Czeglédi Andrea: Vihar közeleg – éjszakai gondolatok…
Fülledt, meleg az éjszaka. A sötétséget néhány fátyolosan világító csillag fénye töri meg csupán. Olyan, mint valaha, távoli időkben, a sötétségben végigzakatoló vonat megérkezett egy állomásra, és ott, a forgalomirányító iroda előtt pislákolt csupán a sárga fényű, légypiszoktól foltos, 40 Wattos égő. Világosságot nem adott ugyan, de arra kiválóan alkalmas volt, hogy hangsúlyosabbá tegye a mindent beborító sötétséget.
Most éppen olyan érzést kelt bennem az a néhány halovány csillag. Néhány felhőfodrocska kúszik előbbre közöttük. Látszólag, ártatlan bárányfelhők a nyugodt, június éjszakai égen.
Csönd van. Madár nem rebben, kutya sem ugat. A templomtoronyban lakó kuvik is csöndben lapít. Valami van a levegőben. Vihar előtti csönd dermeszti a tájat. Még nincs szemmel látható jel, nem cikáznak villámok a horizonton, de érezhető, minden idegszálunk érzi, hogy valami készül. Halk sóhaj, apró szellőcske borzongatja meg a fák lombjait, mintegy a semmiből feltűnve. Csak most tudatosul bennem, hogy a tücskök, a kedvenc, fáradhatatlan szimfonikusok hada is hallgat. A levelek halkan rezegnek, majd ismét csönd…, kísérteties, várakozó csönd honol. Egy újabb, immár erősebb fuvallat szalad végig a kert fáin. Akár, egy gyors futam. Az ágak mozgásba lendülnek. Zizegés, surrogás, halk reccsenések, sóhaj, majd újra csönd. A világ viharra készül. Hatalmas orkánra, fülsiketítő csattanásokra, vakító, pusztító villámokra, jégre, özönvízre, csapásokra. A teremtett lények csöndben lapítanak, a fák némán tűrnek, hiszen sejtjeikben érzik, hogy a pusztító fergeteg után is van élet és a sötét, viharos éj után, újra világosság lesz, éltető fény és megújulás. Állok a sötétségben, körülvesz a vihar előtti lélegzet-visszafojtott világ, és én is csöndben maradok. Kicsit félek. Félek a széltől, a mennydörgéstől, a villámoktól, a pusztítástól. S lám, a többi lény bölcsebb. Az állatok okosan meghúzódnak vackaikban. Érzik, tudják mi a világ rendje, tudják azt, amit én már elfelejtettem.
Néha szükséges a vihar, amely megtisztít mindent, lemossa a mocskot, a szennyet és új reménnyel tölti el a teremtményeket. Újra éltetővé válik a kitisztult levegő, a napfény és a föld, újra bővizűen csobog a forrás és a madarak vígan ünneplik az új virradatot.
Nemzeti Napló – Nemzeti InternetFigyelő (NIF)
Mementó 2006 emlékmű
