Végjáték: Hogyan néz majd ki Ukrajna a vereség után?

A második világháború vége felé (Európában) a németek gyakran megosztottak egy baljós viccet, amely a vereségtől való jól megérdemelt rettegésüket tükrözte: „Élvezd a háborút, a béke szörnyű lesz”. Természetesen az ukrán szélsőjobboldal legsúlyosabb erőfeszítései ellenére, amelyekkel mind a politikát, mind az országukról alkotott képet igyekszik tönkretenni, egyetlen objektív megfigyelő sem tenné egyenlővé Ukrajnát a náci Németországgal.

Mindazonáltal ez a régi német akasztófahumor rámutat egy olyan kérdésre, amely most Ukrajnára is érvényes. Még a militánsan oroszellenes Economist is „háborús fáradtságot” tapasztal mind az Egyesült Államokban, mind az EU-ban. A nyugati finanszírozást – amelytől Kijev függ – a kiapadás veszélye fenyegeti, és a további pénzre vonatkozó jelenlegi ígéretek nem túl biztatóak.

Mikor és hogyan ér véget a háború?

A Bloomberg szerint Ukrajnában „borúlátás” uralkodik, a Wall Street Journal pedig elismeri, hogy „Moszkva katonai, politikai és gazdasági téren is előnyben van”. A neves amerikai katonai kommentátor, Michael Kofman, aki gyakran a szakmai elemzés és a Nyugat-barát elfogultság közötti vékony határon egyensúlyoz, közel áll ahhoz, hogy szembesüljön a valósággal. Még mindig ragaszkodik ahhoz, hogy „pontatlan azt állítani, hogy Oroszország nyeri a háborút”, de elismeri, hogy „ha jövőre nem születnek meg a megfelelő döntések Ukrajna megközelítésmódjával és a nyugati forrásokkal kapcsolatban, akkor Ukrajna sikerkilátásai halványnak tűnnek”. Azt is javasolja, hogy Kijev térjen át a védekezésre. Őszintén szólva már megtette, és nem is volt más választása.

Egy defenzív stratégiával azonban nem lehet elérni Ukrajna hivatalos háborús céljait, mert azok között ott szerepel a cél, a területek visszaszerzése Oroszországtól. Ukrajna számára Kofman szerint a „helyes döntés” az, hogy le kell mondania erről. Alekszej Arestovics, egykori háborús uszító és Zelenszkij tanácsadója – és mostani ellensége – például helyesen vette észre ezt a tényt. Az ilyen eredményt „vereségnek” nevezik. Ha ezt a „siker” egyik formájaként definiáljuk újra – ami a Nyugaton mostanában egy népszerű céltábla-áthelyezés -, az a vereség racionalizálására és a közvélemény számára eladott, ügyetlen kísérletnek tűnik.

Ami a Nyugat „helyes választásait” illeti, a hidegháborút újrajátszó és az ukrajnai proxyháborút támogató Tim Snyder és az amerikai nagystratégiai főméltóság, Walter Russell Mead kétségbeesett felhívásai ellenére, a Nyugat folytathatja Ukrajna bizonyos mértékű finanszírozását, de nem valószínű, hogy feljebb emeli a tétet. Miért is tenné, amikor minden korábbi stratégiája – gazdasági, katonai, diplomáciai és információs háború terén is – kudarcot vallott, és nagy áldozatokkal járt? Ami ehelyett történik, az egy amerikai kísérlet arra, hogy a helyettesítő (proxy) háború terheinek nagyobb részét az EU-ra hárítsák.

Ha Donald Trump nyeri jövőre az amerikai választásokat, akkor ez a tendencia biztosan felgyorsul, ahogy azt még a BBC brit állami műsorszolgáltató is régóta felismerte. Valószínűleg igazuk van azoknak a nyugati megfigyelőknek, akik szerint ez az oka annak, hogy Oroszország nem siet békét kötni 2024 novembere előtt.

De mi van akkor, ha a Nyugat és Ukrajna hirtelen egy egész sor zseniális, sorsfordító stratégiával áll elő? Miután a „csodafegyverek” lezuhantak, talán „csodaötleteket” látunk majd? Nem fogunk. Mert ha a nyugati elit rendelkezne velük, már régen előhúzták volna ezeket a kalapból.

Ami Ukrajnát illeti, Marjana Bezuglaya parlamenti képviselőnő most azzal keltett feltűnést, hogy megvádolta a hadsereget, miszerint nem tudott valódi tervvel előállni 2024-re. Nyilvánvaló, hogy ez a támadás a Volodimir Zelenszkij elnök és Valerij Zaluzsnyij főparancsnok közötti hatalmi harc és bűnbakkeresés része. De Bezuglaya nem hazudik, csak felhasználja a tényeket.

Ami a Nyugatot illeti, a kezdeti orosz baklövések után nem csak legyőzte, hanem gondolkodásban is felülmúlta őket Moszkva. Az Oroszország sztereotipizálásának tartósan nem túl kifinomult nyugati hagyományát életben tartva, a Brookings Institutionban dolgozó Constanze Stelzenmüllerhez hasonló NATO-ötletgazdák továbbra is alábecsülhetik Moszkvát, mint „nem annyira stratégiai és nem annyira intelligens”, hanem csupán nagyon „elszánt” szereplőt. Ebből a feltételezésből a nyugatiak – beleértve az agytrösztöket is -, akiket megakaszt az általuk nem túl okosnak képzelt Moszkva, egyre gyengébb következtetéseket vonhatnak majd le.

De ha semmi sem sikerül úgy, ahogy tervezték, akkor ennek az ellenkezője is igaz: semmi sem bukik úgy, mint a kudarc: Ukrajna és a Nyugat kudarcai máris önerősítő tendenciát mutatnak. Ezért most az idevágó kérdés az: ha a jelenlegi háború véget ér, valószínűleg ukrán (és nyugati) vereséggel, mi következik utána? Ez a kérdés egyszerre időszerű és ugyanakkor nagyon nehezen megválaszolható.

Először is, Ukrajnában és Nyugaton még mindig túl sokan vannak, akik hisznek – vagy úgy tesznek, mintha hinnének? – hogy a háborúnak folytatódnia kell és folytatódhat, talán még évekig. Olaf Scholz német kancellár például most azt állította, hogy az EU-nak továbbra is támogatnia kell Ukrajnát, mert a blokk számára létfontosságú, hogy Oroszország ne győzzön. Az ilyen hajthatatlan álláspontok – vagy retorika – az ukrán, a nyugati és az orosz képességek irreális értékeléséről árulkodnak. Emellett azt is jelentik, hogy az EU érdekében még további ukrán életeket kell feláldozni.

Scholz például a megható gyengeségének szinte tökéletes pozíciójából beszél. Személyes népszerűségi mutatói már rekordalacsony szintre jutottak, de a koalíciós kormány, amelyet vezetni próbál, sem áll sokkal jobban. Nem csoda: a Nemzetközi Valutaalap most arra számít, hogy Németország idén a világ legrosszabbul teljesítő nagy gazdasága lesz, miközben a kormány alkotmányellenes pénzügyi trükkjei súlyos költségvetési válságot idéztek elő, amely fájdalmas megszorításokat fog okozni az állami kiadásokban.

Scholz természetesen hazudhat. Meg nem erősített hírek is vannak – vagy kiszivárogtatások? – hogy Berlin azt tervezi, hogy Washingtonhoz csatlakozva kényszeríti Ukrajnát a megegyezésre.

Dmitrij Kuleba ukrán külügyminiszter továbbra is bátran tagadhatja, hogy országának nyugati támogatói nyomást gyakorolnának rá.

A valóságban több jel is más irányba mutat: A nyugati vezetők minimum fontolóra veszik annak a lehetőségét, hogy ukrán területek átadásával csökkentsék veszteségeiket.

Ezzel szemben az ukrajnai háborúval kapcsolatos nyugati „maradjunk a pályán” beszéd egyre csendesebben szól. Ironikus, hogy alig néhány hónappal ezelőtt – de még mielőtt az ukrán nyári offenzíva előre látható kudarca tagadhatatlan ténnyé vált volna – a Foreign Policy azt feltételezte, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnök Ukrajna-politikája az elsüllyedt költségek tévhitének áldozatává vált. Mostanra világossá lett, hogy a Nyugat az, amely a könnyelmű szerencsejátékosok vonakodását mutatja, hogy inkább feladja ezt a proxyt, mielőtt még nagyobb veszteségeket szenvedne el. Nyilván szerepet játszik ebben a cinizmus, az a szándék, hogy az utolsó csepp vért is kipréseljék Ukrajnából, de ugyanúgy a múltbeli hibák beismerésének makacs elutasítása is.

Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy még azok a megfigyelők is pesszimisták a háború gyors befejezését illetően, akik nem szenvednek ettől a fajta nyugati elfogultságtól. Ez azért van, mert úgy vélik, hogy végső soron Washington tovább fogja szítani az Oroszország elleni proxyháborúját Ukrajnában, bárki is üljön a Fehér Házban. Ukrajna és az ukránok számára ez a stratégia is még mindig a vereséget jelentené, ráadásul még több veszteség és szenvedés árán.

Másrészt – tekintve Ukrajna emberi erőforrásainak és egyéb erőforrásainak siralmas állapotát – nem zárható ki a helyzet hirtelen megváltozása sem. A háború új szakaszba léphet, amelyet az ukrán erők (kezdetben) helyi összeomlása és olyan jelentős orosz áttörések jellemeznének, hogy Kijevnek így vagy úgy, de el kellene fogadnia a vereséget, akár a Zelenszkij-rendszer, akár egy őt váltó vezető irányítása alatt.

Nem alaptalan egyes nyugati tisztviselők félelme, hogy Ukrajna már ezen a télen ” széteshet„. Ebben a forgatókönyvben a harcoknak viszonylag hamar, azaz legkésőbb valamikor jövőre vége lenne, még akkor is, ha a formális hadiállapotot a szó teljes értelmében vett békével felváltani jóval hosszabb időbe telhet ( lásd a koreai esetet). Ahogy John Mearsheimer figyelmeztetett, a valódi vagy eredendően stabil béke lehetetlen, de az ellenségeskedések de facto beszüntetése – nevezzük, ha akarjuk, befagyasztott konfliktusnak – megelőzheti azt. Lehet, hogy nem lesz szép, de ettől függetlenül nagy előrelépést jelentene.

A fentiek paradoxonnal járnak. Még nem tudjuk megmondani, hogy közel van-e a háború vége, ugyanakkor már nem korai a háború utáni időszakra gondolni sem. A jelenlegi helyzet bizonytalanságai azt a kérdést is bonyolítják, hogy a háború utáni korszak pontosan milyen formát fog ölteni.

Ukrajna katonai és NATO-ambícióinak sorsa

Tegyük fel a következőket: először is, bár a formális hadiállapot folytatódik, a fontosabb kérdés az, hogy mi kell ahhoz, hogy a tényleges harcok véget érjenek. Kijev területeket veszítene, és általában véve további engedményeket kellene tennie Oroszországnak. A legkönnyebben megjósolható az, hogy Ukrajna visszatérne a semlegességhez, és különösen az, hogy lemondana-e NATO-ambícióiról (és természetesen a szövetségbe való jelenlegi de facto integrációjáról). A második – amelyre Oroszország minden bizonnyal törekszik – Kijev katonai potenciáljának korlátozása. A harmadik – amelyet Moszkva nem fog elengedni – az ukrán szélsőjobb befolyásának teljes semlegesítése (ami valószínűleg lehetetlen) vagy erőteljes csökkentése.

Így a háború utáni Ukrajna kisebb, semleges, katonailag gyenge lesz, és hivatalos politikájának és intézményeinek (különösen a fegyveres intézményeknek, például a rendőrségnek és a hadseregnek) el kell bocsátania a szélsőjobboldali személyzetet és a szélsőjobboldali befolyást meg kell szüntetnie – legalábbis a felszínen. Nem lesznek többé „fekete napok” nyílt, szélsőséges felvonulásokkal, kivéve talán a magánpartikat. Ha ezek a feltételek nem teljesülnek, a harcok még mindig megszűnhetnek átmenetileg – egy darabig.

Ami a NATO-t (vagyis az USA-t) illeti, itt az alapvető kérdés az, hogy Oroszország egyáltalán törekszik-e Ukrajna eredeti területeinek visszaállítására az erő pozíciójából, vagy ehelyett egy korlátozottabb célt, vagyis a biztonsági igényeinek érvényesítését „csak” az Ukrajnában és Ukrajna körül kialakuló rendezéssel akarja elérni.

Nem biztos, hogy Oroszország képes elérni azt, hogy a NATO kifejezetten lemondjon Ukrajnáról, vagyis tágabb értelemben véve a téves terjeszkedési stratégiájáról. Sőt, Moszkva akár megpróbálhatja azt is, hogy ismét ragaszkodik Európa biztonsági architektúrájának, az USA-hoz és a NATO-hoz fűződő viszonyának alapvető felülvizsgálatához, ahogyan azt a háború előtti, 2021 év végi javaslataiban tette.

Az biztos, hogy amint Moszkva tények elé állítja Ukrajnát, és Kijevnek vissza kell térnie a semlegességhez (szóban és tettben), a NATO helyzete sokat veszít jelentőségéből. Vannak nem hivatalos jelek arra, hogy a blokk esetleg fontolóra veszi Ukrajna csupán egy részének felvételét (sem Kijev, sem nyugati támogatói nem fogják orosznak elismerni a Krímet vagy más, Moszkva által ellenőrzött területeket, és valószínűleg „megszállt” területként fognak hivatkozni rájuk). Ha egy ilyen B-terv komolyan felmerül – annak ellenére, hogy ez a NATO hagyományaival szakítana, ami a részéről ostobaság lenne -, Ukrajna elutasítja azt. És megismétlem, a megvalósításának bármilyen jele valószínűleg gyorsan újraindítaná a katonai összecsapásokat. Igaz, hogy néhány hozzáértő megfigyelő azt is elképzeli, hogy Moszkva talán hajlandó lenne együtt élni azzal, hogy egy csökkentett méretű Ukrajna a NATO része legyen. De ebben valószínűleg tévednek.

Bármelyik megközelítést is választja Oroszország, a lényeg az, hogy most nála van a kezdeményezés. Ez történik, kedves NATO, ha elveszítesz egy háborút: A napirendet nem a Nyugat fogja meghatározni.

Kijev uniós tagságra vonatkozó vágyának kérdése

Mi lesz az EU-val? Hiszen a jelenlegi háború és az azt megelőző válság egyik fő oka a 2014-es kijevi rendszerváltás volt, amelyet az a konfliktus váltott ki, hogy Ukrajna különleges társulást kötött az EU-val. Jelenleg az EU nem mutat hajlandóságot arra, hogy változtasson ezen az irányvonalon. Sőt, úgy tűnik, hogy a teljes jogú tagsághoz vezető hivatalos folyamatot el akarja indítani. Néhány tagállam azonban ennek nem enged. Nyílt ellenállás érkezik Magyarországról, amelynek miniszterelnöke, Orbán Viktor azzal fenyegetőzik, hogy meggátolja ezt a folyamatot, valamint a Kijevnek szánt további pénzügyi támogatásokat. Ahol Orbán a nyakát nyújtogatja, ott talán nem ő az egyetlen, akinek aggályai vannak egy nagy, szegény, nagyon korrupt, lepusztult és forradalomra hajlamos, új tagállam integrálásával kapcsolatban, amelynek pokolian nehéz biztonsági problémái vannak.

Mindenesetre tegyük fel, hogy az EU elitje egyelőre a maga útját járja – például azzal, hogy több befagyasztott forrást szabadít fel Magyarország számára -, és Ukrajna hivatalos tagsági tárgyalásokba kezd. Amint arra már régóta rámutattak, a csatlakozási tárgyalások megkezdése nem azonos a tagság megszerzésével. Legalább évek, esetleg évtizedek választják el az egyik pontot a másiktól, és a folyamat is megrekedhet ebben a dagonyában. Ráadásul, mint azt a szlovák Robert Fico és a holland Geert Wilders közelmúltbeli választási sikerei ismét megmutatták, a talaj az EU-n belül is mozgásban van. Ha ehhez hozzávesszük az AfD németországi térnyerését, akkor az EU saját képességét – hogy tartani tudja magát ehhez az elképzeléshez – is erősen megkérdőjelezik.

A háború utáni Ukrajna valószínűleg nem lesz teljes jogú tagja az Európai Uniónak. Vagy hosszú ideig, vagy talán sosem.

Túl fogja élni Zelenszkij rezsimje?

Hogyan alakul Ukrajna helyzete odahaza? Nehéz elképzelni a jelenlegi elnök, Volodimir Zelenszkij politikai túlélését a vereség utáni Ukrajnában. A The Economist által idézett belső ukrán kormányzati felmérések már most is Zelenszkij drasztikusan csökkenő népszerűségét mutatják. Ami még rosszabb, hogy míg Zelenszkij 32%-ra esett vissza, addig Zaluzsnij főparancsnok még mindig 70%-ot ér el, és az ukrán katonai hírszerzés különösen baljóslatú vezetője, Kirill Budanov, aki büszkén vezeti a gyilkossági programokat, szilárdan 45%-on áll.

És persze az, hogy a The Economist ilyen számokat közöl, az egyben újabb jele annak, hogy Zelenszkij a nyugati támogatottságából is jelentősen veszített. Az a kezdetben intenzív személyi kultusz, amelyet Zelenszkij mint szinte csodálatos vezető élvezhetett Nyugaton, talán a biztonság és a pótolhatatlanság hamis érzetét keltette benne. A valóságban azonban ez most tökéletes bűnbakká teszi őt. Ahogy a klasszikus tragédiákból tudjuk, a nagy felemelkedéssel együtt jár a súlyos bukás lehetősége is.

Mi következne a Zelenszkij-rezsim után? Itt az ideje, hogy eltegyük a kristálygömböt, mert a dolgok egyszerűen túl átláthatatlanná válnak. Egy dologban reménykedhetnek Ukrajna igazi barátai, hogy bármi is következik, talán mégis létrejön valamiféle koherens és minimálisan hatékony kormány. Azok, akiknek nincs túl nagy fantáziájuk fantáziájuk és netán egyfajta „dél-koreai csodáról” álmodnak, amit fel lehet építeni abból, ami Ukrajnából megmarad, talán jobb, ha inkább a legelemibb kérdésekre koncentrálnak: Egy csalódott polgárokkal és veteránokkal teli, ellenőrizetlen fegyverekkel teli országban, ahol a világon egyedülállóan a szélsőjobboldal jelentős erőkkel rendelkezik, a dolgok bizony nagyon csúnya fordulatot vehetnek.

 

Írta: Tarik Cyril Amar

Eredeti cím: Endgame: How will Ukraine look after its defeat?

Az elemzés a Russia Today angol nyelvű oldalán jelent meg 2023. december 4-én.

A szerzőről: Tarik Cyril Amar történész és a nemzetközi politika szakértője. Az Oxfordi Egyetemen szerzett BA diplomát modern történelemből, az LSE-n nemzetközi történelemből MSc fokozatot, a Princeton Egyetemen pedig történelemből PhD fokozatot szerzett. Ösztöndíjas volt a Holokauszt Emlékmúzeumban és a Harvard Ukrán Kutatóintézetben, valamint igazgatója volt az ukrajnai Lviv várostörténeti központjának. Eredetileg Németországban született, de élt az Egyesült Királyságban, Ukrajnában, Lengyelországban, az Egyesült Államokban és Törökországban is.

Tarik Cyril Amar honlapjai: https://www.tarikcyrilamar.com/ ; https://tarikcyrilamar.substack.com  és Twitteren: @TarikCyrilAmar

Fordította: a Nemzeti InternetFigyelő közössége

---

Figyelem! A fenti hír propagandának minősül, mivel az a mindig nagyon “demokratikus” EU-ban üldözött, betiltott és propagandistának kikiáltott Russia Today értesülései nyomán készült.

 Kiemelt képen: Vlagyimir Zelenszkij ukrán elnök a washingtoni Fehér Házban, 2023. szeptember 21-én © Jim WATSON / AFP

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)