Kónya-Hamar Sándor: PÁSKÁNDI GÉZA – Avagy a XX. századi emberi méltóság

Az emberi méltóság nemcsak a múlt történelmi és emberi létbölcselet magatartáselvéből származik. Ezért a kényszerűséghez és kiszolgáltatottsághoz való emberi viszonyulásban annyi a megfogható és elfogadható, amennyi egy emberi viselkedésben s egy írástudó életművében nemcsak lemérhető, de tetten is érhető, mert a szabadság és rabság szintjéről-fokáról tudósít.

Páskándi Géza „szabadságának és rabságának szintjét-fokát” (raboskodott 1957-1963 között) utólag és először (közlésjogának visszakapása évében:1965-ben) a Korunk 1965/9-es számában közölt Az abszurd „helyi színei”  jegyzetében olvashatjuk olyan megfogalmazásban, amilyenben a Jean Louis Barrault társulata előadásában, Bukarestben ( szabadulása utáni kényszerlakhelyén) bemutatott Ionesco Orrszarvújának  abszurd lényege kiváltotta. Ahogyan – szerinte – a román-francia drámaíró bravúros pengetáncot jár a „ realista környezet, sőt típusrajz és az abszurd-mag végletes kifejlesztése között”. Meg is okolva azt. Ahogyan a Dunadelta-i fegyenctelepeken is –szinte akkurátusan – de mindig megokolták a rendszeres veréseket. És mindig kiválasztották az áldozatokat, a példastatuálás következetességével, ahogy az abszurditás maga válogatja ki hősét, s akinek etikai-pszichikai arcát nem föltétlenül becketti vagy ionescoi példákon át érdemes megközelíteni és megörökíteni.. De hol kereshetni az abszurd jelenségek filozófiai és ismeretelméleti gyökereit, ha nem a túléltető, s a szenvedő gyűlőlet helyzetében is embervoltunkra, méltóságunkra emlékeztető humorban? Ahogyan a Valószínűség Játékos Szelleme mindig éppen azt szemelheti ki, akivel  be is bizonyítja, hogy az emberi lényegtől megfoszthatatlan méltóság igazi műfaja éppen az abszurd jelenségbe át- és abból kimentő humoros viszonyulás majd visszaemlékezés.

Páskándi Géza mindezt felidéző, 1995-ben írott Curriculum vitaejé –ben, kijelenti: „ Utolsó lelkem a humor”. Majd így folytatja: „ Epigrammát – a szabadság műfaja ez is! – írtam az első nagy verésről, mondván nincs méltóbb, illőbb helyzet, mint az, hogy az ülepem és a verő őrmester feje egymással szembe nézzen. Ha meg nem parancsolja, sosem tudtam s mertem volna csupasz fenekemet arca irányába emelni. Észre sem vette az ostoba, hogy vakmerő pimasszá tett azzal, hogy huszonötöt mért alsó felemre.

Hirdetés

Akkor a barakkban emeletes vaságyamon egy hétig hason aludtam, villanyfényben, a drótkerítés, posztoló őrök határai között. Fel-felriadva hallgattam a delta éji madárvilágának hangjait vagy az őrzők farkaskutyájának vonítását…

Többször is ment haza (Szatmárhegyre) halálhírem a börtön s kényszermunka tájai felől.

 Legenda, persze, az!”

Vagy egy irodalomtörténetibb, s a kronológiát tiszteletben tartó kiindulópontja az önkényellenesség és önálló gondolkodásra késztetés irodalmának. A valóságtól félig elrugaszkodva, és félig visszazuhanva. Abszurd módon lebegve a veszély kiszámíthatatlanságában, öntudatlanul, de már az abszurdoid leendő erdélyi klasszikusaként. Mert Mrozek és Rózewicz után néhány évvel, de ő írta meg elsőként e tájon a történelem-fölötti-alatti abszurdoidokat, s azok a közép-kelet-európai abszurdnak nemcsak páskándis, de sajátosan erdélyi és sajátosan magyar változatait jelentik ma is. S azokban az időfelettiség és arcnélküliség ötvöződik a konkrét időbeliséggel. Mert igazán csak a XX. században létezett először az a helyzet, melyben úgy érezhettük, hogy emberként: magányunkban közösségi és közösségiként magányosak vagyunk. Mert aki szembe kerül a hatalommal, a világgal s egy közösségen belül saját magával is, az hiába vergődik – meggyőződve saját igazáról – addig, míg a  szabadságnak hitt belső kényszere már-már zsarnokibb, mint a külső világ zsarnoksága. Miért? Mert aki eldobhatatlan méltóságával tisztességes, annak útja feltétlenül az elviselhetetlen magányba vezet. Megérteni ezt pedig csak úgy lehet, a XX.század fordulatai közepette, ha valaki úgy él, ír, alkot és nyilvánul meg kitartóan, mint Páskándi Géza.

Egykori és akkori baj- és rabtársa, és persze barátja, a most közöttünk levő és velünk együtt emlékező Dávid Gyula írja a László Dezső emlékezetét felelevenítő kötetben (azt pedig Cseke Péter szerkesztette)  szereplő írásában: „Csak az érti meg igazán ezt a huszadik századot, aki megjárta a börtönt, a lágert vagy a fogságot.(…) Csakhogy a körülmények torz fintora szerint erre a „megértésre” a huszadik századi emberiség gonoszabbik fele próbálta eljuttatni a jobbik felét. Emberinek alig nevezhető elmék dolgozták ki az Ember megalázásának, megkínzásának, lelki megtörésének, sőt fizikai megsemmisítésének ördögi mechanizmusait, működtették őket a kezükben lévő hatalom minden eszközével. Auschwitzok, Gulágok, Duna-csatornák sokaságával van teleszórva ez a huszadik század, amelynél sötétebbet nem produkált még az emberiség – kegyetlenségekben igazán nem szűkölködő – története.”

Igen, ez a bőrünkön és jellemünkön száradó és elmúlt század, így köszön vissza a maga fanyar, s most már jólesően fintorogtató, de lesajnált szándékával, s mégis embert próbára tevően, Páskándi Géza „képzelt párbeszédeiben” és stílusparódiáiban. Ahogyan a totemoszlopokra egy-egy eb is olykor-olykor ráemeli a lábát. Vagy, ahogy a felszabadulás kapujában bosszúálló kapusok kacsintanak. De kire, kikre?! Azokra a lábukat letörölni nem tudó sírrablókra, vagy az agyukban, lelkükben-nyelvükben kálváriával küszködő szekusbajtársakra, akik újfent, sőt, a rendszerváltozás után is, kétségbeejtően és nevetségesen ugyancsak azt bizonyítják, mint a nagy oszmán birodalom idején, hogy az identitásukból kirabolt, identitásuktól megfosztott keresztény gyermekekből kinevelt janicsárból, soha többé keresztény nem lehet?! Átvitt és áthonosított értelemben persze. Mintahogy századokon átívelő kérdés: árulása kit hova honosíthat? Megannyi alapkérdés alternatívája, melyre Páskándi úgy adta meg abszurd drámáiban, vagy drámai abszurdjaiban a választ, hogy már a hetvenes években jogosan fogalmazhatta meg: „ Némi büszkeséggel tölt el, hogy nálunk – történelmi lépéselőnnyel – indító munkása  lehettem egy olyan (egyben-másban) új történelmi drámaszemléletnek, amely anélkül, hogy penetránsan aktualizálna, megtartván a história „mélyi” szellemét – időszerű gondolatokat és hősöket állít elénk, filozofikusabb szellemháttérrel, mint az szokásos volt.”

Mint szokásos volt a történelem során. A megőrzött emberi méltóság, – a szabadság (vagy annak illúziója) és az átélt rabság perspektívái közepette -, végülis a szellemi és erkölcsi önvédelem garanciáját jelentette. Olyan időben, amikor, ha a fejet nem sokáig lehetett dacosan felvetni, akkor csak az árulásba lehetett lehajtani. De nem az abszurd kalandokban is.

Hányszor választott tornyot az írástudó Páskándi Géza? Ahányszor történelmi megtudást jelentett minden szellemi megújhodás és szóra bírta egy-egy relatívan racionális korszak jósoltató mámora. Mintahogy a kivülről gyúlékony szalmabábui lázadásának lehetséges relativitása is erről győz meg újra és újra.

„Ha valakinek annyira igaza van, hogy már-már megszűnik igazságérzete, annak ítéletei csak antinóm formában elfogadhatók.” –jelenti ki ő maga, ezért nem egy történelmien abszurdoid drámában a hősök furcsa és sajátos igazságérzetét keresi inkább, és soha az igazságát. Mert az igazságösztön a humán méltóság része, de éppen alapvető minőségében önvédelmi lehetőség, és ezt tudva, éppen azt bizonyítja mindegyre, hogy a cselekvő megjelenítésben egy alkotó sohasem lehet diktátor, csak demokrata. Mert nem vonhatja meg a szót a sajátosoktól, az önző, szellemi szélhámosságra oly alkalmas egyetemességek, az általánosok javára. S ezt minden megtalált és ütköztető abszurd helyzet csak erősítheti.

S úgy sikerült Páskándi Gézának, a modernebb eszmei és esztétikai vívmányok bevonásával, a XX. században úgy megújítani az emberi méltóságért és szellemért vitatkozó színjátékot, az egykori hitvitázó drámát, hogy üzenetét el se felejthessük:

 ”… a drámákban ne engem keressetek, hanem szabadságaimnak és rabságaimnak, hőseim szabadságainak és rabságainak szintjét-fokát!”.

„ A tű foka”  pedig „ a mű oka”, csak szálat is tudjunk fűzni bele-vele.

 

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Facebook hozzászólások


Várjuk véleményét itt! (a hozzászólások moderáció után jelennek meg)

%d bloggers like this:

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Ezeket olvasta már?
Politika és küldetéstudat – Avagy mennyiben realista a reálpolitika?

Orbán Viktor fogadta Karikó Katalint

Kónya-Hamar Sándor: DEMETER BÉLA HAGYATÉKA ÉS EMLÉKEZETE (III. rész)

Close