Téglásy Imre: Halálunkon innen, életünkön túl – avagy mire intenek a termékenységistenek

A Betlehemben lemészárolt Aprószentek gyásznapja kapcsán érdemes töprengeni azon, milyen tanulságokkal szolgál tartalmaz a Máté evangélista által reánk hagyott betlehemi gyermekgyilkosság története.

Javaslom: ne elégedjünk meg azzal, hogy csupán egy helyi zsarnok fékevesztett őrületéről van szó, hiszen a népirtás azonos modellre épülő borzalmát láthatjuk – a bűn globalizációjának eredményeképpen a saját korunkban is immár minden földrész népeinek sorsában.

Nem érhetjük be azzal a könnyed, erkölcsi nemtetszésnél alig többet érő fejcsóválással, hogy az abortusz törvényesítésével a XX. században megkezdődött a világtörténelem leggonoszabb és legelterjedtebb mészárlása, a magukat terhesnek érző anyák és apák egészséges termékenységének ipari méretekben folyó megrokkantása. Ennek keretében történik, hogy a fogamzásgátlást gyakran korai abortuszt előidéző méregtablettákkal intézik. A magzati életkorukat élő gyermekeket – ha az őket tehernek érző anyák megszületésüket nemkívánatosnak tartják – a politika betegséggé nyilvánítja, majd az erre felkészült, korábban gyógyítást végző ítéletvégrehajtók elpusztítják! Azt tudni szükséges, de nem elégséges, ha látjuk: a művi abortusz minden “nyugati” típusú társadalomban – így Magyarországon is – vezető halálok. Tudnunk kell, hogy a magát egészségügynek nevező, mára egészségkárosítóvá romlott rendszer alkalmazottai az ítéletvégrehajtók. Ők azok, akik sebészi műtők mélyén vagy e célra kifejlesztett méregtablettákkal évente 75 millió emberáldozattal szegik meg az orvoslás legalapvetőbb szabályát, a Hippokratészi Eskűt és annak legfőbb elveként a Ne árts! követelményét. A globálisan áradó bűn kiterjedéséhez képest akár súlytalan sajnálkozásnak tűnhet az, amire egy “fehér ruhás ember” utalt épp a minap Aprószentek gyásznapja előtt:

“Hány ártatlan kisdedet mészárolnak le ma is a világban, olyanokat is, akik még az anyaméhben vannak, hányat a háború elől menekülő, elkeseredett emberek gyermekei közül? Ők a mai világ Kisjézusai.”

Kezdjük talán eszmélkedésünket némi kultúrantropológiai számvetéssel!

A teremtés képei

A csiszolatlan kőkorszakban (30-10.000 évvel ezelőtt) alakult ki és virágzott az a művészet, amelyhez sok más között a Golan-fennsíkon talált, ún. Berek-Hat-i Vénusz és a szintén anyakultuszt hirdető Willendorfi Vénusz is tartozik.

Ez utóbbi egyfelől a kőkorszaki Európa Földanya istennőjeként értelmezhető, mások szerint viszont a vadászó-gyűjtögető közösségben betöltött előkelő társadalmi helyzetet, vagyis az anyajogú közösség vezetőjének hatalmát mutatja. A nemi jellemzők által hangsúlyozott termékenységben a biztonság és a siker jelképeit is láthatók. Mindkét alkotás arra utal, hogy

az őskori ember közösségi kultuszában központi elemként jelent meg az élet fakasztását és dajkálását szolgáló termékenység alapvető egyéni és közösségi érték!

A csiszolt kőkorszak (i.e. 10.000-4.000) alkotása az a kb. 6000 éves anyaistennő, amely már egy jóval részletezettebb formákat hordozó, akár szavakkal is értelmezhető jellegzetességeket mutat. Az ekkor élt faluközösségek vallásosságát az ősök kultusza és a termékenység rendületlen imádata jellemezte. Alkotásaik között vannak azok az istennők, akiknek anyagból készült szobrain egy már részleteiben is pontos, stílusjegyeivel akár verbális üzenetként is értelmezhető “teológia” jelenik meg. Nemzetünk őstörténetét is idézik ezek a kb. 6000 éves istennőszobrok, amelyek egy híres, Kr. e. 7. évezredből származó újkőkorszaki régészeti lelőhely, Çatalhöyük (Anatólia) halmából  kerültek elő.

Az istennő alakján félreérthetetlen hullámvonalak üzenik, hogy a szobrot kultikus céllal alkotó közösség istenanyaként tisztelte a vizet mint az élet keletkezésének őselemét.

Nekünk, magyaroknak több okból is fölötte beszédesek ezek vonalak. Egyfelől megvilágítják, hogy milyen vallástörténeti tartalmat hordozhatott a Turul nemzetség tamgájában látható hármas “halom”, amelynek olvasata egyaránt lehet: hegy, hullám, virágszirom, kiterjesztett szárnyú madár, széttett lábakkal vajúdó anya. Másfelől e termékenységistennő láttán mélyebb értelmet nyerhetünk az Emese-mítoszban megjelenő ősszülő anyaistennői jelentését illetően is. Lássuk tehát a neolit agyagszobor vizuális kommunikációt hordozó jeleit!

1. A trónszéken helyet foglaló személy erőtől duzzadó, szinte kicsattanó testtömegű, dús keblű, fejedelmi méltóságú (isten)asszony.

1. Alakján különös gondossággal megformált, összesen 7 hullámformát tüntettek fel: 5 hullámot a derék-, illetve hasi tájon a jobb és bal csípő közé helyeztek el, további 2 hullám pedig a térdkalácson látható. Maguknak a kebleknek a megformálása is a kőkorszaki „kubizmus” stílusában, az kidomborodó hullámformáknak szinte fordított tükörképeként jelenik meg.

2. Az alkotók figyelemre méltó törekvése lehetett, hogy hangsúlyozzák a lábak-combok és a has közötti határvonalat is, amiben akár egy Y-formát is felfedezhetünk. Ennek az Y-formának a járulékos elemei lehettek a fölötte elhelyezkedő félkörök, amiket esetben “virágszirmok”-ként is értelmezhetünk. Nem kell túl sokat keresnünk ahhoz, hogy ennek kései ikonográfiai rokonaként eszünkbe jusson a magyar nép díszítőművészetében rendületlenül ismétlődő, központi helyet elfoglaló tulipán virágábrázolás.

3. Fontos üzenetet látunk abban is, hogy a trónon ülő termékenységistennő mindkét karjával a férfierőt jelképező oroszlánokra támaszkodik, mintegy ezzel is jelezve a teremtés férfi és női hatalmának egymást kiegészítő, feltételező kölcsönhatását.

A teremtés férfi és női princípiumának ősi, magyar – szándékosan nem egyértelmű és/vagy túlhangsúlyozott! – megjelenésével a XIII. századból ránk maradt, de annál nyilván évszázadokkal régebbi Emese-mítoszban találkozhatunk. A mítosz nyilván csak azért maradhatott meg a pogány elemeket oly éberen kerülő keresztény állam ikonográfiájában, mert a honfoglaló Árpád-ház ősi, nemzetségjelölő tamgájaként a fejedelemségre, illetve szakrális királyságra való elhivatottságot ezzel a sajátosan isteni, kereszténység előtti időkbe visszanyúló genealógiával is igazolni kívánták. Az Anonymus által ránk hagyott Emese-mítosz (XIII.sz.) isteni álomlátásként őrzi a magyarok ősanyjának Turul sólyommal összefüggő teremtéstörténetét:

„…úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak…”

Jelen tudásunk szerint az Emese öléből meginduló és dicső utódokat hozó folyóvíznek egyetlen, perzsa párhuzama ismert. A Kürosz perzsa király születéséről szóló monda szerint a felnőtt Kürosznak anyja elmondja az álmát, amelyet születésekor látott: az ágyékából kiömlő víz hatalmas folyóvá változott, egész Ázsiát elárasztotta, és a tengerbe ömlött. Az álom megfejtése szerint Kürosz Ázsia legfőbb méltósága.

De térjünk vissza a Çatalhöyükön föllelt termékenységistennők testének 7 hullámformájához! Feltűnő, hogy a vizuálisan leginkább hangsúlyozott, legmélyebb hullámvonalak a két térdkalácson, illetve az anyaméh fölött helyezkednek el. Ezt figyelembe véve joggal nevezzük így a korabeli agyagszobrász által három, szorosan összefüggőként feltüntetett elemet: hármashullám! A termékeny ős-ten–néninek ezt a kései értelmezését véljük fölfedezni az Anonymus által ránk hagyott, Emese ősanyai kiválasztottságát bemutató anonymusi krónikában. Álláspontom szerint az előzőekben bemutatott hármashullám, vagyis a termékeny, gyermeket vajúdó ősanya ikonja lehetőséget ad az Emese-mítosz egyik, talán a legfontosabb értelmezésére is.

Ennek értelmében tekintjük nemzeti címerünk legősibb elemének, az életet dajkáló anyai termékenység jelképének azt a három hullámvonalat (lásd ezeken a fenti képen pirossal jelölve), amely a széttárt lábakkal vajúdó anyát idézi. A tulipán mint női jelkép kapcsán ugyanerre az eredményre jutott Bacskovszky Nóra, aki szerint ez „ költőien átfogalmazott vulva ábrázolás, vagyis a tulipán lényegében a két széttárt combnak és az “élet kapujának” ikonikus ábrázolása.”

Ezt a szaporodásra és sokasodásra serkentő, szent üzenetet nemzetünk legősibb élet- és termékenységvédő alkotmányaként, vagyis a magyarság alaptörvényeként kell tiszteletben részesítenünk!

A Világteremtő „Tenger” igéi

A teremtő, tápláló istennők, az ősanyák több ezer éven át tartó kultusza persze nem csupán a női nem előtti, manapság olykor egyoldalúnak tűnő hajbókolás divatos megnyilvánulása volt. A többnyire vallásos szertartások keretében megnyilvánuló istentisztelet mindenfelé létfenntartást szolgáló alaptörvénye a férfi és nő szent nászának, hierogám házasságát ünnepelte. E kultikus cselekmény alapgondolata szerint a létét utódok nemzésével meghosszabbító ember maga is részese annak a teremtésben megnyilvánuló mágikus folyamatnak, amely a horda, a törzs vagy a nemzetség biológiai és szellemi jólétének feltétele és előmozdítója.

Az ősi Eurázsiában mindenfelé elterjedt tengrizmus hitét a valaha ’Is-Ten’ (értsd: Ős-Ten/gri) jelentésű ’tenger’ szó őrzi anyanyelvünkben. A sokfelé elterjedt szó a sumér dengir-ből ered, változatai a kínai vallástörténeti dokumentumokban is föllelhetők. Az elődeinkkel közös hitvilágban élő ótörök népek mitológiájában ‘Tenger’ azaz a Kék Ég férfiistene hófehér lúdként lebeg a végtelen víz felett, amelynek megszemélyesítőjeként ‘Ak Ana’, az Agg avagy Fehér Anya férjét ekként szólongatja: – Teremts!

E hitvilág szerint Tenger (más néven Tengri) feleségével, Jerrel nemzi Tenger Ninniant (más néven Iduk Umajt), akinek nevét a magyar ’néni’ és ’nénje’ szón kívül az albán ’nënë’ is őrzi. Ő lesz a Földanya, aki a várandósok istennőjeként a 3. mennyországban található tejtóból hozott csöppel kelti ébrenlétre a Világfa ágán alvó, megszületendő magzat lelkét.

A magyarokkal nyelvi rokonságban lévő, szibériai vogulok Numi-Tarem vagyis Nemző-Teremtő néven szólították Tengrit. E termékenységet tisztelő monoteista vallással kapcsolatban Róna-Tas András állapította meg a mi elődeinkre nézve is érvényesen: „kétségtelen, hogy a 6. és 9. század között a tengrizmus volt a sztyeppei nomádok vallása.” Napjainkban is élnek Belső-Ázsiában olyan népek, melyek az iszlám és a kereszténység hatása mellett nem csak őrzik, hanem erőteljesen szorgalmazzák a tengrista hagyományok újjászületését.                         

Nekünk mindebből azt kell kiemelnünk, hogy az anyanyelvünkben szereplő, nem főnevet – az ősi istennevet jelentő Num alakváltozataként el kell határolnunk az azonos hangalakú nem tagadószótól, mert a főnevet a nemző, teremtő istenség nevét idéző, genust jelentő fogalomként kell értenünk. A termékeny istenek tiszteletét hordozó nem szótőből képezve ezeket az egymással szoros kölcsönhatásban lévő fogalmakat képezhetjük még édes anyanyelvünkön: nem – nemzés – nemzetség – nemzet.

A halál és meddőség civilizációjának modellváltása

Az életfakasztást központi közösségi értékként szolgáló termékenységkultusznak az ipari forradalmak ásták meg a sírját, így sokfelé a meddőség és halál civilizációja került hatalomra. A korábban kizárólag erkölcsi értékgyarapodást, hasznot jelentésű profit szó az anyagi gyarapodást szolgáló politikai-gazdasági törekvések központi vezérmotívuma lett. A feudalizmus megszűnésével és a kapitalista berendezkedéssel együtt járt, hogy már nem tisztelték a termékenység szakrális adományát és képességét, helyett a termelékenység nagyon is anyagközpontú törekvése hatott át mindent, vagyis a „termelő zabálás” (József Attila) tőkés gondolkodásmód profitszerző szempontjának igyekeztek alárendelni mindent. Az ipari munkásságnál az alacsony munkabérek többnyire nem voltak elegendőek ahhoz, hogy a férfi egyedül tartsa el a családot, így kényszerré vált a nők munkaerőpiacra történt bevonása. A közösségi földek szabad használatától a XVIII. századi Magyarországon is megfosztották a

faluközösségeket, amelynek egzisztenciális fenyegetettsége miatt – elsőként a Dél-Baranyai református parasztság körében – megjelent az egykézés vagyis a nemkívántosnak tekintették és immár átokként utasították el az első és egyetlennek kívánt gyermek után megfoganó és megszülető további gyermekáldást. Ennek során járványos méreteket öltött a házilagosan kivitelezett magzatelhajtás és az újszülöttgyilkosság.

A XX. század elejére az amerikai Margaret Sanger protofeminista mozgalmár nevéhez fűződik az a népirtást megalapozó program, mely leküzdendő fenyegetésnek tekintette a túl sok gyermeket, akiknek számát a művi abortusszal kívánta csökkenteni.

Az olcsó női munkaerővel az amerikai tőketulajdonosok érdekeit szolgáló, sangeri elméletet 1920-ban Lenin és Nyugaton iskolázott elvtársnői ültették át a gyakorlatba. E bolsevik hatalomgyakorlók a világon elsőként üzentek hadat üzenve saját népük termékenységének, amikor az ipari és mezőgazdasági termelésbe bevonandó nők „felszabadítása” érdekében törvényesítették az élet- és családellenes abortuszt. A betegségként diagnosztizált magzatgyermekek ártatlanul kiontott vére napjainkra már csaknem megállíthatatlan globális öldökléssé fajult és szinte minden valláserkölcsi, jogi, egészségügyi ellenérvet elsodort. Heródes dörzsölheti a kezét a pokolban, hiszen 1956. június 4-én az 1043/1956 sz. minisztertanácsi rendelettel Magyarországot is rombolni kezdte az abortuszdiktatúra. Ennek hatalomgyakorló politikusai és nőgyógyász ítéletvégrehajtói ma is szakmai kötelezettségüknek érzik, hogy a szociálpolitika által meg nem oldott válsághelyzetek pácienseit, vagyis a hozzájuk irányított beteg anyákat nemi egészségükben megrokkantsák, magzatgyermekük életét pedig kioltsák.

Heródesi világbirodalom

A Máté evangélista által leírt (Mt 2, 16–18) betlehemi gyermekgyilkosság oka – amelynek megtörténtét néhány kutató kétségbe vonja – a társadalmi stabilitás fenntartását fetisizáló, hatalomféltő rögeszme volt. Mivel Jézus születésének idején Betlehem teljes lakossága a 300 főt sem haladta meg, ezért 6 vagy 7, legfeljebb egy tucat kétesztendős vagy annál fiatalabb fiúgyermek eshetett áldozatul ez e településen és annak környékén végrehajtott pogromnak. Ma már valamennyire tudjuk, hogy napjaink világméretűvé tágult heródesi birodalmában milyen áldozati méreteket öltött az intézményes formában kivitelezett élet- és termékenységellenesség!

„Bizonyíthatóan az emberiség írott történelmének legnagyobb katasztrófáját tapasztaljuk napjainkban. Életvédő és »választáspárti« szakértő csoportok visszafogott és egybehangzó becslése szerint

1966 óta világszerte mintegy kétmilliárdnyi – Isten képére és hasonlatosságára teremtett – gyermeket öltünk meg.

(…) Bizonyos számítások szerint az emberiség egész, írott történelmére vonatkozó összes háborúnak mintegy 500 millió vagy akár 1 milliárd ember esett áldozatul. De ha e szám kétszer nagyobb lenne, egy másik kimutatás akkor is azt bizonyítaná, hogy

az elmúlt 50 év során még ennél is több emberi lényt pusztítottak el világszerte a civilizált országok a maguk úgynevezett »szexuális és reprodukciós egészség« fogalmai szerint működő intézményeiben mint az emberiség írott történelmében összes eddigi háborújában.

Tényleg szabaddá tesz az abortusz?

Vajon tényleg szabadon rendelkeznek testükről azok a terhes anyák és apák, akik mindenek felett álló jogukként azt hirdetik, hogy „az én testem az én döntésem” avagy kortársaink narcisztikus felfogását idézve így szólnak: „legyen nekem az én igém szerint”?! A tudományos felmérések éppen e tévhit ellenkezőjét igazolják! A világ leggazdagabb országának legnagyobb abortuszszolgáltatójaként az amerikai A. Guttmacher Intézet szerint a magzatgyermeküktől megválni kényszerített anyák az összes abortusz 31 %-át teszik ki. Az ugyancsak USA-beli Elliot Intézet felmérése szerint 64 % azoknak a terheseknek az aránya, akik szűkebb-tágabb környezetük nyílt vagy rejtett kényszerének hatására szenvedik el ezt az általuk egyáltalán nem kívánt beavatkozást. Egy friss, 2023 májusi felmérés még ennél is tragikusabb arányokat közöl. E szerint abortuszkényszer hatása alatt sodródott műtétre a terhesek 70 %-a.

Egy Családvédelmi Szolgálatnál dolgozó védőnőknek tartott előadás után ugyanezzel kapcsolatban feltett kérdésemre azt a választ kaptam ezektől a szakértőktől, hogy a magyar terhesek legalább 95 százaléka ilyen-olyan kényszerítés hatására sodródik az abortusz jelentette áldozati szerepbe!

Az abortusz biológiai fegyverének globális bevetése

1973-ban készült el és kezdték bevetni azt a titkos, biológiai fegyvert, amit az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztereként a nemrég elhunyt Henry Kissinger és munkatársai fejlesztettek ki, majd állítottak lényegében ma is változatlanul pusztító hadrendbe. A NSSM200 fedőnevű, Nemzetbiztonsági Emlékeztető 200 jelű jelentés arról szól, hogy miként kell állandósítani a világ feletti amerikai hegemóniát, és biztosítani Amerikának a világ ásványianyag-kincseihez való szabad hozzáférés lehetőségét. Teszik ezt úgy, hogy ne csak fékezzék, hanem lehetőleg még csökkentsék is a kevésbé fejlett országok népességét. Köztük van a fejlődő népek csoportjához tartozó 13 olyan, kulcs szerepben lévő ország, amelyek gyarapodó népességükkel egyre nagyobb szerepre hivatottak a világ színpadán. Velük kapcsolatos az emlékeztető ajánlása:

„A népesség mérsékléséhez nyújtott segítségnek elsősorban a legnagyobbakra kell helyeznie a hangsúlyt és a leggyorsabban növekvő fejlődő országokban, ahol van speciális amerikai politikai és stratégiai érdek. Ezek az országok: India, Banglades, Pakisztán, Nigéria, Mexikó, Indonézia, Brazília, Fülöp-szigetek, Thaiföld, Egyiptom, Törökország, Etiópia és Kolumbia.”

A 90-es években nyilvánosságra hozott dokumentumban van egy fontos megjegyzés, mely szerint a tervbe vett beavatkozási politikát szükség szerint és alkalomadtán ki kell terjeszteni más célországokra is… Lehet, hogy Magyarország is a meg nem jelölt célországok között van?!

„Az nem lehet”?

A népünk fogyatkozása miatt nemzethaláltól tartó Vörösmarty Mihály 1836-ban írt Szózatában olvashatjuk:

„Az nem lehet, hogy ész, erő, / És oly szent akarat / Hiába sorvadozzanak / Egy átoksúly alatt.

Nemzetünk már kétszáz éve, de leginkább 1956 óta átoksúly alatt sorvadozik. Ez pusztít ugyan, de nem a megváltoztathatatlan végzet kezével! Azt még mindannyian látjuk, hogy nem csupán Magyarország, hanem egész földrészünk is szenved a 21. századi népvándorlás fenyegetése miatt. Nekünk, magyaroknak talán az lenne a saját érdekünkben leginkább elvégzendő feladatunk, hogy mielőbb vonuljunk ki a hatalomgyakorlók által szervezett belső népirtás, a termékenységünket pusztító fogamzásgátlás és abortusz végzetünket siettető vérzivaratából. Fejezzük be a magzatgyermekeknek az anyaméhekből történő kiűzését, „kitelepítését”, mert csak ezzel kerülhető el az, hogy helyükre az állítólag általunk megválasztott hatalomgyakorlók idegen rabszolgákat importáljanak! Ennek a belső honvédelemnek a tragikus hiányából ugyanis az következhet, amiről Kölcsey látomásos jóslata szól: „…más hon áll a négy folyam partjára, / Más szózat és más keblü nép.” (Zrínyi második éneke)

Tartsuk tehát távol külső és belső ellenségeinket országunk legtitkosabb határaitól, a nemzet legértékesebb és legtitkosabb erőforrását jelentő anyaméhektől! Forduljunk megújított tisztelettel a 4 milliárd éves, mindig és mindenhol érvényesülő természeti alaptörvényhez! Ez mindnyájunknak azt üzeni, hogy

mint minden létezőnek, így nekünk, mai magyaroknak is életfakasztó őseinkhez hasonló méltósággal „jó kedvvel, bőséggel” kell szaporodnunk és sokasodnunk.

E keskeny és hosszú út bejárásához szükséges első lépéseket már megtették azok a honfitársaink, akik 1999 óta jelképes temetéseken búcsúztatják az abortuszdiktatúra sok millió áldozatát: a terhességüket várandós állapotként megélni nem tudó anyákat és apákat, az első születésnapjuktól megfosztott magzatgyermekeket… Életvédő zarándoklataik nyomán 41 kórházi és klinikai szülészet élő lelkiismeretű orvosai ajánlották fel, hogy legalább az év három napján, december 28-án, március 25-én és június 1-jén tartózkodnak a művi terhesség-megszakítástól. Nekik köszönhetően nem került magyarországi bevezetésre a magzatokat és anyákat egyaránt mérgező, RU486 jelzéssel másutt már hadrendbe állított abortusztabletta. Az ő, közös ihletből származó, nemzetpolitikai szándékuk nyomán hallhatják meg immár nap mint nap a magukat terhesnek érző anyák magzatgyermekeik szívhangját, hogy e picinyek szíves szava életerőt sugározzon nekik az őket elbátortalanító, végveszéllyel fenyegető késztetések leküzdéséhez.

Nemzeti újjászületésünk gondolatát szolgáljuk hamarosan azzal az anyaotthonnal is, melyben menedékre és szeretetteljes gondozásra találhatnak napjaink szálláskereső és/vagy heródesi veszélyek elől menekülő máriái, józsefei és kisjézusai. Adjon nekünk minden további küzdelmünkhoz erőt a napról napra, hétről hétre, évről évre névtelenül elveszejtett aprószentek sokmilliárdos áldozata. Rájuk emlékezve, őket fájlalva, de mégis himnikus hittel ekként forduljunk minden jóakaratú embertársunkhoz:

„Életre fel egy termékeny, minden veszélyeztetett terhesről és magzatgyermekről is gondoskodó anyaországért! Békét az anyaméhben!

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Kiemelt kép: Angelo Visconti: Aprószentek legyilkolása (1860 – 1861)