető. Mindannyian elismerjük az emberek ellenállásra vonatkozó jogát.

Az az érdekes, amikor a palesztin helyzetről beszélünk, hogy a palesztin ellenállás jelentős többsége, amit a börtönlakosság esetében látunk, mindent összevéve fegyvertelen, erőszakmentes ellenállás.

A palesztin fegyveres ellenállás mindig jelentéktelen volt, bár minden hírbe bekerül, de az évek során, és főként napjainkban a palesztin ellenállás jelentős többsége erőszakmentes, fegyvertelen ellenállás. Nem véletlenül, hanem elvekből.

Ez megint egy olyan kérdés, amikről senki sem beszél. Sok-sok ezer ember ül börtönben. Bebörtönzött foglyok.

Unokahúgom egy öngyilkos merényletben halt meg 13 évesen 

Történetem személyes vonatkozásának egy másik része, a könyv személyes vonatkozása nővérem lányához, unokahúgomhoz kapcsolódik, aki egy öngyilkos merényletben halt meg Jeruzsálemben, 1997-ben.

13 éves volt. Elképzelhetjük, ha Izraelben ilyesmi történik, az óriási hír, ebben az esetben még nagyobb hír, mert egy híres izraeli tábornok unokája, Matti Peled unokája, akit palesztinok öltek meg.

Nemcsak, hogy híres tábornok volt, de a palesztin jogokért küzdött, és ez persze komoly hír. Akkor az USA-ban éltem, az első géppel hazarepültem, amikor a nővérem lakásába léptem, az tele volt emberekkel, hogy részvétüket fejezzék ki, de tele volt riporterekkel is. A világ minden részéről hírügynökségek, minden elképzelhető nyelven megjelentek.

Leginkább a megtorlásról, a bosszúról kérdeztek, arról, hogy ki a felelős, mit fogunk tenni velük, hogyan leckéztetjük meg őket és így tovább. Nővérem, Nurit is ott volt, – néhányan már találkozhattak vele – odajött, és két nagyon érdekes dolgot mondott, két, szerintem megrendítő dolgot mondott. A bosszúra és megtorlásra azt mondta, hogy nem akarok erről semmit sem hallani, mondta, egyetlen anya sem szeretné, hogy ez egy másik anyával megtörténjen.

Egyetlen anya sem szeretné látni, hogy ilyen fájdalom érjen egy másik anyát, és egy híres héber versből idézett, amit Bialik írt:“Még maga az ördög sem agyalhat ki olyan bosszút, ami egy gyermek halálára válasz lehet.”

Ő és férje, Rami elmondta, hogy ki a felelős, és azt mondták:

– Ki az, aki ezt a kegyetlen elnyomást fenntartja a palesztinok ellen?
– Ki veszi el a földjüket?
– Kik pusztítják el az otthonaikat?
– Ki tagadja meg tőlük a vizet?
– Ki veti az apákat és fivéreket börtönbe?
– Ki lövi le a gyerekeiket az iskolákban?
– Ki tagad meg tőlük minden jövőképet és reményt?

 Ki teszi mindezt? 

Mindketten azt mondták, hogy az izraeli kormányt teszik közvetlenül felelőssé leányuk haláláért. Mert mire számíthatunk? Amikor ilyen erőszakos rezsimet tartunk fenn, nem kell érte megfizetnünk? Ez történik, ha más embereket elnyomunk.

Éppen ez az ára ennek. Ettől még nagyobb lett a hír, mert íme egy izraeli anya, aki mindent a feje tetejére fordít, egyrészről eltemeti kislányát, másrészről felfordítja a világot.

Mi úgy tudjuk, hogy a palesztinok a terroristák, az izraeliek pedig az áldozatok.

Mi úgy tudjuk, hogy az izraeliek békét akarnak, a palesztinok pedig nem tesznek engedményeket.

És ez az anya mégis így viselkedik. A nővérem nagyon őszinte aktivista lett, alapító tagja volt a Palesztina Russel Törvényszéknek és így tovább. Ami engem illet, visszamegyek az USA-ba, visszamegyek dolgozni, ilyen az élet, és mit lehet tenni egy ilyen eset után? Ezt nehéz feldolgozni. Szerencsémre az USA-ban, San Diegóban, ahol élek, találtam egy zsidó-palesztin beszélgetős csoportot, egy foglalkozó csoportot, hogy úgy mondjam, és elkezdtem járni ezekre a gyűlésekre.

Jeruzsálemben születtem és nőttem fel, és ez volt az első alkalom, hogy palesztinokkal találkoztam. A könyvemben az első fejezet, az életem elbeszélése azzal kezdődik, hogy a Palesztinába vezető utam San Diegóban kezdődött 39 éves koromban.

És amikor elkezdtem palesztinokkal találkozni, az első alkalommal még megdöbbentőbb dologra ébredtem rá: ez volt az első alkalom, hogy egy helyen voltam palesztinokkal, és egyenlők voltunk a törvény szerint.

Nincs olyan helyzet, nincs olyan hely Palesztinában, Izraelben, ahol az izraeliek és a palesztinok egyenlők a törvény szerint.

Ez nem történik meg Jaffában, Galiliben, Jeruzsálemben, a sivatagban, vagy a Nyugati Parton vagy Gázában. Ez sehol sem történik meg.

Nincs olyan hely, ahol a palesztinok és az izraeliek ugyanazon törvény szerint élnek. Beszéltem erről, amikor nemrégiben Dél-Afrikában jártam, és azt láttam, hogy az emberek azonnal összefüggést találtak. Azt jelentette számukra, hogy egy helyen vannak, és már nem különböznek egymástól.

Ez nagyon lenyűgöző, nagyon pozitív élmény volt, és akkor kezdtem hallani a Nakbáról, a másik oldal elbeszéléséről, és rájöttem, hogy először is van egy másik elbeszélés, aztán pedig arra, hogy a két elbeszélés közül csak az egyik igaz, ami nem az enyém.

És mindaz az örökség, amit magammal hoztam, a cionista hazafiság, amin felnőttem, megdől, és ez nagyon fájdalmas élmény volt.

Aztán kezdtem bemerészkedni palesztin városokba. Írtam erről a könyvemben, először meglátogattam Názáretet, majd meglátogattam a Nyugati Partot, körülöttem arabokat láttam és így tovább.

Nagyon érdekes, nagyon erőteljes élmény volt, ahogy elengedtem a félelmet, és helyébe a bizalmat engedtem be.

Aztán a könyv azzal fejeződik be, és a mai üzenetem arról szól, hogy hová kell innen továbbmennünk, Marie Paule pedig reményt adott, és talán a legáltalánosabb visszajelzés azoktól, akik olvasták a könyvemet, hogy reményt keltettek bennem, ami szerintem nagyon fontos.

Ha nem lett volna bennem remény, ha nem lettem volna teljesen biztos abban, hogy van megoldás, és rajtunk múlik, akkor nem tenném ezt. Ha nem lett volna lehetséges, nem tenném ezt. Úgy gondolom, fontos, hogy tisztán lássuk, hol tartunk, mi történik, különben hogyan tudnánk egy megoldáson dolgozni, vagy akár megoldást találni. Mint említettem már, napjainkban az izraeli állam kormányozza az egész országot, egy állam az egész ország fölött, amit hívhatunk Palesztinának vagy Izraelnek, ahol kizárólagos jogokat kapnak a zsidók. Fontos megjegyezni, hogy azoknak az embereknek, akik az izraeli államot támogatják, akár teljes mértékben, akár némi fenntartással, de akik az izraeli állam elképzelését támogatják, el kell fogadniuk, hogy ez egy egyezség csomag. Az izraeli államnak rasszista törvényei vannak, elnyomja a palesztinokat, több ezer politikai foglyot börtönöz be, rendszeresen bombázza és gyilkolja Gázában és másutt az embereket. Ez egy egyezség csomag, az egyetlen módja a rasszista, gyarmatosító ideológia fenntartásának. Ennek alapján. Nincs más módja.

Ahogyan voltak, akik a dél-afrikai apartheidet támogatták, vannak emberek, akik az izraeli államot támogatják. Akik Dél-Afrikában támogatták, most szégyenkeznek, nem beszélnek erről sokat. Azt hiszem ugyanez lesz Izraelben, kb. 10 éven belül az emberek elfelejtik, hogy Izraelt támogatták, és azt fogják mondani, hogy sohasem tettek ilyent, de a valóság az, hogy ha bárki is támogatja az izraeli államot bármilyen mértékben, el kell ismerniük azt a tényt, hogy ez az, amit támogatnak. Ez egy erőszakos, rasszista rezsim. De nem ez az egyetlen lehetőség. Van egy másik lehetőség. Talán ismét Dél-Afrika a legszembetűnőbb példa, bár csak az én életem során láthattunk rasszista és fasiszta rezsimeket megbukni itt Európában, láthattuk Latin-Amerikában. Lehetőség van arra, hogy egy rasszista, exkluzivista rezsimet megbuktassunk, és demokráciával helyettesítsük. És pontosan ennek kell történnie. Hiszek abban, hogy ez meg fog történni Palesztinában. Nagyon erős, nagyon kitartó, nagyon hatásos ellenállás történik az egész világon. Valakik úgy mondják, hogy globális intifáda, amit sokan nem ismernek fel. Van egy BDS mozgalom, amely egyre nő, és egyre elismertebb és megbecsültebb lesz. A mozgalom bojkottot, leválást és szankciót követel Izrael ellen. Négy-öt évvel ezelőtt senki se tudott róla, ma beszélnek róla Washingtonban, az Izrael-lobbi hivatalokban, dolgoznak rajta, pénzt költenek rá, a miniszterelnök hivatalában tárgyalnak róla Jeruzsálemben, és dolgoznak rajta, pénzt költenek rá, próbálják megoldani, és nem érnek célt.

Egyre több vállalat, egyre több személy, egyre több szakszervezet, egyre több bank fordul el, vagy alkalmaz bojkottot és szankciókat Izrael ellen. Egyre több művész tagadja meg, hogy fellépjen Izraelben, és nemcsak egyre nő az ellenállás, hanem egyre nagyobb elismerés és tisztelet övezi őket az egész világon. Az egyetemvárosokban, az USA-ban és Kanadában, ahol többnyire vagyok, de itt is Európában, a palesztinok ügye mellett minden évben egyre erősebben és hangosabban szólalnak fel, az USA-ban, és tudom, hogy itt is, Európában, egyre több egyetem és egyetemváros tart palesztinokat támogató eseményeket, palesztin tudatosság heteket, izraeli apartheid-ellenes heteket. Egyre többen szólalnak fel, engem is meghívtak, hogy szólaljak fel ezeken az eseményeken, műsorokat szerveznek, falakat építenek az egyetemvárosokban, több ezer diákot oktatnak, óriási munkát végeznek ezek a 20-21 éves hallgatók, és kemény csatát kell folytatniuk, mert a közigazgatás általában nem kedveli ezt, tehát keresztbe tesznek nekik. Harcolnak az Izrael-lobbi, az Izraelt támogató csoportok ellen, és egyre nagyobb teret hódítanak, mert a másik oldalon egyetlen érv van, ez pedig az antiszemitizmus, az emberek pedig kezdik már ezt unni. Aztán ott van a népszerű ellenállás mindjárt Palesztinában, amely szintén egyre erősödik, egyre hatékonyabb. Izrael már elismerte, az izraeli hadsereg már elismerte, hogy nem válaszolnak az erőszakmentes ellenállásra Palesztinában, a népszerű palesztin ellenállásra.

Nobel-díjasok látogatnak oda, másutt meg felvonulnak. Az „Öt törött kamera”, ha valaki látta az „Öt törött kamera” filmet, ha még nem, akkor tegye meg. Majdnem Oscar-díjas lett. Csodálatos dokumentumfilm, amely pontosan bemutatja, hogyan reagál a nagyon elszánt, kitartó ellenállásra, aminek célja nemcsak a szabadság, hanem az erőszakmentesség is, az izraeli erők kegyetlensége.

Nemcsak hogy könnygázzal támadnak, golyókkal, kínzással és veréssel, letartóztatással válaszolnak, valahányszor ezek a srácok kijönnek a börtönből, és a felvonulás élére állnak.

Tehát a palesztin ellenállásnak ez a három része erősödik. Mindennek tetejébe ez a gyakorlat nem fenntartható. Egy ENSZ jelentés szerint csak Gázában 2020-ra újabb 500.000 ember lesz, tehát alagutakon keresztül tudnak majd vízhez, élelemhez és antibiotikumokhoz jutni.

Mert a városok le lesznek zárva. Van egy új tábornok Egyiptomban, aki lezárta a városokat. Ez egy teljesen elmebeteg valóság, ami egyáltalán nem fenntartható. Azt gondolom, hogy mindez kétségtelenül a cionizmus bukásához, vagy annak irányába vezet.

Cionizmus = Apartheid = Fasizmus

Éppen úgy, ahogy Dél-Afrikában az apartheid bukásához vezetett. Azt gondolom, fontos megérteni, hogy ez a két szó egymással felcserélhető. Az apartheid és a cionizmus egymással helyettesíthetők. A cionizmus egy rasszista, gyarmatosító ideológia, aminek véget kell vetni. Az esélyek, és itt jön a remény, a siker esélyei Palesztinában sokkal nagyobbak, mint amit eddig máshol láttunk a világon. Ez a hely izraeliekkel és palesztinokkal van tele, és azt

hisszük, hogy megkülönböztethetők? Nem lehet őket megkülönböztetni. Két nagyon hasonló közösség. Magasan képzett közösségek, erős középosztály, józan közösségek, többnyire. Mindegyiknek megvan a saját őrült megszállottsága, mindegyiknek van a saját nagyon korrupt vezetősége, az izraeli miniszterelnök börtönbe megy korrupció miatt. Ehud Olmert, talán hallottak róla. Sajnos korrupció miatt megy börtönbe, pedig azért kellene börtönbe mennie, mert embereket gyilkolt Gázában, de ezzel vége a történetnek.

A valóság az, hogy lopás miatt megy börtönbe, nem azért mert gyerekeket gyilkolt. A két közösség tehát nagyon-nagyon hasonló, és készen állnak arra, hogy együttműködjenek. A kulcsa ennek azonban az, hogy a cionizmust demokráciával kell felváltani, a kulcsot az egyenlő jogok jelentik. Sokan jártak már ott, nagyon gyönyörű ország, kiváló lehetőségei és adottságai vannak, jó és intelligens emberek vannak ott. A kulcsot az egyenlő jogok jelentik. Arra kérek mindenkit, hogy sorakozzon fel az egyszerű demokrácia zászlaja mögé, ahol egyenlők a jogok, minden személynek egy szavazata van. És bátorítsanak másokat is erre, akik még most nem hallgatnak erre. És akkor nem lehet kérdéses, hogy véget vethetünk a konfliktusnak, és eljön a béke az izraeliek és palesztinok számára. Nagyon köszönöm!

<<< 2014 – Július : Gázai bombázás után ! Izrael számára ők a Hamasz terroristái, amit a cionista média-propaganda is áraszt, de a valóságról soha nem számol be.

Kapcsolódó cikk és tudásanyag : 

A világháborúk és Izrael létrejöttének elhallgatott előzményei

Occupation 101 – Palesztina megszállása – Az igazság Izraelről

Izrael-Ukrajna-Megszállási Emlékmű – Ennyire elveszett értékrend uralkodik az átlagembernél ?

Bejegyezte: SBG Buddha

Világhelyzete.com