Hirdetés

Kónya-Hamar Sándor: TRIPTICHON – Avagy három Hitel-szerkesztőről (I. rész: Albrecht Dezső)

Kérjük, egy megosztással támogassa honlapunkat!

TRIPTICHON – Avagy három Hitel-szerkesztőről (Albrecht Dezsőről, Kéki Béláról és Vita Sándorról)

I.

„..az igazságot előrántani, mint egy kést, nem nagy dolog. Sokkal nagyobb és nehezebb dolog azt megtalálni. Kimondásához csak a test bátorsága kell, a megtalálásához a léleké.”(Illyés Gyula)
„.. akikről szó van, nemcsak életművet hagytak maguk után, nemcsak kinyíló és lezáruló korszakokat, de sorsot, szerepet és emberi sugárzást is. Emberi légkört, amely eltemethetetlen most már mindörökké.”(Csoóri Sándor)
„.. erős kötést egyének és nemzedékek között csakis a személyünkön túli igazság akarása szentesíthet.”(Csoóri Sándor)

A történelemben nincsenek föltétlen szükségszerűségek, csak lehetőségek.

Jelenünk múltja és múltunk jelene pedig bizonyság arra, hogy a történelemnek nincsen vége,  a megsemmisítő torzítás, s a torzító megsemmisítés ellenére sem, mely tudatunkat oly sok időn át ostromolta. De ami nem sikerült a kommunista ideológiának, azt a liberális-globális kapitalizmus végezheti be a rendszerváltás után, azzal az ideológiai ízlésterrorral, mellyel ilyen emlékezéskor is szembe kell néznünk.

Percig sem feledkezve meg arról, hogy a történelem nem ismert része is történelem, sőt, a történelem e részének nem ismerése is történelem. Ime a XX. század magyar szellemi és kulturális dilemmája. Mely  a XXI. században már jogosan szüli meg a kérdést:  nem az a fontos , hogy milyen lesz a jövőnk, hanem,  hogy milyen lesz a múltunk?!

Vagy idézhetnénk Széchenyi mondatát: „ a múlt kiesett hatalmunkból, de a jövő urai vagyunk”, hogy imigyen parafrazálhassuk: nem lehetünk a jövő urai mindaddig, míg a múlt újra vissza nem tér emlékezetünkbe!

Sokan és sokféleképpen írtak és beszéltek az elfelejtett vagy elfelejtetett (de véglegesen soha el nem hantolt) erdélyi Hitelről és köréről s azokat az előttem előadók kellőképpen idézték is. Én az idén 100 éves Szabó Zoltánhoz fordulok, s idézem tőle az 1936-ban és 1941-ben megfogalmazottakat a Hitelről és köréről, melyeket a csíkszeredai Pallas-Akadémia könyvkiadó az „Ablak Erdélyre” c. gyűjteményben jelentetett meg 2000-ben.

Szabó Zoltán az Erdélyi körképek c. reflexiógyűjteményben már 1936-ban merészen kimondja: „Talán építő Erdélyt, épülő Erdélyt, de leginkább építeni akaró Erdélyt jelent az új, Királyhágón-túli folyóirat , a Hitel,.. Szerkesztői tudják és írják: harcuk és munkájuk az egyedül álló emberé és az egyedül álló Erdélyé. Talán szabad hinni abban, hogy az egyesek sorskezdése nem marad egyeseké a folytatásban, és az, hogy egyedül kezdték, nem jelenti azt, hogy egyedül maradnak Erdélyben.”

Az 1941-ben összeállított „Kis erdélyi enciklopédia két évtizedről”, Hitel-szócikke pedig a következőket rögzíti: „ A fiatal erdélyi nemzedék nemzetpolitikai folyóirata. Alapították 1935-ben (Makkai László és Venczel József) és akik az 1936-os újraindulás óta szerkesztik: Albrecht Dezső, Kéki Béla, Venczel József és Vita Sándor. A Hitel az erdélyi belső társadalmi fejlődésre beláthatatlan hatással volt. Céljául az önismeretet tűzte ki, tudván hogy az erdélyi magyarság, – és nem csupán az erdélyi! – csak a maga erejéből emelkedhet föl. A Hitel ama ritka folyóiratok közül való, melyek megtartották és beváltották kezdeti célkitúzéseiket, noha rögtön igen magasra tették a mércét… A Hitel következetesen, komoly tudományos felkészültséggel, irodalmi stílusban és elsőrangú szerkesztői érzékkel vetette fel és válaszolta meg a kisebbségi magyarság életkérdéseit, és ezzel nemegyszer feletet adott az egyetemes magyarság problémáira is. Mindenesetre Erdélyben közvéleményt alakított és utat mutatott. A Vásárhelyi Találkozó és az egységes erdélyi közszellem kifejlődése a Hitel és a Hitel körének működése nélkül elképzelhetetlen..” S hogy a kör teljes legyen, íme mit tartalmaz többek között a Vásárhelyi Találkozó – szócikke: „Erdély két fekete évtizedének legjelentősebb és legszebb eseménye”, melyen „ hitet kapott a hitetlen, reményt a kétségbeesett és öntudatot a kétségeskedő”, tehát  „ nem elveszett az a nemzet, amely ilyen megtisztulásra képes” írja a hiteles Hitel 1937/3 számában, arról az eseményről, melyet meghatározóan értelmiségi köre tervezett-szervezett és valósított meg, s nem az utólagosan is kisajátító erdélyi magyar baloldal.

A Hitel öt szerkesztője közül, kettőről, Makkai Lászlóról és Venczel Józsefről, méltó, szakavatott, és érzelmi töltetet sem nélkülöző előadást és méltatást hallottunk. Nekem jutott az a megtiszteltetés, hogy a „triumvirátusról”, Albrecht Dezsőről, Kéki Béláról és Vita Sándorról „személyes esszében” megemlékezzem. Azért triumvirátus, mert hármójuk élet- és sorsfonala, időnként és közökként,- a földrajzi távolságot is kiiktatva- a Hitel korszaka után is, halálukig összefonódott. S azért ”személyes esszében” mert az eddigi ismert életrajzi és sorsvonulatú adatokhoz csak azt szeretném hozzáadni, ami többnyire személyes életem tapasztalata, személyes kutatásaim eredménye, vagy még ismeretlen és tényfeltáró lehet.  Eredetileg csak Albrecht Dezső emberi és történelmi útvonalát szerettem volna követni, -ezért is foglalkozom vele többet-, de Hajdú Farkas Zoltán akadályoztatása miatt, a Kéki Béla és Vita Sándor esetét is vállalnom kellett. Egyrészt ez annyiban kár, hogy Hajdú Farkas Zoltán volt az, aki 1993 előtt,  még 1992-ben találkozhatott és elbeszélgethetett a két utolsó, még életben levő Hitel-harcossal és tanúval, és annak nyomát is hagyta a Korunk 1992. áprilisi számában, melynek  súlypontja, szerkesztői elképzelés szerint, az „Ami a múltból élni segít” tematikája volt. Tehát ez alkalommal, jóval többet is feleleveníthetett és átadhatott volna nekünk. Hozzá kell tennem, hogy 1990 áprilisától az új, a harmadik Korunk szerkesztő gárdájának, már én is tagja voltam, és így az előbb említetteket s az 1993/5. számban megjelent Vita Sándor-nekrológot például (Pomogáts Béla : Erdély hűségében)  még kéziratban olvashattam.

Ám a Hitel egy-egy száma, pld. a Vásárhelyi Találkozón elhangzott előadásokat és dokumentumokat leközlő, 1937/3-as jóval azelőtt, még nagyenyedi diákkoromban (1962-1966) járt a kezemben, a Bethlen Gábor Kollégium könyvtárát 1968-ig igazgató Vita Zsigmond (Vita Sándor édes testvéröccse) jóvoltából. Az enyedi diákok „Zsiga bácsija”, bármikor készségesen mesélt a könyvtárba rendszeresen látogató érdeklődöknek Erdély két világháború közötti irodalmi és társadalmi életéről, a kollégium történetéről, és Enyed tragédiáiról. És olvashatóvá tett minden olyan folyóiratot és könyvet, melyet csak saját könyvtárából kölcsönözhetett. Igy a Hitel, a Pásztortűz, Erdélyi Helikon s az Erdélyi Gazda meglévő példányait is.

Ugyancsak felbecsülhetetlen forrásvidék volt Szász Pál, az EMGE tragikus sorsú elnöke özvegyének és fiának, ifj.Szász Pálnak (aki osztálytársam és barátom) könyvtára, levéltára és dokumentumgyűjteménye, már ami, a sok házkutatás után megmaradt. De volt tehát honnan pótolni mindazt, ami éppen frissiben érdekelt és a kollégium könyvtárából akkor már eltávolítottak. De nyilván, ezt már csak utólag tudtuk értékelni és becsülni igazán. A fontos mégis az volt, hogy már akkor értesülhettünk mindarról, amit később aztán oly sikerrel elhallgattak előttünk, és próbálták törölni az erdélyi magyarság kollektív emlékezetéből.

Az viszont, hogy a Bethlen Gábor Kollégiumban tanulhattunk, azt is jelentette, hogy mindenekelőtt az alapító fejedelem szándékát és történelmi örökségét is megismerhettük.   A fejedelem kollégiumalapítási oklevelében igen nagy hangsúlyt fektetett a kiemelkedő népi tehetségek taníttatásának és a közösségi vezetőszerepbe emelésének fontosságára (az  „egyedül küszködő értelmiségiek sorából való „hivatásrendiség” megteremtésére, melyet Albrecht Dezső – például- Hitel–indító és programmegfogalmazó, „Az építő Erdély” c. tanulmányában  „új rendiségnek, új nemesség”-nek nevez ). Akik ezt azóta tudjuk, ma sem  érthetjük Balogh Edgár minősíthetetlen viszonyulását és támadását, és elferdített Korunk-örökségként nem is tudunk mit kezdeni vele azóta sem, hiszen egyike volt azoknak, (Préry Rezső emlékiratai szerint) aki a történelem során, semmit sem tanult és semmit sem felejtett. De erről bővebben,és később.

Makkai Sándor, „Erdélyi szemmel”c. kötetében és a „Magunk revíziójá”-ban meghirdetett „kisebbségi messianizmus”, és a Ravasz László által megnevezett „meliorizmusnak” köszönhetően – igaz, hogy először  a Felvidéken, majd Erdélyben is – az egyetemi ifjúságot és az írók fiatal csoportját nagyon is komolyan foglalkoztatta a kisebbségi lét feladata és hivatása, mely egyben közszolgálatot és küldetéstudatot jelentett az egyetemes emberiség jövőjének reményében.

S mert ehhez a generációhoz tartoznak a Hitel-szerkesztők és szerzők is, újra felfedezhető örökségünk és építő tartalékunk 1936-1944 közötti, s azt követő történelemi időben , mindhárom élete, sorsa, hagyatéka is.

ALBRECHT DEZSŐ

(Bánffyhunyad 1908.február 26. – Párizs 1976.szeptember 6. Sírja a párizsi Montparnasse-i temetőben)

Életét, sorsát és hagyatékát felidézni csak nagy hiányosságokkal lehet, hiszen sem életében, sem halála után nem jelent meg egyetlen könyve sem. Csupán folyóiratok (a Hitel és a Nyugaton megjelent, 1945 utáni folyóiratok ), heti- és napilapok, s a SzER hangszalagtára őrzi („Bónis”) gondolatainak és íráskészségének termékeit. Valamint a magyar Országgyűlés jegyzőkönyveiben olvasható parlamenti beszédei .  És nyilván a  még életben lévő magyar SzER-ösztöndíjasok, akik neki is köszönhetik sorsuknak azt a szerencséjét, mellyel emigrációs körülmények között is tanulhattak, s értelmiségi pályára léphettek a szabadnak megmaradt nyugati világban. ( Tudtommal, a közöttünk lévő Pomogáts Bélának is fölajánlotta segítségét. 2012. május 17-én, az MVSz soros találkozóján emlékezhettem legendás alakjára, Dr.Endrédi Szabó Lajossal, Bécsben élő jogászprofesszorral, és Dr.Becze Péter, nyugalmazott strasbourgi egyetemi tanárral. Kettővel, a több mint kétezerből.) Nagy hiányosságot jelent viszont, hogy halála után,  Budapestre irányított párizsi hagyatékát  még mindig nem találhatni a Petőfi Irodalmi Múzeumban . Emlékiratot pedig (úgy tudom) nem írt.

Érdeklődésem fókuszába –  Albrecht Dezső személye és fontossága, igazán európai parlamenti időszakom, és a Demeter Béláról készülő monográfia írása közben került. Ugyanis D.B. is a Hitel köréhez tartozott, s munkatársként jelen volt a rendszeres Hitel-vacsorákon , valamint az 1940 után alakult Erdélyi Kör vitaestjein, melyeknek lelkes és következetes szervezője éppen A.D. volt. Nem feledkezhetek meg ugyanakkor Ablonczy László, a marosvásárhelyi Népújságban,  még 1999-ben és 2000-ben rendszeresen közölt párizsi tudósításaiban olvasott A.D.-adatokról, melyeket később, 2003-ban megjelent, „Bartók Béla kertjében” c. kötetében is közölt. Akkor jutott tudomásomra ugyanis, hogy A.D. hol lelt végső nyugalomra, a párizsi Montparnasse-i temetőben (a Szervátiusz Jenő faragta kopjafa alatt),  s hogy felesége volt az a báró Doblhoff Lily, aki 1935-ben, külpolitikai újságírónőként elsőnek írta meg  Horthy Miklós, általa is elfogadott , s ma még a tiltott könyvek listáján szereplő  életrajzát, és aki a párizsi békeszerződés vitái alatt Demeter Béla és csoportja, valamint a nyugati emigráns körök között vállalt összekötő szerepet .

A bánfyhunyadi Albrecht család nem volt főhercegi származású (mint, ahogy a Holokaust Emlékközpont korabeli, politikai és közéleti személyiségek nyilvántartásában szerepel), és pártvezető is csak annnyiban , amennyiben  Albrecht Dezső  1941-ben  az Erdélyi Párt ügyvezető alelnöke.  Arisztokrata  pedig csak olyan értelemben , ahogyan azt Cs.Szabó László (jóbarátja) felemlegeti. Anyai felmenő ágon egyik őse  II.Apafi Mihály fejedelem pohárnoka .

Az 1908. február 26-án,  Bánffyhunyadon született Albrecht Dezső, (középiskolai ) tanulmányait a kolozsvári Református Kollégiumban kezdi  , majd a megszüntetett Ferenc József Tudományegyetem örökébe lépő I.Ferdinánd Tudományegyetem jogi fakultásán folytatta és végezte., s ez utóbbit nyilván  román nyelven. Apja ügyvédi irodáját tovább működtetve lett a környék egyik legsikeresebb és legbefolyásosabb jogvédője, komoly anyagi hátteret teremtve, melyet  jóértelemben, mindegyre közösségi célokra fordíthatott, így 1936 és 1940 között a Hitel megjelentetésére.

Az erősen politikai érdeklődésű, ambiciózus és olykor impulzív, talán dzsentri allürökkel is megáldott ifjú már egyetemi évei alatt igen aktív tagja a főiskolai ifjúsági mozgalmaknak, magyar egyetemi tevékenykedők között vezető szerepre tör, s már akkor nevet szerez cikkeivel, kisebb tanulmányaival, majd kitűnik külföldi tanulmányútjain is (Érsekújvár, Brünn). Előbb említetteknek következménye, hogy nem egy vitapartnere  vagy riválisa a későbbiekben is kitartó, komoly ellenfelévé vált (Jancsó Béla például, aki az Erdélyi Fiatalok csapatát is a Hitel és köre ellen vonultatta fel, s a Vásárhelyi Találkozó idején igen konokul). Azóta is, szinte közmegegyezéses alapon, személyét , politikai nézeteit és aktivitását kárhoztatják amiatt,  ami 1935 és 1940, illetve 1940-1944 között Erdélyben történt. Holott, ha a megmaradt és hozzáférhető dokumentumokat tanulmányozzuk, egyértelművé válik, hogy ki kire volt féltékeny, avagy kárörvendő a történéseket illetően, akár a zsigerig gyűlölködő, pengeélen táncoló helyzetekben is.Tény, hogy a második, 1936 tavaszán induló Hitel életében mindvégig meghatározó szerepe volt, és Venczel Józseffel, illetve Vita Sándorral és Kéki Bélával, mindvégig jól kiegészítették és becsülték egymást.

Jellemére jellemző viszont, hogy áldatlan és nehéz helyzetekben is, hogyan viszonyult támadóihoz, a személyét és vállalásait kifogásolókhoz. Vita Sándor, egy öccséhez, 1937-ben írott levelében örökíti meg például azt , hogy „Az építő Erdély”-re, a Korunkban két alkalommal is megbélyegzően reagáló Balogh Edgárhoz hogyan viszonyult: „Ma bent van Duckó (A.D.beceneve), délután a klubban voltunk, Tamási, Balogh Edgár, aki most jobb véleménnyel van a Hitelről. De Duckó szavai nagyon meggondolkoztatták, mikor azt mondta, hogy amikor magyar imperializmussal stb, vádolta őt, milyen bajba vihetett volna, és mit szólna hozzá, ha mi azzal feleltünk volna, hogy mögötte meg a nemzetközi kommunizmus áll, mely szét akarja bomlasztani a polgári államokat, s lapja, a Korunk annak szócsöve stb. Ő (B.E.) eddig azt hitte, hogy velünk szemben tárgyilagos volt, most úgy látom, rájött, hogy mégsem egészen becsületesen, helyesen és okosan járt el, már csak azért sem, mert erősen visszaüthettünk volna, de magyarként nem tehettük.”(1) És nem is tették. Ám Vita Sándor és Albrecht Dezső is naivan jóhiszeműek voltak. Mert 1973-ban, amikor Gáll Ernőnek, az akkori Korunk főszerkesztőjének, aki társadalomtudósként már rádöbbent a Hitel és az Erdélyi Fiatalok korszakos és nélkülözhetetlen jelentőségére, arra sikerült rávennie László Dezsőt, hogy a Korunk oldalain elevenítse fel a Hitel és Erdélyi Fiatalok között történteket, de ez utóbbi igaz krónikáját is, akkor a folyóirat 1973 júniusában megjelent számában, a Budapesten élő Vita Sándor és Kéki Béla is, többek között, a következőket olvashatta és döbbenhetett le: „Albrecht Dezső szerkesztő a következőket hozta tudomásomra: „Ti a népi gondolatot képviselitek, mi pedig a birodalmit!”(2) Ime a ferdítő  emlékeztetés egyetlen mondatba sűrített bombája. Vita Sándorék azonnal tiltakozó reflexiót fogalmaznak( hiszen szerintük A.D.barátjuk ilyet soha nem mondhatott) , és elküldik Mikó Imrének Kolozsvárra, hogy a Korunk szerkesztőségének átadja, aki viszont, a súlyos, már ágyhoz kötött László Dezsőtől értesülve tájékoztatja a fölháborodott budapestieket. Arról, hogy mennyire megkeserítették utolsó heteit-napjait a Korunkban megjelentek, hiszen azokat nem ő, hanem valaki  „beleírta” a kéziratba, és hiába kéri-sürgeti a betegágyához többször is ellátogató Gáll Ernőt a szükséges korrekcióra. A főszerkesztő viszont tájékoztatta, hogy a számot a „témagazda” Balogh Edgár szerkesztette, és egyre reménytelenebb abbéli kollégiális kérése, mely egyben a szerzőjé is, hogy „egyszeri, szocialista szerkesztői gyarlóságát” jóvátegye. Tény, hogy a Korunk soha nem korrigált, Vita Sándorék reflexiója sem jelent meg, és László Dezső novemberben távozik az élők sorából. Igaz viszont, hogy Gáll Ernő nem maradt adósa Balogh Edgárnak, mert egy szerkesztői polémiát megörökítő levélben, felrója a számára érthetetlen emberi magatartást :.(„..)Sajátos homo duplex  vagy Te Edgár az elvek tekintetében is. Érdekes és jellemző viszont, mennyire elvakultan és idült szektariánus szellemben ítéled meg a zsigereid visszautasította szerzőket. Képes vagy még arra is, hogy  a cikkekből kihúzzad a nevét azoknak (A.D.-t például mindegyre), akik Neked, valamilyen elfogultságnál, előítéletnél fogva nem tetszenek. Mi köze ennek az eljárásnak az alkotó marxizmushoz, egyáltalán a kultúrához?…Látod, nem csak a lélek bugyraiban, a szemlélet viszonylatában sem lehet eligazodni rajtad”)(3). Amikor pedig Albrecht Dezső értesül a történtekről, bölcs legyintéssel lekacagja mindazt, amit már a Hitel fénykorából ismert, és megígéri, hogy ha 1974 augusztusában Budapestre látogat, hárman, irodalomtörténeti megfogalmazásban és hitelesen feleleveníthetik és megörökíthetik a lényeget, ami a Hitelről az utókorra hagyható. Ami nyilván, már nem következik be, mert A.D. felesége, Dobloff Lily, 1973 őszén váratlanul elhunyt, s a gyászban közömbössé lett férjnek már nem fontos, illetve lehetetlen a régóta óhajtott s honvágysürgette hazalátogatás. Sokkal fontosabb volt, hogy az 1973-ban Párizsban alkotói ösztöndíjjal tartozkodó Szervátiusz Jenőtől megrendelje azt kopjafát, melyen megkopott zöld szárú és levelű,  piros tulipánok között a balladás asszonyarc keletre tekint ma is, ahonnan a férj érkezett.  (2012 február 26-án még így láthattam magam is). Három évvel később, 1976. szeptember 6-án követte feleségét a kopjafa alá. A párizsi Magyar Műhely 1976. 49-50  számában Sarkady Sándor, „Nekrológ jelen időben” címen így búcsúztatja: „ Nem kallódott el élete.  Szerencsésebb  körülmények között talán többet, egyértelműbbet, gyakorlatilag hasznosabbat alkothatott volna. Az eredmény így sem kevés: szélsőségek és megalkuvások között hányodó korunkban sajátosan egyéni, sémákhoz nem alkalmazkodó élete, erényeivel és hibáival együtt egy elgondolkoztató magatartás példája.”S itthon, virágnyújtó gesztus közben,

eszembe jut Vita Sándor korabeli naplóbejegyzése: „ Nagyon sajnálom, hogy Albrecht Dezső, aki művelt ember, nagy történeti érzékkel és kitűnő stílussal, írás és Hitel-szerkesztés helyett pártszervezéssel foglalkozik”(4)

De visszatérve az Albrecht Dezső életét és sorsát meghatározó tényekhez. Aki Kós Károlynak híve és barátja is volt, lehetett életében diákvezér, a református egyházmegye gondnoka, jónevű ügyvéd, jótollú és eredeti publicista, Hitel-szerkesztő és jelentős nemzetpolitikai tanulmányok szerzője, a Vásárhelyi Találkozó szervezője és elfogadott előadója, sikeres politikus és országgyűlési képviselő,(s ilyen társadalmi státus után fakitermelő, sőt, kertész is) mégis, amikor az 1944 augusztus 29-én megalakult Lakatos-kormányban, a belügy egyik államtitkári állását kínálják föl neki, ő a Rugonfalván született Mester Miklóst ajánlotta maga helyett, aki a holokauszt irodalomban is pozitív megítélést nyer később. Mester Miklóssal (1944. július 5-6-án)  együtt felügyeli Koszorús Ferenc , az esztergomi páncélos hadtest helyettesparancsnokának, a budapesti gettót védő hadműveleteit, és segíti bejutni is a Kolozsvárról érkező menekülteket.

Liberalizmus, demokrácia és humanizmus! – ezt vallotta élete alapelveinek, s hogy mit értett és értékelt e szavak alatt, azt az élete sarkpontjai is bizonyítják. Mintahogy azt is, hogy, aki igazi keresztény, az nem lehet semmilyen körülmény között antiszemita. Ő sem volt az, hiába próbálják rásütni az antiszemitizmus bélyegét, azzal a ráfogással, hogy erőteljesen támogatta a harmadik magyar zsidótörvényt, mert annak vitájában sem vett részt. Mindezt cáfolja az a tény is, hogy emigrációba kerülve, már a Szabad Európa Rádió indulásakor, szerkesztőnek éppen azok ajánlják, akik a SzER amerikai és európai, pénzügyi támogatói voltak. Majd, mint az ösztöndíjbizottság adminisztrátorában 1966-ig megbíztak,  aminek Párizs, Louvain és Strasbourg egyetemeinek magyar diákjai igencsak hasznát és áldását kapták.

Érdekes színfoltja a nyugati magyar emigráció történetének az a pulitanya is, melyet Albrecht Dezső a Loire völgyében, Orleans és Gien között létesített, s melyen hosszú éveken át voltak bármikori vendégei olyan barátai, mint például Cs.Szabó László, Illyés Gyula, vagy Triznya Mátyás és Szőnyi Zsuzsa, aki  „Triznya-kocsma” című könyvében így emlékezik és örökíti meg ezt kuriózumnak is beillő életrajzi kitérőt: „A Pulitanya, meg a római Triznya-kocsma és más hasonló jótét intézmények voltak azok az összekötő szálak, amelyek révén a Nyugatra látogató, gyérszámú szerencsés magyar hírt vihetett az otthoniaknak (…). Rómából indultunk (1966 nyarán) , reménykedve, hogy a cammogó Kukával (Topolino kiskocsi) eljutunk a történelmi francia kastélyok völgyébe, Gien városáig. Ettől már csak pár kilométerre bújt meg a „Pulitanya”,  ugyanis , Doblhoff Lily és Albrecht Dezső (mindnyájunk kedves Duckója) egy XVI. századi parasztházat rendeztek be régi bútorokkal, és elhatározták, hogy majd pulikutya – tenyésztésből élnek meg Franciaországban. Az első pulipárt M.o.-ról hozatták, és néhány év múlva már puliktól feketéllett az udvar, s a vidék. A kutyák mindig éktelen ugatásba kezdtek az udvarra gördülő vendégautók láttán. S csak akkor fogadták heves örömkitöréssel az érkezőket, ha azok Magyarországról jöttek. Csalhatatlan és öröklött ösztönüknek köszönhetően, megérezték bennük a „honfitársat”, vagy a magyar szó hatott rájuk?  Tény az, hogy Illyés Gyula vagy Weöres Sándor igazi magyaros fogadtatásban részesültek.”(5)

Cs. Szabó László pedig,  aki az élénken levelező barátjának, ( 1954-ben) Albrecht Dezsőnek dedikálja „A kegyenc „ (Történik 1588-ban Velencében) c. kisregényét, mely a történelembe vetett egyén felelősségének legkimunkáltabb elbeszélői megfogalmazása), 1982-ben „Hűlő árnyékban” c. könyvében búcsúzó nosztalgiával emlékezik:   „Halottjaimat szemlélve a hűlő árnyékban, végül térjek be immár láthatatlanul még egyszer egy Loire-völgyi csirke – és pulitenyésztő magyar tanyára, viking hajónak is kivájható, négyszázéves gerendái alá. Földszagért epedve báró Doblhoff Lily, a külpolitikai újságírónő és Albrecht Dezső volt kalotaszegi képviselő vásárolta magának…Isten tudja, hány éven át ott adtunk találkát a római Szőnyi-Triznya házaspárnak, de egyszer jó alaposan megnézte a mikroszkopikus magyar felségterületet Illyés Gyula is (aki az 1966-os Pen Klub rendezvényéről, New Yorlból hazatérve, Párizsban megszakítja útját, hogy Cs.Szabóval és A.D,-vel találkozhasson. Ekkor készültek azok a közös fényképfelvételek, melyek a Kolozsvári Társaság irodájában,  a Csé-sarokban.láthatók)…halálukkal megállt a francia táj szívverése is. Hát lehetséges az, hogy Gientől a 16-os kilométerkő után nem hív be az útszéli vaskakas egy magyar tanyára?

Olyan ez, mintha az ember hajtana, csak hajtana kocsijával a Beauce búzatermő, szabad síkságán, szokássá beidegzett számítással keresve az esedékes időponttól, a két tornyot a láthatáron, a legszentebb hajó lassan növekvő árbocait, s hiába keresné, hiába, nyomtalanul eltűnt a kéttornyú chartres-i székesegyház…”(6)

Valami hasonlót éreztem magam is 2012. február végén,  már koratavaszi arra jártamban, mert a „vaskakas”, a roggyanásra kész tanyaház megvan ugyan, de  sem a rezgőnyárfa, sem a muskátlik, sem a pulik…Csak „a két kolozsvári” emléke remeg a levegőben, s a gyönyörű Loire-völgyben.

Albrecht Dezső utóéletéből még egy fájdalmas észrevétel és elgondolkodtató jelenség. Forgathatjuk az 1991-ben(!) , a Bethlen Gábor Könyvkiadó által kiadott kétkötetes, zöld Hitel-könyvet, melyet Záhony Éva válogatott és szerkesztett egybe s látta el részletes, alapos bevezető tanulmánnyal, s az öt szerkesztő életrajzával. És a belső borítón a következőt olvashatjuk: „Tisztelettel és hálával a Hitel volt szerkesztőinek: Kéki Bélának, Makkai Lászlónak, Venczel Józsefnek és Vita Sándornak”.  De nem Albrecht Dezsőnek is! Az ő neve hiányzik a megtisztelő felsorolásból, még 1991-ben is! Miért?!

Jegyzetek

  1. Vita Sándor: Kedves Zsigmond, Levelek, Győrfi Dénes szerk. Kriterion kv.Kolozsvár, 2009, …old
  2. Korunk ,Kolozsvár, 1973. június sz….old
  3. Gáll Ernő: Levelek 1949-2000, K-vár-Bp. Korunk-Napvilág Kiadó, 2009, 81.old.
  4. Vita Sándor:Kedves Zsigmond (…), …old
  5. Szőnyi Zsuzsa: A Triznya-kocsma, Kortárs Kiadó Bp.2006, 81-82.old.
  6. Cs. Szabó László: Húlő árnyékban (Önéletrajzi írások) Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Bp.2004, 113-114.old

 

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Facebook hozzászólások

%d bloggers like this:

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás