Stoffán György: Értem is, és nem is értem…
A Fidesz április 12-i súlyos választási bukása tizenhat év után alapjaiban rázta meg a hazai politikai színpadot, és tartósan új helyzetet teremtett a sokat emlegetett demokrácia szabályai szerint. A nemzeti, keresztény elkötelezettségű társadalomnak azonban a politikai katasztrófa után fel kell tennie a legfontosabb kérdéseket: Vajon valóban egyetlen párt vagy politikai személyiségek a magyar identitás és a hit örök letéteményesei? Stoffán György kendőzetlenül őszinte és mélyreható elemzése rávilágít arra, hogy a pártpolitikai csatározásokon és a mesterségesen szított gyűlöleten felülemelkedve hogyan maradhatunk meg emberként, magyarként és hívőként a mindennapokban, mielőtt a megosztottság végleg felemésztené a nemzetet.
***
Igazi nagy bukás volt az, amit április 12-én átélt a Fidesz, és a Fideszre szavazók tábora. Tizenhat év után nem illett volna ekkorát bukni a politika színpadán, de tény, ami tény: megtörtént. És ha csak nincs valamilyen másféle forgatókönyv a háttérben, akkor ez a felállás, amit ma látunk, a sokat emlegetett demokrácia szabályai szerint így is marad. Minimum négy évig. Eddig értem a dolgot. Azt viszont már nem értem világosan, hogy a Fidesz megmaradt tábora miben reménykedik akkor, amikor „meg akarja szervezni magát”, amikor arról beszél, hogy „visszatér”, és amikor a jelen helyzetben is olyan stílusban adja elő a terveit, mint a választás előtt, folyamatosan maga elé tartva a keresztény kultúra megvédésének a privilégiumát, magának vindikálva a nemzeti elkötelezettség fogalmát.
Nem értem, mert valami nagyon kimarad ebből az elszántságból, ebből az öntömjénező és már-már a másik három és félmillió honfitársunk elleni gyűlölködő megnyilatkozás-sorozatból. Kimaradt az az erkölcstelen és törvénytelen magatartás, amelyet az utolsó két évben folytattak, de amiről csak most, a választás után értesült a közvélemény. Kimaradt a bukást előidéző ezernyi apró összetevő, az arcátlan, és a magyar adófizetők pénzéből osztogatott sokmilliárd emlegetése, elmaradt a mea culpa, és tartok attól, hogy az idő még számos hiányosságra derít fényt. A cinizmus, a nagyképűség, a szakmaiatlanság, a méltóság pénzre váltása, a szellemi és kulturális leépülés maradandó sebei. És nem tapasztalhatjuk meg az elvárható alázatot, amely bocsánatkéréssel párosulva lenne az igazi egy keresztény, magyar kormány részéről, hiszen ez kijárna azoknak a választóknak, akiket a szemérmetlenség, a kapzsiság és az erkölcstelenség titkolásával még utoljára rávett a Fidesz arra a bizonyos X-re…
Fel kellene tennünk a kérdést: Vajon tényleg egyetlen remény és egyetlen lehetőség a tizenhat év után ilyen mértékben bukott párt? Valóban a Fidesz lenne a magyar kereszténység egyetlen talpköve ebben a szétszaggatott Kárpát-medencében? Tényleg ők lennének azok, akik a magyar identitás, a magyar hazaszeretet örök letéteményesei? Nem hiszem!
Tegyük fel tehát, magunkban a kérdést: minden elveszett-e a nemzet megmaradását illetően, a Fidesz bukásával? Vége van-e a kereszténységnek és a nemzeti elkötelezettségnek ezzel a súlyos változással? Miért hisszük azt, hogy csak pártokban és személyekben lehet gondolkodni, ha nemzetről és hitről van szó? Ha személyekhez kötünk hitigazságokat, ha személyektől függ a nemzeti elkötelezettség, és személyek határozzák meg cselekedeteinket, akkor elveszítjük magunkat és egyéniségünk is megszűnik, mert azt gondoljuk, hogy amit hallunk, amit utasításba kapunk, az a sajátunk. Olyasmi ez, mint a mesterséges intelligenciának nevezett plágium szoftver, amelynek használatával hasonlóképpen elveszítjük saját egyéniségünket.
A jelenlegi magyar belpolitikai helyzet is ennek a téveszmének az áldozata, amint azt a társadalom elé tartott tükör mutatja. Gyűlöletek, ellenérzések, hatják át a magyar belpolitikát, a magyar társadalmat, mert ezt sugallja a népnek a politika. Az egyik parlamenti párt a nemzeti és keresztény jelzőket használja saját belátása szerint. A másik számára minden az ördögtől való, ami nem egyezik az ő elképzelésükkel. A harmadik pedig olyan önteltnek és bölcsnek hirdeti magát, ami már ab ovo antipatikus a gondolkodni tudó ember számára. Nincs tehát a magyar parlament falain belül olyan párt, amely méltó egy ezer éves nemzet képviseletére. Hiszen ezer évnek a méltósága, alázata, hite és a nép iránti elkötelezettsége hiányzik mindegyik pártból. És ezeket a pártokat a nép választotta meg a saját hátára púpnak.
A jelenlegi helyzet is erre utal, hiszen egy minden oldalon átvert és kijátszott társadalom hadakozik egymás ellen a politikusok igazáért, a hatalomért, a pénzért vívott háborújában. Ahol a nép hamarosan áldozattá fog válni. Nem új keletű ezt a felállás, hiszen a nép mindig is ezt a szerepet töltötte be. A hatalom eszköze és áldozata volt. Ma is csak akkor önmaga, ha a zsebében kezd a hatalom turkálni. És fog turkálni, mert a hatalomnak pénz kell. Addig nincs baj, amíg mások zsebébe nyúlkál a hatalom, ám, amikor az egyén, ez esetben a polgármester zsebébe nyúl és a hivatali időszak megrövidítésén gondolkodik, máris felháborodás követi az elképzelés nyilvánosságra hozatalát.
És itt van a kulcs. A kapitalizmus, a hatalom, az emberi tulajdonságok legrosszabbikait használja fel saját hatalma és a nép teljes megalázása, egymás ellen lázítása érdekében. A kapzsiság, az irigység, a mások kibeszélése, a karaktergyilkosság hasonlatos a római kolosszeumok lelátóihoz, amikor az áldozatok egymást ölték, az oroszlánok felfalták őket, de a lelátókon ez volt a szórakozás a római polgárnak, a császárnak és a politikai sleppnek. Ma a küzdőtér az ország, a társadalom, a lelátó pedig a parlament, ahová bejuttatni tud a társadalom, de visszahívni onnan, már képtelen. Gladiátor, üldözött és oroszlánok elé vetett áldozattá vált a magyar társadalom, mert a hatalom hazudozásai, a törvénytelen gazdagodás, a korrupció nem látszott a nagy szavak, a vádaskodások, az ígéretek színfalai mögött.
Keresztény-e tehát ma még ez a megcsalt, megalázott és magára hagyott tömeg? Tud-e magyar maradni mindenféle politikai hatás nélkül is, és fel tud-e építeni apró lépésekkel egy politikán felül és kívülálló társadalmat a szeretet és a megértés szellemében? Tudja-e gyakorolni is a hitét, ahogyan politikai befolyás nélkül elzarándokol Csíksomlyóra, ahogyan a vasárnapi istentiszteleten beül a templom padjába, ahogyan a szombatot megüli a zsinagógában? Tud-e még ez a nép egyénileg és közösségben az Istenhez fordulni szégyenkezés nélkül? Be tudja-e tartani azt a tíz, az emberi léthez szükséges használati utasítást, amelyet Mózes lehozott magával a hegyről?
Át kell gondolnunk tehát egyenként és kis közösségekben, hogy a politikán kívül és felül emberek, magyarok és hívők tudunk-e maradni, vagy csordaként követjük az istentelenséget, a politikai kereszténységet és a nemzeti csomagolásban lévő álnemzeti és erkölcstelen jobb és baloldali politikát? Mert a magyar nemzetet egyetlen szellemiség mentheti meg: az, ha szakítunk a pártoskodással, a pártok ajnározásával és a pártok miatti, egymás ellen megélt és élvezett gyűlölettel. Ha mint társadalom, nem teremtjük meg a béke és az egymással szembeni lojalitás, a csíksomlyói egyetértés országát, akkor menthetetlenül elveszünk. Mind. Pártostul, egyházastul mindenestül. Hírünk sem marad! És mi magunk teljesítjük be a pozsonyi csata nyugati jelmondatát: „Ugros eliminandos esse”…
Kiemelt kép: illusztráció / Csíksomlyó (777blog.hu)
#Fidesz #választás #bukás #StoffánGyörgy #kereszténység #nemzetiidentitás #belpolitika #magyartársadalom
