Miért tapossák le a valódi rendszerváltókat?

Miért tapossák le a valódi rendszerváltókat? – Az antikommunista újságíró már nem a szakmájában dolgozik, az üldözött művész nem kaphat művészjáradékot. Mindez 2022-ben.

„[…] Nem veszem észre belülről feszítenek meg.
csendgalacsinokkal etetem gondjaimat.
fagyott hajamon megdermed az olaj.
sorszélen asztalvégen ülök mindig.
szemben az ajtóból vigyázom magam.
a vendégeket általában a hátambajelentik.
Éva szeme anyám arca meg a fiúi becsület.
pihentetőül végre kilukad a szívem.
kórházcsatorna.
emberinfarktus.
humorzár.
a panasz nedves szalmaszál.
felkapaszkodunk rajta a végzetig.
így hát ideje hogy a hallgatag bikák
ledöfjék a locsogó torreádorokat.”
[Írta: Latinovits Zoltán; In: Ködszurkáló].

Múltkor a Dagályban találkoztam az egyik legjobb antikommunista újságíróval. A kétezres években fontosabbnál fontosabb cikkeket írt, fekete seregnyi hálózati ember vagy KISZ-agitpropos jórészt ismeretlen pályafutását publikálta. Volt közöttük olyan „jobboldaliként” ünnepelt rendező, aki a rendszerváltoztatás előtt még a párthoz dörgölőzők egyike volt. Természetesen később is filmeket rendezett – híresen pocsék, de drága alkotásokat –, hősünk az ő egyik szőnyeg alá rejtett előtörténetét is megírta, csodálkoztam is, hogyan jelenhetett meg akkoriban. Azt mondta, valahogy átment – voltak a jobboldali lapnál antikommunista, bátor szerkesztők is. Meg volt sok lapító, több egykori – minimum – kollaboráns. Így ment ez.

Így megy ez – ahogyan Kurt Vonnegut írta. Még akkor is ki kellett ehhez játszani a rendszert. Hiszen a „mi” rendezőnk, kérlek, ebben az ellenszélben, legalább egymást ne – etc.

Szóval az említett újságíró a legendás Krassó György „köréhez” tartozott, sem liberális, sem kommunista, sem MDF-es, sem reformkommunista nem volt, ebből már sejthetjük, hogy mindenért kettőzött erővel kellett megdolgoznia. Valódi rendszerváltó volt – nem ők tehettek arról, hogy a rendszerváltásból rendszerváltoztatás lett. Kevés volt a hozzá hasonló elhivatott, tiszta szívű lázadó. És még inkább: előre le volt játszva a játszma fontos része.

Meglepő, ha azt mondom, hogy nem újságíró már? Másból kell megélnie. Két munkája van. Hogy miért nincs rá szükség a sajtóban, azt nem tudom, azt igen, hogy mindvégig gerinces, őszinte embernek ismertem – ezt a típust sokan nem kedvelik.
Mi viszont nagyon.

Az egész most Molnár Tamásról [Molnár Tamás Képtelenség] jutott eszembe. Tamást is nagyon kedvelem, nyugodtan mondhatom, hogy az egyik példaképem. Ők akkor voltak bátrak és kemények, karcosak, amikor annak még komoly ára volt. A mai fiatalok többsége – de az idősebbek jelentős része sem, hiszen nem is hallottak a lázadókról, a nagy szűrőn nem ment át semmi sem – nem sejti, mivel járt akkor a lázadás. És mennyire jó ehhez képest ma „lázadozni”. Régen sokan megfizették a legmagasabb árat: az életüket. Ez akkor is így volt, ha sokszor évekkel később nyújtották be a számlát. Mondjuk egy daganat formájában.

Mert Molnár Tamásék nem úgy feszegették a kereteket, mint mondjuk mi most, hanem a hetvenes évektől kezdve, amikor előbb Szolnokon, majd onnan „felüldözve” Budapestről nyitogatták a Kádár-rezsim hol látható, hol láthatatlan pofonos-ládáját. És akkor még Kádár-kolbász rejtőzött a mélyben. Vagy egy jelentés. Vagy egy szétbomlasztott barátság. Esetleg egy levakarhatatlan bélyeg.

Sikerrel harcoltak. Tamás képzőművész, a hetvenes évek végétől országos kiállítási és munkavállalási tilalom alá „esett” [mennyire nevetséges kifejezés, „esett”, rányomták ezt a pecsétet felülről], de ezután lett az „ellenállás” igazán ismert alakja. A kicsi, de annál keményebb és vagányabb Inconnu Csoport tagjaként újabb és újabb akciókkal tették nevetségessé Kádárék és Grószék rezsimjét. Ezt gyűlölték a legjobban bennük, ahogyan Krassóban is, a humort, a könnyedséget, az örök fiatalságot. Az életerőt. A megtörhetetlen hitet, az elolthatatlan belső tüzet. Ezért figyelték, üldözték őket, a nyílt és a rejtett módszereket is bevetve.

Első dokumentumfilmünk, a Lejáratás és bomlasztás kapcsán ismertük meg Tamást, aki a kétezres évek közepén újra a „porondra lépett”, de én akkoriban nem igazán követtem a médiát. Megismerve őt megdöbbentett, hogy mennyire jó előadó, nem véletlenül, újságíró, aki a politikába is belekóstolt [Jobbik], amúgy meg örök lázadó. És hatalmas dumás, komoly háttértudással és nem kevés kreativitással.

Szóval Molnár Tamás úgy gondolta, hogy miután a kommunizmusban és a szocializmusban mindentől el volt tiltva, így természetesen semmilyen nyugdíjra nem volt esélye, most azért szeretné megkapni a minimumot. Ami jár[na]. Már az szégyen, hogy egyáltalán jelentkeznie kell. Értik ugye, már ez megalázó valahol – ő sem az a kéregetős, kuncsorgós, törleszkedős típus.

Nem csak neki kell „jelentkeznie”. Hanem egykori társainak is. Azoknak, akik nem önmaguk vagy a karrierjük építésével voltak elfoglalva [ezzel sincs gond], hanem esetleg egyszerű, visszavonult életet éltek. Mondjuk a pusztai farkasok útját választották.
Mert teljesen mindegy, hogy ma mit mondanak, mennyire befogadhatóak vagy mennyire nem, valamikor „helyettünk” [is] lázadtak. Helyettünk mentek a falnak. Helyettünk rúgták ki őket. Helyettünk nem mehettek külföldre ösztöndíjjal. Helyettünk nem élhették az átlagkáderek életét.

Molnár Tamás az EMMI-hez fordult, hogy szeretné megkapni azt a művészjáradékot, amelyet pár éve – végre és nagyon helyesen – bevezettek. Kitöltötte a megfelelő papírokat, várt, aztán megkapta a választ: nem. A döntést elvileg Kásler Miklós miniszter hozta meg, ami azért is meglepő, mert ő mindig odaállt az antikommunista ügyek mellé. Olyankor is, amikor senki más. Ő a kormány „old school” csoportjának a tagja, aki nem csak névleg antikommunista, hanem valóban, ahogyan a miniszterelnök és egykori „csapattársai” is azok.

Ezt nem tudom értelmezni: a saját harcostársaikról van szó. Remélem, hogy „rendszerhiba”. Vagy figyelmetlenség. Vagy bármi. De zavaró. Nagyon zavaró.

Nehéz értelmeznem, értelmeznünk, hogy mi történik a jelenben a valódi rendszerváltókkal, akkor, amikor a valódi rendszerváltók vannak hatalmon. Azt látom, hogy sokan el vannak dobva, félre vannak söpörve, mintha semmi sem változott volna azon túl, hogy legalább ma már nem zaklatja őket a rendőrség. Vannak, akik szó szerint nyomorognak – Tamás nem, de ő a jég hátán is megélne –, legjobb barátja és harcostársa, a nagyszerű grafikus Bokros Péter viszont a legnagyobb szegénységben halt meg. Az állam, a hivatalos Magyarország által még csak le sem köpve.
Jól van ez így? Még inkább: mi folyik itt?

Búsan forog most a fejemben Hobo zseniális szövege a mindenkori kedvenc zenekaromról, a Syriusról [illetve Jackieről]. Nem tudom, hogyan „jött” ide, de talán érteni fogják.

„Baj volt a haj, tank járt a virágra
Gumibot volt a karmesteri pálca
Törpék űztek el óriásokat
Te is mentél vitted a gitárodat
Vártunk vissza elmúlt sok év, sok nap
Héj-héj, Jackie, hol vagy?
Azt hiszik, bármit megtehetnek veled
Ők, akik kitaposták a beled
Elvették a hazádat mindenedet
Holnap majd szobrot állítanak neked
A végén még Kossuth-díjat is kapsz
Héj-héj, Jackie, hol vagy?”

„Jackie” már elment. Tamás szerencsénkre még itt van. És még sokáig itt lesz, erős mint vas. Ha meghallgatják, bármikor elmeséli a rendszerváltoztatás igazi, még mindig nehezen felfejthető történetét. Legalábbis azt, ahogyan ő látta. Biztos, hogy nem érdemli meg azt a művészjáradékot? Biztos, hogy nem ő volt az igazi művész?

Ők az egész magyarság, az egész társadalom szemét megpróbálták felnyitni. Az, hogy ez végül nem sikerülhetett, az legkevésbé az ő hibája. Érdeme, érdemük, hogy legalább megpróbálták. Az sem kevés. Sőt.

Tényleg azt kell néznünk, hogy hány kiállítása volt mondjuk Demszky Gábor Budapestjén?

Írta: Mező Gábor
Forrás: Mező Gábor hivatalos oldala