A buzi elit-sereg – A thébai Szent Sereg

A melegekről (pontosabban: a homoszexuális férfiakról – nevezzük nevén, a buzikról <szerk. megj.>) a közvélekedésben számtalan téves sztereotípia uralkodik. Ezek egyike, hogy túlhangsúlyozott feminin tulajdonságaik eleve alkalmatlanná teszik őket a katonáskodásra.

A thébai Szent Csapat csattanós ellenpéldája a fenti vélekedésnek.

Időszámításunk előtt a negyedik században Théba – a görög félsziget egyik jelentős városállamához illő módon – kemény, profi hadsereggel rendelkezett, amely méltó szövetségese (később esküdt ellensége) volt a sokkal jobb sajtóval rendelkező spártaiaknak. Különlegességét egy 300 főből álló elit alakulat adta, melyet egy Gorgidász nevű katonai vezető álmodott meg (állítólag Platón művei hatására).

A Szent Csapatnak avagy Szent Seregnek (görögül Ιερός Λόχος; aki nem tanult görögül, de megfelelő társaságban villogni szeretne a kiejtéssel, akárcsak a szerző: hierósz lókhosz) az volt a specialitása, hogy tagjai kizárólag homoszexuális párok lehettek, akiket a klasszikus fegyverbarátságon kívül roppant mély érzelmi (valamint természetesen szexuális) kötelékek is összefűztek.

A különlegesek időszámításunk előtt 378-ban történt létrehozásának elméleti alapját az a vélekedés adta, hogy az egymáshoz szerelemmel is kötődő harcosok hatékonyabbak lesznek a harcmezőn, ráadásul (élettársuk állandó jelenléte miatt) a hetero katonák állandó problémája, a távoli család utáni vágyakozás sem fogja beárnyékolni hadi cselekedeteiket. <BREAK>

A meleg katonákat eleinte nem szervezték külön egységbe, hanem kiképzésüket követően páronként szétszórták az egész thébai hadseregben, hogy példát (!) mutassanak. Amikor aztán a stramm kiállású Pelopidász tábornok átvette a hadsereg feletti irányítást, elhatározta, hogy a párokat egyetlen, jól kiképzett és speciális feladatokra szánt (mondhatni különleges vagy elit) alakulatba rántja össze. Ez a jó generális maga sem vetette meg az… izé, a homoerotikus élményeket, hiszen testi-lelki jó barátjával, Epaminondásszal régebben spanok voltak az említett fegyvernemnél (vagy minek lehetne nevezni őket?)

Egy-egy katonapár az idősebb heniokhoiosz-ból („harci szekeres”), illetve a valamivel ifjabb parabataiosz-ból („bajtárs”) állt, akik élettársi kapcsolatuk valamennyi kiadását és költségét állami juttatásokból fedezhették, cserébe katonai esküjükért.

(Érdekességképpen jegyzem meg, hogy a pelopidas mellesleg egy lepkecsalád neve is; valljuk be, nem kifejezetten szépek, de biztosan nagyon szeretik egymást.)

Fogadjunk, hogy Thébáról a liberálisok amúgy egy jó szót sem lennének hajlandóak mondani: autokratikus, diktatórikus, konzervatív állam volt, de (akárcsak az egész ókori Hellászban, vagy egy-kétszáz évre rá Rómában) a melegszerelem és a biszexualitás egyáltalán nem számított rendkívülinek; számos állami és katonai vezető (többek között a már említett Pelopidász hadvezér, II. Filipposz makedón király, vagy fia, a világhódító Nagy Sándor) életük során több férfipartnerrel is büszkélkedhettek és szerették, ha egy szőrös férfimellkas a… a saját… szóval ha a… (na, innen nem tudok korrektül kijönni, ezért inkább meg sem kísérelem befejezni a mondatot. Bocs).

(Gondoljátok végig: a biszexuálisoknak pont kétszer akkora esélyük van egy sikeres randira, mint a heteroknak!)

A Szent Csapat fennállása négy évtizede alatt több jelentős katonai győzelmet aratott, nem ritkán kétszeres vagy háromszoros túlerő felett is diadalmaskodva; nekik köszönheti például Théba, hogy i.e. 371-ben a leuktreai csatában (ahol a fentebb említett Epaminondász volt a thébai fővezér) sikerült szakítania Spártával, s elindulnia a területi terjeszkedés, valamint a jelentős politikai befolyás felé.

A vég i.e. 338-ban következett be, amikor is a khairóneai csatatéren a korszerűbb harcmodorú és fegyverzetű makedón falanxok megalázták a korszerűtlenné vált görög hoplita századokat. A Szent Csapat volt az egyetlen, amely végig a hadszíntéren maradt és (létrehozói elméletét fényesen igazolva) az utolsó leheletéig harcolt. A 300 meleg katonából mindössze negyvenhatan maradtak életben, ők is súlyosan megsebesülve.

Az ellenség hadvezére (a fentebb már említett II. Filipposz, aki – ahogyan azt említettük – sorstársa volt a thébaiaknak és bizonyos források szerint még magával Pelopidásszal is összejött egy-két fordulóra, mialatt 3 évig Thébában élt hivatalos túszként), szóval az őket legyőző makedón hadvezér is fejet hajtott a holtak előtt, tisztességgel eltemette őket és tömegsírjuk fölé oroszlános emlékművet emeltetett. A 19. század végi ásatások során megtalálták a csontvázakat, s a helyreállított emlékmű előtt a mai napig megszokott látvány a szivárványos szalag. A nagy uralkodó látható jobbra, egy görög szobron… A kiállása nem tűnik túl királyinak, de aki olyan fiút tudott nemzeni, mint Makedón Nagy Sándor, az bárhogyan kinézhet…

(Kérlek titeket, ne tévesszétek össze a thébai Szent Sereget  a thébai Szent Légióval! Ez utóbbiakról az a hír járja, hogy egy komplett római légió (a legenda szerint 6.666  fő) valamikor a harmadik században áttért a kereszténységre, amiért is felkoncolták őket. Látható tehát, hogy egyfelől úgy hatszáz év választja el a két csapatot, másfelől pedig a mártírok az egyiptomi Théba nevét viselik, nem a görögét! Harmadrészt pedig ha a plébános úrtól halljátok a thébaiak dicséretét, nehogy félreértsétek szegényt, és sokat sejtetően kacarásszatok rajta a háta mögött! )

(forrás: lemil.blog.hu)

Nemzeti InternetFigyelő