NKO – Nemzeti Kastély Orvgazdaság

Mindig felháborít és undorít, ha a kommunisták által elrabolt kastélyok sorsáról hallok, ilyen kastélyokat látok romokban, vagy, ha azt hallom, hogy az adófizetők pénzén felújított, lopott kastélyokat a rendszerváltás után 35 évvel az állam, csak úgy, ajándékba adja újgazdag, a NER-hez kapcsolható haveroknak, rokonoknak, cégeknek. Most ismét öt kastélyt ajándékozott el Lázár János díszminisztériuma, amely kastélyok közül egyhez régi, és sajnos, a halál által befejezett barátság emléke köt…

A sopronhorpácsi kastélyt egy, a NER-hez nagyon szorosan kapcsolódó építő cég kapta meg, noha lett volna rá igény az eredeti, régi tulajdonos-család részéről is. A kastélyokkal való orvgazdaság erkölcstelen, nem tükrözi azt, hogy valaha is rendszerváltás lett volna, de cserébe jól jövedelmez.

A „rendszerváltás” skizofréniája abban is megnyilvánul, hogy az egykori arisztokráciát ma is körüllengi a kizsákmányoló és a népet sanyargató hamis jellemzések sora, ám ma ingyen kapják meg a magyar arisztokrácia vagyonát azok az újgazdag érdemtelenek, akik napjainkban törvényesen ugyan, de ténylegesen megrövidítik jogaikban és sok esetben anyagilag is a nekik dolgozó tömegeket. Ám, minden további jellemzés helyett elmondok egy történetet…

Gróf Széchenyi János Pétert – aki Sopronhorpácson élt a szovjet megszállásig, 17 éves koráig –, igaz, jó barátomnak mondhattam. 1989-től haláláig intézem magyarországi ügyeit, miután felkért titkárának, amelynek hivatalos, osztrák közjegyzői iratát máig őrzöm. Egyik hazalátogatása alkalmával megkért arra, hogy kísérjem el Sopronhorpácsra, ahol akkori tervei szerint öregotthon lett volna belőle. A visszavásárolt családi fészket, azaz, romos állapotában is lenyűgöző kastélyt és kastélyparkot újjá akarta varázsolni. A kommunisták magtárnak, TSZ irodának használták az épületegyüttest. A könyvtárból WC-t csináltak, otthagyva a könyvtár értékeit, az ősnyomtatványokat – a WC-ből lefolyt lé szabadon öntötte el évszázadok szellemi termékeit. A kápolna födémét kettéválasztották, WC-nek és irodának, s az évszázados cserépkályhák maradéka egy-egy sarokban, sittként árválkodott. A vakolat sokhelyütt hiányzott, és itt-ott, egyszerű, modern ajtókat vágtak a boltíves falakba, az ablakkeretek szétrohadva… az egész kastély teljesen kirabolva állt. Sorolhatnám még a durva és mélységesen primitív beavatkozásokat. A látvány még számomra is megdöbbentő volt. Azt, hogy a gróf úr mit érezhetett, elképzelni sem tudom, hiszen abban az épületben töltötte kisgyermekkorát…

A polgármesteri hivatalban fogadták a gróf urat, ám a beszélgetés nem tartott sokáig. A hatalomváltás utáni polgármester ugyanis, olyan összeget mondott Széchenyi grófnak, ami körülbelül az Esterházán vagy a Keszthelyen lévő kastély árának felelt volna meg. János Péter gróf azzal zárta a beszélgetést, hogy:

„Maga tényleg azt hiszi, hogy a sajátomért ennyi pénzt kifizetek?”

– majd egy pillanat alatt elhagytuk a hivatal épületét.

A kastély felújítására akkor százmilliót kellett volna költeni, de a vételárban megjelölt összeg ennek a többszöröse lett volna, a helyi kiskirály szerint.

Már az autó felé lépkedtünk, amikor valaki a gróf úr után kiabált: „János Péter… János Péter!” Egy, a gróffal körülbelül egyidős ember állt előttünk, akit a gróf úr láthatóan nem ismert fel, ám, amikor az, a nevét mondta, akkor rémlettek föl a gróf úr emlékei. Az idős úr invitált minket „egy kávéra”, amely invitációra nem lehetett nemet mondani. Pár perces gyaloglás után megérkeztünk egy igen takaros házhoz. Az idős ember előre ment, mutatta a házba vezető utat. Mi követtük. A házba belépve a feleség is megjelent, akit a férje a konyhába vezényelt, megfőzni az ígért kávét, majd vendéglátónk egy másik „ismerőst” is értesíteni akart a gróf úr jöttéről, így gyors léptekkel, „egy perc és itt vagyok” szavak mellett elhagyta a házat.

Széchenyi gróf állt egy kicsit a szobában, s láttam, hogy arca megváltozik, vörös lesz és sarkon fordult. Én követtem az egyre szaporázó lépteit, egészen az autóig. Értetlenül álltam előtte, de csak annyit mondott: „Ülj be Gyurkám!” Majd nagy gázzal elhagytuk a falut. Már a 84-esen haladtunk, amikor kifakadt: –

„Most mondd meg! Az egyik horribilis összeget akar kérni azért, ami az enyém, a másik meg azok közé a bútorok közé invitál, amely bútorok között felnőttem… Nagyanyám fotelja, a komód, a kis asztal… hát milyen világ lett itt? Mert ha még azt mondja, hogy – »nézd, itt vannak a régi bútoraitok, bármikor elviheted« –, akkor nem szólok semmit. Még fizettem is volna a megőrzésért… de így?! Még megélem, hogy az állam fogja ajándékba adogatni a holmijainkat a sok régi kommunistának!”

Nem élte meg, de megélhette volna. Hiszen, ma az állam adogatja a holmijaikat. Erkölcsi normák nélkül, és a múlt sárba tiprásával.

„Még az a szerencse”, hogy van ispán és vármegye. Vajon a nemesi előnevet – ami a név tartozéka! – mikor adják oda ingyen az újgazdag proliknak a birtok mellé? Hiszen az eredeti tulajdonos attól is el van tiltva nyolcvan esztendeje, egy másik kommunista törvény alapján…

Stoffán György

Nemzeti Napló – Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

 

Tisztelt Olvasók! A portál működtetéséhez nagyon nagy szükségünk van az Önök támogatására.

Kérjük Önöket, hogy a

DONATE

gombra kattintva segítsék anyagi hozzájárulásukkal működésünket!

A portál valóban független, anyagi támogatást semmilyen szervezettől, vagy politikai erőtől nem kapunk, ezért a legkisebb támogatásnak is örülünk.

Nagyon köszönjük!