Lesz-e valaha a kádári struccmadárból pannon puma? – Avagy miért kell nekünk egy új Ludas Matyi
Sokan úgy gondolják, hogy a homo cadaricus új jelenség történelmünkben, amely a rendszerváltás után struccmadárként is remekül szerepelt, mivel a sorozatos ballib csapások ellenére is csak régi urai kezéből óhajtott enni. Pedig e tulajdonságai jórészt már több évszázados múltra tekinthetnek vissza, csak a totalitarizmus előtti időkben ezek szeretetre méltó módon (is) jelentek meg. Bár most tétován kihúzta fejét a homokból, ha csak fülkeforradalmat lát, önbizalom híján vissza is dughatja oda.
Haladó halandzsázóink – értsd ballib vezéreink -, már annyira bíztak termékükben, a struccmadárrá varázsolt homo cadaricusban, hogy egy kis ráolvasással már pumának nyilvánították és közben utolsó tollaitól is megszabadították. De hát hogy is volt ez lehetséges? Akkoriban elhangzott a bölcs megokolás, hogy ha valaki sokáig élvezi a szűrt levegőt – értsd börtönt -, vissza is vágyik abba. A helyzet ennél összetettebb.
A hosszú török háborúk után meggyengült nemzet még fellázadt ugyan új nyugati elnyomói ellen, de Rákóczi nagy egyénisége sem volt képes az összetartást sokáig fenntartani és sikeressé válni. Bukásának az egység hiánya és a kishitűség legalább olyan oka volt, mint a hátrányos „objektív tényezők”. Magyarország félgyarmatként kénytelen volt beolvadni a Habsburg birodalomba. De a totalitarizmus előtti időkben még a félgyarmati státus is lehetővé tette bizonyos lokális önállóság és hagyományok megtartását, s kialakulhatott az „extra Hungariam non est vita” szellemisége, ami bár kicsit provinciális és elmaradott, de mégis szerethető, emberi volt. A haladás ideológusai számára ez azonban mindenképpen megvetendő állapot, s ezt egyre több a Nyugat bűvkörétől elkábult emberrel el is tudta hitetni. Ők még ma is a Nyugatot akarják utolérni – bár ennek ők a legnagyobb akadályai -, a „fausti ember” világfelhabzsolását és végül kafkai kínpadra vonását nem akarják észrevenni, bár írójukat ikonná avatják. Számukra a régi – azaz uralmuk előtti – Magyarország csak elmaradott „kispolgári” jelleggel bírt, de groteszk módon országlásuk pont ezeket a tulajdonságokat fejlesztette ki a legjobban, alacsonyabb színvonalon, minden fejlődés megakadályozásával, „visszafejlesztésével”. A haladárok által megvetett „extra Hungariam non est vita” a „legvidámabb barakká” lett, amire viszont büszkék voltak.
Ezt az elsilányított, „emberanyaggá” változtatott réteget most a Kókákká és Gyúrcsótányokká vált helytartók országlása talán kicsit felébresztette, de úgy önbizalma mint bizalma másokban csekély, ami érthető is, hiszen számtalanszor becsapták. Elemi kérdéssé vált a számonkérés, mert ha ők ezt aktívan nem is követelik, ez győzheti meg őket – és joggal -, hogy a jog uralma még nem vált puszta hazugsággá. Azonosulniuk kell tudni egy olyan figurával (stílussal), amire a legjobb példát a magyar történelem Ludas Matyival adja. Nem véletlen, hogy az általános apátiában a még a Kádár rendszerben is kedvelt újság elhalt. Nem halogatható tovább a frappáns és példás megbüntetése az előző kormány legkorruptabb figuráinak. Nem tűrhető, hogy a volt szocialista államok közül csak és éppen Magyarország ne állítsa helyre az alkotmányos jogfolytonosságot. A kormánynak és a Fidesznek tudnia kell, hogy ha ez elmarad, valóban menthetetlenül „elmaradottak” leszünk. Az a gyermeki bizalom és csodálat, ami még mindig sokaktól Orbán Viktor felé árad, alkalmassá teszi a kívánt szerepre. Buzdítsunk hát mi is; Hajrá Viktor! Hajrá Ludas Matyi!
Vajta Dénes
Nemzeti InternetFigyelő
Mementó 2006 emlékmű
