Kónya-Hamar Sándor: Európa múltja, jelene, és Erdély jövője
Woodrow Wilson amerikai elnök, a népek önrendelkezését fölvető 14 pontos kiáltványát 1918. január 8-án mutatta be.
Nagy kérdés viszont, hogy hogyan történhetett az meg, hogy az első világháború végén, 1918. szeptember 2O-án már úgy nyilatkozik, mint aki semmiféle közösséget nem vállal, az alig nyolc hónappal azelőtti, a népek önrendelkezését szertekürtölő önmagával?! Miközben Amerikát a világ lelkiismeretének tekinti, mint államférfi, de a békekongresszuson már csak gyászhuszárként viselkedő politikus.
Túl a 14 pontos 1OO. évfordulóján, arra is emlékezhetünk, hogy a Székely Köztársaság álma is több, mint 1OO éves már!
De hiszen Erdély önálló államiságát, már több mint 37O éve, a Vesztfáliai Béke (1648. október 24.) dokumentuma ismeri el először (a Svájcéval együtt!), igaz, hogy a Magyar Nemzeti Királyság rovására és vesztére. S ezért talán a magyar történetírás is ritkán emlegeti és emeli ki (Erdélyt még ma is, egy hivatásos történészverzió szerint, csak mint “történelmi kényszerképződményt”!). De, ami akkor I. Rákóczi György fejedelemnek (aki meg sem éri 1648. október 24-ét, hiszen már október 11-én elhunyt) sikerül, azt még nagy elődje, Bethlen Gábor fejedelem politikája készíti elő. Hogy szuverén országnak, s a térség stabilizáló államának tekintsék Európában, Erdélyt.
2OO8-ban, mint leköszönt EP-képviselő, de még a külügyi bizottság tiszteletbeli tagja, utaztam Vesztfália fővárosába, Münsterbe és Osnabrück járási jogú városkába, ahol a harmincéves háborúnak végetvető, vesztfáliai békét megkötötték. Mely új rendszert teremtett Európában, és megváltoztatta szokásos politikai kapcsolatrendszerét. És olvashattam: “Nem a birodalom, a dinasztia vagy a felekezeti hovatartozás, hanem az állam lett az európai politikai rend alapköve. Rögzítették az állami szuverenitás koncepcióját!” S ez geopolitikai újdonságot, fontosságot jelentett, hiszen ezt a békerendszert tekintették az új világmodellnek, főleg a katonailag leginkább megerősödött Franciaország, s a Baltikum hegemóniáját élvező Svédország. Akik a békekongresszuson, maguk mellé kívánták, akkor Erdélyt is.
Persze, ma már úgy is értelmezik, hogy 1648 a francia állam győzelmét (és Németország felosztását) szentesítette, 1815 (a Bécsi Kongresszus) pedig Napóleon vereségét. De tény, hogy a német diverzitást a francia politika használta ki, az egyensúly elve pedig, majd a brit hegemóniát szentesítette. Mert a brit oroszlán túlharsogta a francia(gall)kakast. S azóta van, aki a vesztfáliai békét dicséri, más pedig a bécsi kongresszust csodálja. Ahogy ez az európai nagypolitikában (de történetírásban is!) lenni szokott. Mert Európát közben elhagyta hajdani alkotó géniusza, és megtagadta politikai teremtményeit is. Hiszen ma az EU azt tartja, hogy az egykori vesztfáliai rendszer az oka az európai köztársasági konglomerátum önpusztításának. S a régi nemzetek szuverenitását egy kollektív biztonság rendszerre cserélte, amelyben a katonai erőt fölváltotta az alapvető emberi jog.
Amit viszont az EU alakuló sorsából máris megtanulhattunk, az az, hogy a jövőre vonatkozó politikai ígéretek csak azokra vonatkoznak, akik el is hiszik azokat.
A Fehér Ház pedig, elég gyakran zökken vissza manapság abba az utópikus keréknyomba, amelyet Woodrow Wilson békét védő, harci szekere hagyott maga után, szerte a világban. Pedig az Amerikai Egyesült Államokból aligha lesz egy jövendőbeli bécsi kongresszus Nagy-Britániája.
S az eurázsiai táj készülődő szüsziphoszi panorámájáról még nem is beszéltünk!?