A valóság a térben és időben tapasztalható létező. Ha egy ilyen érzékelt dologról számolunk be, akkor a felidézés az eredetinek csak a mását, a hasonlatát közli. Minél hűbb az élmény felelevenítése, annál közelebb áll az eredetihez, annál igazibb, vagyis igazabb. Ebből érthetjük meg a két vizsgálandó szó különböző jelentését, melyek egymáshoz közel állnak, de sosem lehetnek egymás szinonimái! Tehát az igazság csak a valóság másolata, párhuzamba állítása, de a meglévőt (ami van), sokszor több oldalról látjuk, ami nézeteltérést, vitát és békétlenséget szülhet. Persze mindezt a félreértés is okozhatja, azon beszéd által, amely az embert észlénnyé tette. Ezért izgalmas vállalkozás a szavak eredete után kutatni, melyek sosem véletlenszerűen keletkeztek, azokat mindig az emberi elme, a logika szülte. Minden szó eredetét meg lehet ismerni morfológiai, szemantikai és logikai szempontok figyelembevételével. A helyes szófejtés pedig segít a tudás elmélyítésében.
Lássuk!
A valóság szót a van szavunkkal és annak múlt idejű változatával (valék, vala, stb.) lehet rokonítani, és „A m. való, vagyok stb. […] A vagy, vagyunk stb. alakokban mutatkozó gy a tő l-jének palatalizációjával és affrikálódásával jött létre;” ahogyan azt A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára c. mű 3. kötetének 1085. lapján olvashatjuk.
Az igazság szavunk létrejöttét már nehezebb felderíteni, de annak szókezdő ig– gyökét vagy akár az ik– gyökűeket (ui. a k a g zöngétlen párja), ha szemügyre vesszük, mint az iga, igaz, igazgat, igazi, igazít, igazodik, igazol, igazságos, ige, igehirdetés, igen, igény, ígér, igéz, igric, így, iker, ikon, ikra, iktat, stb., akkor látjuk, hogy mindegyik valaminek a párhuzamát jelenti. A párhuzamokat viszont a magyar nyelv legfeltűnőbben az „is” (= szintén) szavunkkal fejezi ki, mely ugyancsak egy magyar szótő, mint: iskola, ismer, ismét, ispotály, istálló, istáp (= mankó), isten, istráng stb., melyek mindig párba állításokat fejeznek ki, akár a padban ülést, vagy az istállóban állást, a kórházban fekvést, a párhuzamos köteleket, melyek meghúzzák egy rántással az istránggal a kocsit), de az Istent, a Mindenhatónak szóban megjelölt mását is, de ezek nem csak a párhuzamok kifejezésében, hanem nyelvészetileg is rokonok az ig– gyökűekkel, mivel az s, v. sz hangok – a szabályos hangfejlődés szerint – a g és annak párjára, a k hangra változhatnak. E váltásra először az indogermán nyelvészek figyeltek fel, mégpedig a száz szónak különböző kiejtésénél. Hisz ugyanannak a nyelvcsaládnak egyik nyelvében a százat sz hanggal [pl. franciául cent (átírva: szan = száz)], a másikban meg k hanggal [pl. latinul centum (átírva: kentum = száz)] ejtik. Ezen jelenségek által csoportosítják a szatem és kentum nyelveket. Mivel az emberiség monogenezissel teremtetett, azért mindenben egyforma, a hangképző szervében is, így a megfigyelt váltás minden nyelvben fellelhető, ahogy a magyar „szánt” szóból lett a 6’000 évvel ezelőtt (amikor még indogermán és szemita nyelvek sem léteztek) tőlünk levált finnek „kent” szava, amin nem szabad meglepődni, mert a magyar „parlag”, a nem szántott föld finnül „kesantopelto”. Viszont a gazdaságosságra törekvés a természet összes jelenségére érvényes, ahogy életünk minden mozzanatára, ezért a nehezebben kimondható, ill. a kimondáshoz több levegőt igénylő réshangokból alakulnak a zárhangok, és nem fordítva, ezért az is– szótövűekből lettek az ig– szótövűek. Az is– gyökű szavaink közül az isten szó is párhuzamot fejez ki, így Isten csak a valóságban Létező, az A-tól Z-ig (mint a későbbi görögöknél α ‒ Ω ) Is > Ig + AZ, minden(re)ható, a valóságban lévő igaz Istennek elmondott párhuzama. Ennek, és az s > g váltásnak tudatában kutattam az Isten szó eredete után (ld. Az Isten szó eredete c. közkézre adott dolgozatom 2008.), ami által már János evangélista fogalmazásából tovább lehetett lépni, a „Kezdetben vala az Ige […] és Isten vala az Ige.” mondattal. Csakhogy ebben a kijelentésben, az eredetinek mondott görög λογος (átírva: logosz = szó, beszéd, elmondás, hazugság stb.) szót a magyar bibliafordítók nem hűen írták át, de a 16. századi trienti zsinaton leghitelesebb fordításúnak elfogadott Vulgata és az összes újlatin nyelv sem, mert azokban ugyanúgy, mint nálunk az Ige (= Verb-) olvasható, és nem a Szó. Ilyenkor kell feltennünk a kérdést, a Kr.u. 331 körül a Zala-megyei Stridóváron (római Stridon) született Szt. Jeromos (†Kr.u.420), aki a latinnyelvű Vulgatáját más nyelvről, v. nyelvekről fordította, nem tudott jól görögül, vagy a λογος szó helyett a tévedésből odakerült https://de.pons.com/übersetzung/griechisch-deutsch/ρήμα„>ρήμα (átírva: réma = ige) szót fordította volna? Vagy a legalább ezer évvel későbbi humanista vallástörténészek, akik János evangéliumát görög nyelvből átírtnak akarták elhitetni, mindent jobban tudtak volna nála? Isten kilétét a λογος szóból nem lehet megfejteni, hisz a szó és Isten nem lehet egyenlő, mert hazugszó létezhet, de hazug ige(hirdetés) sosem, a prédikáció magyarul, igehirdetés, amely az igazsághirdetését jelenti, vagyis ige = igaz! Hiába van írva: „Kezdetben teremté Isten az eget és a földet.” majd mondta: „Legyen világosság:”, mert a teremtéshez Teremtő is kell. Ki hiszi el, hogy az alkotás előbb születik, mint az alkotója. Itt a fordításban v. az átírásban nyilván hiba csúszott be, mert Kezdetben nem lehetett csak egy nyelvtani fogalom, aminek itt semmi értelme sincs. Ezért a hazánkban írt eredeti Verum (= Igaz) szóba valaki egy „b” betűt betoldott, amiből lett az értelmetlen Ver(b)um szó, amit a későbbi csalók a λογος -ra átírtak. Ebből viszont az derül ki, hogy az eredeti Szentkönyv magyar nyelvű volt, és minden λογος -ra fordított Szentírás akár 1’100 évvel későbbi, mint a magyar.
Bizonyára érdemes Szt. Jeromos fordítására odafigyelni, mert ahogy a magyar nyelvben az ige és igaz, a latinban a verbum (= ige), és a verus, verum (= igaz, valóságos) szavak is hasonlóan egyforma tövűek. Ezért is bátorkodtam az Isten, Ige és az Igaz szavakat egyenlőnek tekinteni, és ezzel a magyarnyelvű evangélium kezdő sorában lévő s > g váltáshoz érkeztünk. Ebből is lehet tudni, hogy Isten a megszemélyesített Igaz, a Törvényszerűség, aki minden láthatónak és láthatatlannak Teremtője és Irányítója, Akivel valóban minden kezdődött. Ezek szerint az igaz jelentésű szavunk az *is változatból lett, melyet a latin nyelv ius változattal kölcsönzött, hisz a latin nyelv a magyarnál évezredekkel később – „összezavarodás” által – született, ahogy a szemita nyelvek is. Az Isten szó második –ten tagja pedig az igaz tulajdonságnak a perszonifikálása. A rómaiak az isteneiket szintén valamely tulajdonság megszemélyesítésével alkották, ezért született náluk Iusticia a Te-igazság, Fortuna = Te-forgandóság, Libertas a Te-szabadság stb. összevonásokból. A személyes névmások a magyar nyelvben –n végződésűek voltak, ahogy az én és a mi – mink, az ő – ön v. ők– önök összefüggésekből látjuk, mely utóbbi formák annak ellenére is fennmaradtak, hogy a 160 éves török elnyomás előtt a magyar nyelv nem ismerte a magázást. Még Istent és Jézust is tegeztük. A „te” személyes névmásunk a tenmagad szavunk bizonysága szerint is a „te(n)” lerövidülésével alakult. Ezek szerint a magyarok egy Istenbe (a perszonifikált Igazba) vetett hite legalább 6’000 éves, mert ahogy tudjuk, a finnek akkor mentek tőlünk, a Golf-áram hatásköréből északra, a mai helyükre az igaz jelentésű Isten szavunk hangátvetős változatával, a tosi(n) = igaz, való szóval, ami a legjobb bizonyíték az Isten szavunk helyes megfejtésére!
Amint láttuk, az Isten szó csak a Teremtő mását fejezheti ki, amit eddig a teológusok nem tudtak, és ezért mindenfélét magyaráztak abba a mondatba, amelyet a szavak jelentésével már 3’000 évvel ezelőtt is tisztában lévő Szentkönyv írói lejegyeztek Isten önmegnevezéséről. Ugyanis a valóságos Törvényszerűség, a Mindenható magáról beszél Mózes 2. könyvében, a 3. részben, az égő csipkebokor jelenésnél: (13.) „Mózes pedig monda az Istennek: Ímé én elmegyek Izráel fiaihoz és ezt mondom nékik: A ti atyáitok Istene küldött engem ti hozzátok; ha azt mondják nékem: Mi a neve? mit mondjak nékik? (14.) És monda Isten Mózesnek: VAGYOK A KI VAGYOK. És monda: Így szólj az Izráel fiaihoz: A VAGYOK küldött engem ti hozzátok.”
Ez a bibliai idézet is a valóság és igazság közti különbségre hívja fel a figyelmünket, de arra is, hogy megint egy szög kibújt a hamis vallástörténetre írt történelemtudomány zsákjából, mert a világon egy nyelv sem fejezi ki Isten nevét és az Ő önmegnevezését olyan tökéletesen, mint a magyar, ami persze a bibliaírók eredeti etnikumáról árulkodik, vagyis Szt. Jeromos a Vulgatáját magyar anyanyelvéről fordította latinra, de a Kezdetben lévő Verum szóba csempészett „b” által lett e helyen az értelmetlen Verbum, melyet már a λογος szóra változtattak. Ehhez kell még fűznöm azt a meglátásom, hogy a Mindenható neve egyes szám harmadik személyben Van, vagyis a létigénk Isten nevével egyenlő, de ezeket több nyelv átvette, létigének, vagy istennévnek. Hisz a Mohamed (†Kr.u.632) halála előtt kezdődő ún. arab-invázióval az Altaj környékéről a hazánkba 1’600 év távollét után visszajött avarok „összezavarodott” nyelvén, a héberben Isten, a van, ill. létező jelentésű Jahve, de a német ist (= van), is a mi Isten szavunk átvétele, bármit is hordanak össze és szajkóznak a „hozzáértők”. A Jahve, bizonyára Isten és a Van szavak összevonásából keletkezett.
