Halál vagy életfogytiglan?

Az életellenes bűncselekmények száma az utóbbi időben elképesztően növekedett (bár a statisztikák szerint – amit a hivatalos szervek úgy értékelnek, ahogy akarnak – még inkább csökkent), legalább is a lakosság ezt a növekedést érzékeli, de a legmegdöbbentőbb azok brutalitása. Éppen ezek miatt manapság mind lakossági, mind kormányzati vonatkozásban is újra előtérbe került a tényleges életfogytiglan eltörlése (ezzel összefüggve a halálbüntetés visszaállíthatósága) vagy sem.

Jómagam sokáig a halálbüntetés ellen voltam, s magam is azt mondtam, hogy az élet és halál ura egyedül Isten. Sok-sok töprengés és vívódás után a következőkre jutottam! (A végén megadom Sipos Ete Álmos világos magyarázatát, ami véleményemmel teljesen összeillő, tartalmilag egyező, egyetlen kivétellel, hogy én az óriási, országos szinten, az országot tönkre tevő, sokakat halálba űző károkozásokat is nagyon szigorúan büntetném, amik csakis a hatalom gyakorlói felelősségébe tartoznak).

Épp tegnap olvastam, hogy a 6 évnél hosszabb börtönbüntetéseknek semmi javító eredménye nincs, sőt a kilátástalanság, a soha nem szabadulás tudata még agresszívabbá teszik az elítéltet, hiszen neki már nincs veszteni valója. Ezért rá kellett jönnöm, hogy a tényleges életfogytiglani börtön inkább ártalmas, mint jó. Csakhogy a kiengedett, minden korlátot figyelmen kívül hagyó emberek szabadon engedése a társadalomra nézve hatalmas veszélyt jelent…

Emiatt én is arra a véleményre jutottam, hogy az 1-6 év közötti büntetéseket sokkal szigorúbbá kell tenni, mindenféle kedvezményt, kényelmet megvonni, és keményen dolgoztatni a rabokat, a tényleges életfogytiglant azonban eltörölni, de csakis úgy, hogy helyette bevezetni a halálbüntetést!

A halálbüntetést viszont csakis abban az esetben lehetne kiszabni, ha különös kegyetlenséggel, esetleg kéjvágyból, nyereségvágyból vagy rablás, haszonszerzés miatt, vagy bosszúból, szándékosan és tudatosan követte el a tettes (és itt nagyon komolyan ellenőrizni, hogy a pszichológusi vélemény igaz-e, nem játszik-e össze a tettessel, hiszen sok bűnözőt mentenek fel azzal, hogy az elkövetéskor nem voltak beszámíthatók), illetve azokban az esetekben, akik olyan sok ember kárára, az ország rovására, akár gondatlanságból is elkövetett nagy értékű gazdasági cselekményeket elkövető vezető politikusok, akik akár szándékosan, akár hozzá nem értésből okoztak az országnak, és a lakosságnak elképesztően nagy kárt. Rögtön megtisztulna a politikai közélet, mert csak azok mernének vezető beosztást (miniszterelnök, miniszter, államtitkár,… állami vállalat vezetése) vállalni, akik tudomásul veszik, hogy óriási felelősség lesz a vállukon, s merik vállalni, mert értenek hozzá, és csakis az ország javát szolgálják (nem pedig pénzügyi vagy gazdasági oligarchák, nagyhatalmak vagy lobbik érdekét, és különösen nem a saját zsebükét!).

Mert amit az elmúlt 24 év alatt ellenünk elkövettek, az egy gazdasági érdekből elkövetett népgyilkosság volt, hiszen nem csak minket tettek teljesen tönkre, hanem gyermekeink, unokáink jövőjét is.

Azért ragaszkodik ehhez a mostani törvényhez a 24 éve nyakunkon ülő politikai hatalom, mert a halálbüntetés bevezetésének még a gondolatától is rettegnek! Tudják, hogy kevés már az idő, és ők is sorra kerülhetnek! Éppen ezért törölték el!

Javaslom még Sipos Etele Álmos előadását is meghallgatni, ami bibliai alapon ad velem egyező tartalmú teljesen világos és egyértelmű magyarázatot (Sipos Ete Álmos egy református teológus professzor!). Az előadás hanganyagát szó szerint jegyeztem le, amit (a jobb érthetőség miatt) ezúton (néhány saját kiegészítéssel, CzI jelzéssel – szintén a jobb érthetőség érdekében) közreadok.

Íme az előadás hanganyagának lejegyzett változata:

Kedves Testvérek!

Mai témánknak a címe, ahogy meghirdettük, így hangzik: „Halálbüntetés, igen vagy nem?”.

Egy évtizede úgy tűnt, az úgynevezett kulturvilág illetve keresztyén népek közös látásra jutottak abban, hogy a halálbüntetést végleg el kell törölni a Büntető Törvénykönyvből. Az indok az volt, hogy minden embernek joga van az élethez, és azt senkinek nincs joga elvenni. Az emberi jogok szószólói az élet tiszteletének jelszava alatt azt értették, hogy senki nem jogosult ezen a világon arra, hogy a másik ember életét megrövidítse. El lehet mondani, hogy a közvélemény Európa szerte elítélte azokat a népeket, amelyek a halálos ítéletet nem törölték el, sőt, ehhez a kérdéshez való viszonyulás a kulturáltságnak, a műveltségnek, a humanizmusnak lett a mércéje. Eszerint ítélnek meg ma egy népet, annak a kultúráját, műveltségét, lelki színvonalát, hogyan viszonyul ehhez a kérdéshez.

Meg kell mondani, hogy a halálbüntetés kérdése a keresztyéneket is megosztotta. A keresztyének egyik tábora a halálbüntetés mellett szavaz. A másik tábor felvonultatja a Bibliát, és két fontos érvet hangoztat. Az egyik, a halálbüntetés szemben áll a „Ne ölj!” parancsolattal. Tehát ilyet a keresztyén ember nem helyeselhet, és nem is tehet. A másik érvet, ellenérvet az evangéliumi hívők hangoztatják, miszerint, hátha megtér a vétkes a hosszú ítélet idő alatt, ha viszont kivégzik, lezárjuk a kegyelmi időt (butaság, mert a kegyelmi idő teljes mértékben az Isten kezében van – CzI), és miattunk elkárhozhat (tévedés, mert aki kiválasztott, azaz megkapta a megtérés kegyelmi ajándékát, nem kárhozhat el, nem eshet ki Isten kegyelméből!!! –  CzI). Ezért ellenzik a halálbüntetést. Komoly érvként hozzák fel még azt is a halálbüntetéssel szemben, hogy a történelem folyamán sokan visszaéltek ezzel a lehetőséggel, és sok ezer ártatlan embert kivégeztek. Illetve előfordult már az is, hogy utólag kiderült a kivégzett személy ártatlansága, és az ítéletet nem lehetett megváltoztatni, és a rehabilitációra nem volt lehetőség többé. El kell ismernünk, hogy a halálbüntetés ellenzőinek az érvei igen súlyosak, és elgondolkoztatóak, és igen sok igazság mozzanatot tartalmaznak. Annyira, hogy mint köztudott, s említettem is már, hogy Európában a kulturáltság, a műveltség, a modernség, a humanizmus egyik fokmérője lett a halálbüntetés eltörlése. Ami miatt mi mégis elővesszük most ezt a kérdést, az, hogy úgy tűnik, ezt a problémát mégsem lehetett lesöpörni könnyen az asztalról, mivel a bűnözés illetve a büntetés kérdése pár év leforgása alatt az európai és ázsiai népek és országok társadalmaiban szinte az első helyre került, s szemmel láthatólag a bűnözés lassan kezelhetetlenné válik. Ráadásul az életelleni bűncselekmények száma ugrásszerűen megnőtt, a gyilkosságok kegyetlen és perverz formái egyre gyakoribbak, s az elkövetők joggal építenek arra, számítanak arra, hogy ha kiderül is bűntettük, nem végzik ki őket, legrosszabb esetben is 15 év múlva megszabadulnak. Emiatt a tény miatt egyre több ország közvéleménye sürgeti a korábbi álláspont megváltoztatását, és a halálbüntetésnek, ahogy mondják, több helyen legalább is ideiglenesen az újbóli bevezetését.

Természetesen bennünket most elsősorban nem a korszellem vagy a jogalkotók filozófiája érdekel, hanem a Biblia. Bennünket most az érdekel, mit mond erről a kérdésről Isten, mit mond az Ő Igéje. Mi a Bibliát tartjuk az egész világmindenség olyan fix pontjának, ahonnan tájékozódunk, és amihez igazodunk. Jézus legalább is erre utal, amikor arról szól, hogy „Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim soha el nem múlnak”. Vagyis az Ige mindörökre megáll. Nem változik. Ahhoz, hogy a Biblia e kérdésre adott válaszát megértsük, be kell járnunk az isteni logosz, az isteni logika útját, amelyről szintén azt mondja a Biblia, hogy az magasabb, mint a miénk (lásd Ézs 55: 8-9 – CzI). Az Isten gondolatai magasabb rendűek, egészen más, mint a mi felvilágosult, humanista észjárásunk.

Az első kérdés, amire világos választ kell adnunk, így hangzik: „Kicsoda az ember?„. Ha a halálbüntetés kérdését elővesszük, nem lehet elkerülni, hogy erre a kérdésre ne válaszoljunk először, „Kicsoda az ember?”. „Az állatvilágból az evolúció útján kifejlődött élőlény?”. Ahogy ezt a világ nagyobbik része állítja. Hogyha az ember valóban az evolúció útján az állatvilágból kifejlődött legmagasabb rendű élőlény, akkor bizonyára független, az önmaga ura, a világmindenségnek, de legalább is a Földnek korlátlan hatalmú királya, és törvényadója. Sokan ezt vallják. Az ember olyan élőlény szerintük, aki azt tesz, amit akar, és joga van megállapítani az erkölcsi rendet és az erkölcsi törvényeket.

Van egy másik válasz is erre a kérdésre, hogy „Kicsoda az ember?”. A másik válaszunkat szintén kérdőmódban tesszük fel, „Az ember Isten teremtménye, akinek élete és sorsa Isten kezében van?”. Mert, ha az ember Isten teremtménye, akkor ez azt jelenti, hogy az ember Isten tulajdona is. Istennek felelős, és Isten teremtési törvényei szabják meg az életét. Amelyeket, tudniillik amely törvényeket, ha átlép, súlyos következmények láncreakcióját indítja el sorsában. Talán ebben a körben, akik most itt együtt vagyunk, nem kell külön bizonygatnom, hogy a Biblia ezt az utóbbi álláspontot képviseli. És az utóbbi információt közli velünk, hogy tudniillik az ember Isten teremtménye, és Isten tulajdona. Idegen szóval mondva tehát az ember nem autonóm élőlény. Hiába akarta és akarja ezt a Sátán, a különböző filozófiák útján, elhitetni az emberrel.

A másik tisztázandó kérdés, hogy „Kicsoda az Isten?„. E kérdésre témánk szempontjából az elő válasz az, hogy „Isten Teremtő!”. Az egyetlen élőlény, aki képes a semmiből anyagot, lelket is életre hozni, aki képes volt a világmindenséget megtervezni és kivitelezni. Amikor azt mondjuk, hogy Isten az élettelenből élőt tud teremteni, amikor azt mondjuk, hogy Isten lelket is tud teremteni, azt értjük alatta, hogy Ő az élet forrása. Ő teremtette az élő embert is, ráadásul a maga képére és hasonlatosságára. S mint Teremtő, a teremtés jogán Ő az ember egyetlen és kizárólagos tulajdonosa. Az egyetlen személy a világmindenségben, akinek az emberhez joga, mégpedig kizárólagos és örökös joga van (Róm 14: 11-12). Istennek ez a joga, ez az emberhez fűződő tulajdonjoga olyan elvitathatatlan, hogy egyszer minden embernek Isten elé kell állnia számadásra, függetlenül attól, hogy hitt-e benne vagy nem. Ez tehát nem egy elméleti kérdés csupán, hogy az Istennek van-e joga fölöttünk. Ennek komoly gyakorlati konzekvenciái vannak. De ez az abszolút tulajdonjog azt is jelenti, hogy még életünk ideje is az Ő kezében van.  Születésünk és halálunk óráját Ő tartja kezében. Nem kérdezi meg tőlünk sem azt, hogy meg akarunk-e születni, vagy mikor, és azt sem fogja megkérdezni, hogy mikor akarunk meghalni. Azt is jó lenne megértenünk, hogy Isten isten-volta, abszolút királysága azt is jelenti még, hogy senkinek a világmindenségben nem tartozik felelősséggel és számadással egyetlen tettéért sem. Az egész világmindenségben egyetlen egy valaki, aki autonóm személy, és ez az Isten. Neki nem volt soha senki tanácsosa, mert nem volt erre szüksége. Nem volt ellenőre, segítője, és nincsen bírája. Ő az egyetlen, aki ha akar, elevenít, és ha akar, öl(!), és ezért nem tartozik magyarázattal senkinek. Nem, Ő, az Isten. De, hogy folytassam azonnal ezt a gondolatsort, hadd tegyem az elmondottakhoz még azt, hogy mindemellett ő az abszolút, legnagyobb szeretet is. Ezért nem szeszélyes önkényúr. Nem diktátor, nem kegyetlen despota. Nem kiszámíthatatlanul borzalmas sors-isten. Vagyis Ő olyan isten, aki teremtményeit, de mindenek felett az embert kibeszélhetetlenül szereti. De szeretete sem az emberi logika szerint működő rövidlátó szeretet, hanem előrelátó, boldogító, védő szeretet, amilyennel egyetlen egy ember sem rendelkezik.

Mindezt el kell mondanunk Istenről, hogy megértsük, miért adta Isten azt a parancsolatot az embernek, hogy „Ne ölj!”. Ez a parancsolat ugyanis arra utal, hogy mivel az ember Isten kizárólagos tulajdona, amit azzal is megpecsételt Isten, hogy az embert a maga képére teremtette, senkinek nincs joga ahhoz, ami Istené! Az életem Istené, és még nekem sincs hozzá jogom, illetve el fogok számolni vele. Itt téved sok öngyilkos ember is, aki azt gondolta, azt teszek az életemmel, amit akarok, hiszen az enyém. Ez nagy tévedés. Számot fog adni tettéért. A Biblia szerint tehát az ember Istené, ezért, aki a másik embert megöli, a Biblia szemlélete szerint Isten tulajdonát rabolja el. EZÉRT SZENT AZ EMBER ÉLETE! Ezért nem lehet hozzá nyúlni. Mert az Isten tulajdona, aki hordozza Isten képét. És nem azért szent az ember élete, mert mi egyediek és megismételhetetlenek vagyunk, ahogy sokan ezt gondolják. Amikor Isten a „Ne ölj!” parancsolatot kiadta, az ember életét helyezte védelem alá. Hiszen, amikor Kaint Ábel megölése után azonnal felelősségre vonta, akkor Isten az Ő abszolút tulajdonjogát akarta az ember tudomására hozni, illetve azt, hogy Ő az Ő tulajdonát képező embert számon tartja, mérhetetlenül szereti és védelmezi. Isten azonban tudta, hogy a Sátán Isten tulajdonára tör, hisz embergyilkos volt kezdettől fogva, és a Sátán célja az ember élete lesz. Drámai beszámoló erről Kain és Ábel története. A bűneset után rövidesen kiderült, hogy az emberélet került a legnagyobb veszélybe a bűneset után. Ezért Isten, mint említettem már, rögtön megkeresi és megbünteti Kaint, de a gyilkosság bűnét ez a büntetés sem fékezte a szaporodó emberiség között. Ennek igazolója az 1Móz 4: 23-24 versében olvasható Lámekh éneke. Lámekh így énekel feleségeinek: „Oh Háda és Cilla, hallgassatok szómra, Lámekh feleségei, halljátok beszédem: embert öltem, mert megsebzett; ifjat öltem, mert megütött. Ha hétszeres a bosszú Kainért, hetvenhétszeres az Lámekhért.” Vagyis Lámekh, aki nem sokkal Kain után élt, nyíltan hirdeti a vérbosszút, az önbíráskodást, de úgy, hogy azt mondja, hetvenhétszeres lesz a válasz, a bosszú ereje azért a bűnért, amit vele elkövettek. Őt megütötte egy fiatalember, s ő úgy válaszolt rá, hogy megölte. Ez azt jelenti, hogy az emberiség soraiban, mindjárt az emberi történelem kezdetén megindult az önkényes gyilkosságok olyan sorozata, ami az emberiség kipusztulásával fenyegetett. Hogy ezt a rettenetes folyamatot, a bűn kiteljesedését, megfékezze Isten, az özönvíz utáni világ egy új isteni rendet kap. Ennek nagyon fontos Igéje 1Móz 9: 6-ban olvashatjuk. ” Aki ember-vért ont, annak vére ember által ontassék ki; mert Isten a maga képére teremté az embert.„, eddig az idézet (lásd még: 2Móz 21:12; 3Móz 24:17; Mt 26:52 – CzI). Vagyis Isten az emberi élet nagyobb védelmének érdekében parancsot ad arra, hogy vezessék be a halálos ítéletet. Az élet, pontosabban a testi, földi, emberélet feletti abszolút jogát ebben a különleges esetben tehát átadta Isten az embernek, illetve a rendelkezés végrehajtójának, az államnak. Ahogy Istennek bármikor, bármihez, ehhez is joga van, hogy aki őtőle jogos tulajdonát, az embert elrabolja, a gyilkossággal, megöli, a földi hatóságok kezébe adja, kivégzésre. Érdekes, csak megjegyzem, hogy a zsidó írásmagyarázók, a rabbik, ehhez a bibliai részhez – amelyet fölolvastam, amely a gyilkos, aki embervért ont, az végeztessék ki, az ölessék meg – a következő magyarázatot fűzték: a gyilkos, azzal, hogy megölt egy másik embert, elvesztette Isten-képűségét, és ezért ölhető meg! Megjegyzem itt is már, bár lehet, hogy felesleges, hogy gyilkosságon a szándékos emberölést érti itt a Biblia. Hogy Isten milyen komolyan veszi az emberi élet védelmét (mert az embert nagyon szereti), nem csak, hogy megengedte a halálos ítéletet az embergyilkos felett, hanem, akár milyen furcsa, egyenesen megparancsolta. Az 1Móz 9:6-ban olvasható Ige egy parancs! Parancsolja a halálos ítélet végrehajtását a gyilkoson. Természetesen látnunk kell, hogy mi volt Isten közvetlen célja ezzel a kemény paranccsal. Nyilván az, hogy megakadályozza az ölést. Ez a parancs az egyetlen, ami a gyilkolni készülő gyilkost mégis fékezi tettének végrehajtásában, és ha kikapcsoljuk ezt a féket, ugyan mi tartja vissza(?) a gyilkost! Az Ótestamentum és az Újtestamentum egybehangzóan igazolja, hogy Isten A HALÁLOS ÍTÉLETET, és egyéb polgári bűnperekben hozott ITÉLETI JOGÁT KÖZÖSSÉGNEK ADTA, ha úgy tetszik, mai szóval a társadalomnak, illetve a társadalom által választott testületeknek adta oda. Az Ótestamentumban ezt a testületet így nevezték, hogy a városok vénei vagy bírái, az Újtestamentum így nevezi ezeket, hogy fejedelemségek, hatalmasságok, felső hatalmasságok.  5Móz 19:12, Józs 20: 6, Róm 13: 1-2. Itt találjuk meg azokat az Igéket, amelyek megnevezik ezeket a testületeket. Ma ezt így fogalmaznánk, Isten a halálos ítéletet, ítélet kimondását és végrehajtásának jogát az államra ruházta. Pál apostolnak a Róm 13: 3-4 versében a következőket írja: „Mert a fejedelmek nem a jó, hanem a rossz cselekedetnek rettegésére vannak. Akarod-e pedig, hogy ne félj a hatalmasságtól? Cselekedjed a jót, és dicséreted lesz attól. Mert Isten szolgája ő a te javadra. Ha pedig a gonoszt cselekszed, félj: mert nem ok nélkül viseli a fegyvert: mert Isten szolgája, bosszúálló a haragra annak, aki gonoszt cselekszik.”.  Isten tudta azt is, hogy mint mindennel, ezzel a joggal is vissza lehet élni. Sőt, nincs kizárva a tévedés lehetősége sem a bíró részéről, ezért Isten úgy rendelkezett, már az Ótestamentumban is, hogy soha ne egy ember hozza meg a halálos ítéletet, hanem egy tanács, a város vénei, elöljárói, akik – többen lévén – több szempontból is megvizsgálták a vádlott ügyét. A bírósági eljárást és az igazságot segítendőn rendeli el Isten (például Izraelben) menedék városok felállítását. Ahova bemenekülhetett a gyilkos, aki nem szándékosan, nyereségvágyból vagy bosszúból gyilkolt. A 4Móz 35: 11-12 verse és a Józs 20 írnak erről. A 4Mó 35:11-12-ben a következőket olvassuk: „Válasszatok ki magatoknak városokat, amelyek menedékvárosaitok legyenek, hogy oda szaladjon a gyilkos, aki történetből öl meg valakit. És legyenek azok a ti városaitok menedékül a vérbosszuló ellen, és ne haljon meg a gyilkos, míg ítéletre nem áll a gyülekezet elé.”. (Figyelünk? Gyülekezet elé!! – CzI) A gyilkos ügyét tehát alaposan megvizsgálták. És tanúkat hallgattak meg. A 4Móz 35: 30 szerint: „Ha valaki megöl valakit, tanúk szavára gyilkolják meg a gyilkost; de egy tanú nem lehet elég tanú senki ellen, hogy meghaljon.”. Egy tanú nem elég. Majd tudjuk azt is, hogy Izraelben, ha valakit megkövezésre ítéltek, és halálra ítéltek, akkor a feljelentő tanúknak kellett megkezdeni a kövezést és a kivégzést. Vagyis, ezzel is figyelmeztet Isten arra, hogy a halálos ít
élet kimondásánál óvakodni kell az elhamarkodott, netán a bosszú által vezérelt ítélettől. Az elmondottak tehát arra figyelmeztetnek, hogy a halálos ítélet kimondása előtt rendkívül alaposan meg kell vizsgálni minden körülményt, indító okot, mert ez az ítélet csak indokolt esetben hozható meg.

Nem kívánok most külön foglalkozni azzal a kérdéssel, hogy mik ezek az indokolt esetek, melyek azok a gyilkosságok, melyek abba a kategóriába esnek, amit így mond a Biblia „Aki embervért ont”. Ez most nem feladatom. Csupán arra kell bibliai választ adnom, hogy a halálbüntetést a Biblia igazolja-é vagy nem.

Végül érdemes pár gondolat erejéig foglalkoznunk azzal a hívő-keresztyének által felhozott érvvel, ellenérvvel, hogy ha kivégeznek egy embert, esetleg a megtérés lehetőségétől, és ezáltal az üdvösségtől is elesik. Ezért – mondják hívő körök – mondjuk ki mi is, hogy a halálbüntetés nem Istentől való. Itt megint azt kell világosan megértenünk, hogy vannak egymással szembe nem állítható törvények és rendek a Bibliában. Nevetséges lenne, ha valaki azt kérdezné tőlünk, hogy melyik a nagyobb? Két liter vagy két év. A liter űrmérték, az év időmérték. A kettő nem ütköztethető, nem hasonlítható össze. A Biblia beszél üdv-rendről és teremtési-rendről. Teremtési-rend például a házasság, a népek rendje, illetve az emberi élet olyan védelme, amelyről az 1Móz 9: 6-ban olvasunk. Az üdv-rendbe, ez egy másik rend, az üdv-rendbe tartozik például a kiválasztás, Jézus Krisztus engesztelő áldozata, újjászületés, üdvösség stb. Ez a két rend nem állítható szembe egymással, nem mondhatom azt, hogy dönts, vagy megházasodsz, vagy elkárhozol. Az élet védelme és annak törvényei a teremtési-rendbe tartoznak, és nem az üdv-rendbe. A teremtési rendbe tartozik a halálbüntetés parancsa is. Ha pedig valaki mégis okoskodni akar, és az üdvösség rendjével érvel, annak azt felelhetjük, hogy ha egy gyilkos mégis a választottak közé tartoznék, azt úgy viszi be Isten a megtérés kapuján, hogy összetörve a halálos ítélet súlya alatt, kivégzése előtt megtér. Az az Isten, aki a halálbüntetés törvényét kiadta – biztosak lehetünk abban, hogy – mindezeket látta, tudta és átgondolta, jobban és előrelátóbban, mint mi. Ezért is felesleges az ember okoskodása. Isten a teremtési-rend törvényét, törvényeit minden ember szívébe beleírta, és a teremtési-rend törvényei a hitetlen ember szívében is működnek, a Róm 2: 14-15 szerint: ” Mert mikor a pogányok, akiknek törvényük nincsen, természettől a törvény dolgait cselekszik, akkor ők, törvényük nem lévén, önmaguknak törvényük: Mint akik megmutatják, hogy a törvény cselekedete be van írva az ő szívükbe, egyetemben bizonyságot tévén arról az ő lelkiismeretük és gondolataik, amelyek egymást kölcsönösen vádolják vagy mentegetik.” A hitetlen emberben is benne vannak bizonyos isteni törvények, s a gondolatuk és a lelkiismeretük is harcol. A hitetlennek is van lelkiismerete.

Hiába törli el tehát a kulturvilág a halálbüntetést, amikor megjelenik egy hír a sajtóban, hogy egy szadista férfi 4 kisleányt kínzott meg és vágott darabokra, minden emberben megszólal a belső törvény hangja, hogy az ilyen embert, aki ezt tette, nem szabad életben hagyni, éppen a többi gyermek védelme érdekében. Egy ilyen ember halálra ítélésének és kivégzésének híre Isten teremtési-rendjének törvénye szerint a leghatásosabb fék a gonoszság akadálytalan elterjedésében.

Természetesen, az Isten által adott teremtési törvényeket is lehet kikapcsolni, félre tenni az autonóm embernek, de ennek mindig ára van, és egyre súlyosabb ára lesz! A Biblia alapján tehát arról vitatkozni, hogy a halálbüntetés egyezik-e Isten akaratával vagy nem, nem lehet! EZ VITATHATATLAN. Arról viszont igen, lehet vitatkozni, hogy melyek azok az esetek, melyekben indokolt a halálbüntetés! Mivel a gyilkosságoknak sok száz fajtája, körülménye, indító oka van, természetesen itt nem lehet már általánosítani. Mert a Biblia sem általánosít. A gyilkosság kérdésében, ahogy látjuk ezt – az önvédelem, a háborúk, vagy például az úgynevezett vétlen, gondatlan gyilkosságok esetében – a Bibliában is, ahol nem ítélték halálra a gyilkost. Témánknak ezzel a végére értem, s ha tárgyunk nem is éppen lélekemelő ügy volt, abban talán segített, hogy megtanuljuk, miként kell ezeket a kérdéseket az egész Biblia fényében, differenciáltan kezelnünk és vizsgálnunk.

(Sípos Ete Álmos, református lelkész-teológus előadása – hanganyag)

Czakó István

Nemzeti InternetFigyelő