KÉRJÜK, ENGEDÉLYEZZE BÖNGÉSZŐJÉBEN A HIRDETÉSEK MEGJELENÍTÉSÉT, EZZEL TÁMOGATJA A PORTÁL MŰKÖDÉSÉNEK FENNTARTÁSÁT!

KÖSZÖNJÜK!

Stoffán György: Don-kanyar… Tanulunk-e a múltból?

Kérjük, egy megosztással támogassa honlapunkat!

A történelem, mit a mókuskerék forog. Hol lent, hol fent, de folyamatosan ismétlődik. Ma a doni tragédia emléknapja van… Gyertyát gyújt – aki még gyújt –, megemlékezéseket tartunk, nagy szavak hangoznak el, és a ma hősnek nevezett egyszerű, parancsot teljesítő katonák, halottak, áldozatok számáról is össze-vissza beszélünk. Legtöbbnyire túlzón… ahogy más esetekben is, ha áldozatokról esik szó. Amolyan számháború szerűen. A tény: egy szövetséges hatalom háborújában voltunk kénytelenek részt venni, felszerelés, utánpótlás és minden nélkül… értelmetlen hadakozás volt, olyan remények fényében, amely remények csak részben és csak rövid ideig teljesültek… s amelyekért tartozásuk volt részt vállalni egy már vesztett háborúban. Mint a történelem során annyiszor, hittünk a szövetségesnek, és „magyar becsülettel” helytálltunk, majd temettünk és máig siratunk. És nem csak a doni áldozatokat siratjuk, hanem az 1947-es párizsi aljasság áldozatait is, földjeinket, népünket, épített emlékeinket… Mert a Donnál ismét eldőlt minden. Újabb országcsonkolás és ezernyi megrázkódtatás érte a magyar nemzetet, s éri ma is mert a belső ellenség, a kommunista-liberális hazaárulás, immár a jobboldal által, sajnos csendben eltűrt és megszenvedett évszázados hagyomány…

Az 1942-es doni rémálom viszont, az azóta történt eseményekhez képest már-már „elenyésző”. Ám, kötelességünk emlékezni és az emlékekből tanulni. Mert a történelem kereke ma ismét hasonló helyzetben áll, mint a doni katasztrófa idején. Csak ma már legalább néhányan tanultak a múltból és nem küldünk katonákat, amíg lehet, ellenállunk szövetségeseink minket lenéző és semmibe vevő akaratának. Ma nincsenek ígéretek, csak követeléseket és zsarolást hallunk, de nem állunk messze attól, hogy lehetnek akár a doni tragédiához hasonlóan ismét magyar áldozatai ennek a szövetségnek, amely ismét Berlin-központú… de előre nem tudhatunk semmit. Csak a remény és a soha nem volt nemzeti összetartás, az egységes gondolkodás, a hit volna a megfelelő védelem. Ám, mindezeknek erőst szűkében vagyunk. Mert nem tanultunk semmit az elmúlt században, de azt az értéket és védőpajzsot is elhagytuk, amink ezer évig volt… a Magyarok Nagyasszonyában való bizalmat, hitet.

Ez is érdekelheti:  Megszállás akkor és most - avagy a vesztüket érző patkányok ámokfutása

Azonban, hogy meg is értsünk doni megemlékezéseink közben a kort, olyan ember emlékeit idézzük fel – nem először –, aki belülről látta azt a folyamatot, amelynek része lett a doni katasztrófa, majd Párizs, Rákosi, Kádár… és a magyar nemzet öngyilkossággal felérő vaksága, azaz a kommunista gyilkosok visszakerülése – visszaszavazása – a hatalomba…

Századunk obsitosa – Kéri Kálmán vezérezredes 

(Interjú-részlet)

Született 1901-ben, az észak-magyarországi Iglón. Iskolái: tüzérségi hadapródiskola, Ludovika Akadémia, vezérkari iskola. 1921-től tüzértiszt, majd a vezérkarban szolgál. 1942-től vezérkari ezredes. Bariba Károly, Nagybaczoni Nagy Vilmos, Csatai Lajos honvédelmi miniszterek szárnysegéde és irodáik főnöke. 1944-ben a Kárpátokban küzdő VI. római hadtest, majd az I. magyar hadsereg vezérkari főnöke. 1944 őszén parlamenter, később a moszkvai fegyverszüneti tárgyalóbizottság tagja. 1945 januárjában a debreceni ideiglenes kormány honvédelmi minisztériumának katonai főnöke. Ezt követően több szovjet és magyar internálótábor, börtön „lakója”, többek között recski rab. Szabadulása után éjjeliőr, segédmunkás, pincemester, raktáros. 1966 óta nyugdíjas. A Recski Szövetség elnöke, a Magyar Köztársaság nyugállományú vezérezredese, parlamenti képviselő.

***

(…)

Amikor Ausztriába, a Császári és Királyi Tüzérségi Hadapródiskolába, Treiskirchenbe kerültem, nem tudtam rendesen németül. Tüzér, tűzmester szerettem volna lenni. Abban nem is reménykedtem, hogy tiszt leszek. Treiskirchenben három és negyed évet töltöttem. Akkor jöttek a forradalmi idők. Megszűnt a monarchia. Minket királyhűségre neveltek. IV. Károly parancsára 1919 márciusában megalakult az önálló Magyar Királyi Hadsereg. Az osztrák kadetok hazamentek. A cseh, a román, a szerb, a horvát, az olasz és az orosz kadétokat hazavitték. Mi, magyarok, az iskolában maradtunk egy csoportban, fegyelmezetten. Csoportosan jöttünk át Magyarországra, és folytattuk tanulmányainkat a Ludovikán. Ez számunkra egy szabadabb, fennköltebb szellemű intézmény volt. Ekkor kiáltották ki a köztársaságot. ,A hallgatók közül sokan hazamentek. Én árva gyerek voltam, nem tudtam hová menni. Többedmagammal az intézetben maradtunk. Itt ért minket a proletárdiktatúra.

Ez is érdekelheti:  Levédia krónikása: Kompromisszumok

– Kálmán bácsi, önt királyhűségre nevelték. Hogyan élte meg ezt az időszakot?

– Meg voltam győződve arról, hogy ez csak ideiglenes helyzet lehet. A király vissza fog jönni, és minden megy, ahogyan régen ment. Egy pillanatig sem hittem azt, hogy Magyarországot megcsonkítják. Elképedve láttuk, hogy bejöttek a cseh és a román légiók, a nagykövetek tanácsa lenyisszant egy-egy darabot az országból. Volt egy parancsnokunk, Stromfeld Aurél. Ő lett a Vörös Hadsereg vezérkari főnöke. Kiváló katona volt. Ezt az embert nemcsak tiszteltük, hanem rajongásig szerettük. Én különösen, mert a csapatszolgálatát Iglón töltötte. Mindig csodáltam. Kértük őt, hogy engedjen minket harcolni. Magyarországért akartunk fegyvert fogni. Nem tudtuk elképzelni, hogy hazánkat bárki is elveheti. Stromfeld azt mondta, hogy a hazának tisztekre is szüksége van, nemcsak közkatonákra. Később Stromfeld utasítására jelentkeztem vörös parancsőrnek. Egy hadosztály dandárjához kerültem a Duna-Tisza közére, szerb és román erőkkel szemben. A vezérkari osztályhoz osztottak be. Jelentéseket vittem a főhadiszállásra, Gödöllőre és Grassalkovich-kastélyba. Mindig két levelet vittem. Egyet le kellett adnom az irodába, a másikat Fleischacker százados úrnak, Stromfeld legbizalmasabb emberének. Fleischacker nem volt más, mint Andorka Rezső, a későbbi magyar vezérkari ezredes, majd madridi nagykövet. Egy napon utasítást kaptam, hogy vonuljanak be a Ludovikára. Mikor megérkeztem, már százötven társam vart ott. így kerültem az ellenforradalomba június 24-én. Mondták, hogy nagy baj van, és le kell tömi a kommunista rendszert, a vöröskatonák ellen kell harcolni. Aki nem vállalja, lépjen ki, menjen el… Fiúk, kérek két perc szünetet. Pihenni szerették… Lázadásunkat hamar leverték. Bíróság elé kerültünk. Halálos ítéletre számítottam. Életünket egy Romanelli nevezetű olasz antanttisztnek köszönhettük, aki nem járult hozzá kivégzésünkhöz. Hadifoglyok lettünk, akiket nevelőmunkára ítéltek. Egy jezsuita rendházban tartottak fogva minket, és a marxizmusra tanítottak. Ez számomra teljesen idegen volt. Az igaz, hogy az itt szerzett ismeretek jól jöttek Debrecenben, amikor kommunistákkal kellett vitatkoznom. Kioktattam őket. Kérdezték, hol tanultam. Mondtam, hogy egy jezsuita templomban. Nem hitték el.

Ez is érdekelheti:  Kézbe vagy nyelvre? – avagy a ferences Tóth Damján az Oltáriszentség ellen

(…)

– Ugorjunk az időben. Hogyan ítélte meg Magyarország hadba lépését a Szovjetunió ellen?

– Érdekel titeket Kassa? Akkor kezdjük. 1941. A központi szállításvezetőség parancsnoka voltam. Alám tartozott a MÁV, az összes vasútvonal felügyelete. Akkoriban a vasútnak volt a legjobb légoltalma, légifigyelő-szolgálata, és a legkorszerűbb híradóhálózata. Minden jelentés a Sziklához és hozzám futott be. Kassa bombázásakor egy távmondatot kaptam: „Kassát bombatalálat érte.” Hogy rövidre fogjam: nem hittem, hogy ez szándékos támadás volt. Ma is meggyőződésem, hogy véletlenül, talán Eperjes helyett bombázták a várost az oroszok. Ott komoly német hírközpont működött. Kassa bombázásának akkor nem volt semmi jelentősége.

– Az ország hadat üzent a Szovjetuniónak. Helyes lépésnek tartotta?

– Először azt kell leszögeznem: szeretném, ha megértenétek. Nem kell, hogy egyet is értsetek velem. Én a proletárdiktatúra alatt szereztem annyi negatív élményt, hogy a bolsevizmus meggyőződéses ellensége legyek. Ma is így vélekedem erről. Soha nem az orosz nép ellen voltam, hanem a bolsevizmus ellen. Ha nem lépünk be a háborúba, akkor az oroszok rajtunk keresztül támadnak a németek oldalába. Ezt meg kellett akadályozni. Lehet, hogy ezt nemzetközi jogi szempontból és más egyéb megfontolás alapján ma sokan másképpen értékelik, én nem tudok ezen a meggyőződésemen változtatni. Magamat hazudtolnám meg, ha ma mást mondanék.

– Aztán jött a nagy összeomlás, a Don-kanyar, a visszavonulás. A kijózanodás a nagy veszteségeket követően.

– Így volt. Nem voltunk felkészülve a háborúra. A Donnál is csupán megerősített folyamőreink voltak. Tartalék semmi. Az utánpótlás is akadozott. A legénység sem kapta meg azt, ami járt volna neki. A doni tragédia elkerülhetetlen volt.

(…)

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

LÉLEKEMELŐ - mementó 2006 emlékmű

Petíció az emlékmű megvalósításáért!

Aláírásával egy elvi támogatást fogalmaz meg. Amennyiben elegendő társadalmi támogatást gyűjtünk össze, elindítjuk a megvalósításhoz szükséges jogi és szakmai lépéseket.

Kattintson ide a petíció aláírásához!

További részletek itt!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük