Jéghegy

Ha valaki néhanapján megkérdezi tőlem, hogy többet tehettük-e 2006-ban annál, amit megtettünk, akkor azt kell mondjam, hogy nem. Sokan sokat vállaltuk igazunkért, fizikai, az erkölcsi megmérettetést, börtönt, sokszor többet kockáztattunk, mint amit elviselhettünk, és bár akkor csatát vesztettünk, mégis győztünk, mert tisztábban és őszintébben vágytunk az igazságra, mint bárki más. Az igazság pedig makacs dolog.

A jelekből ítélve az elmúlt 4 év során nem fordult jobb irányba a világ, továbbra is fulladozunk a hazugságban, a félresiklott jóakaratban, a fogcsikorgató semmittevésben. Nem ringathatjuk magunkat abban az illúzióban, hogy helyettük bárki, bármit is megold, ne bízzunk abban, hogy a képviselőház kétharmados marionett igyekezete képes egyszerre megvédeni kényelmes gombnyomásra működő világunkat, ugyanakkor megalkotni eljövendő magyarságtudatunk alapjait – mindenki megelégedésére. A képviselőház manapság a jéghegynek futott hajó fedélzetére hasonlít, ahol a legénység már kapkodva készíti a mentőcsónakot, gombolja a mentőmellényt, miközben lent a hajótérben a IV. osztályon utazóknak – szokás szerint – még mindig a berendezés silánysága a fő téma.

Hirdetés

Már látszott a jéghegy, amikor az 56-osok fegyvert fogtak, érintette a hajót, amikor 2006-ban kiáltottunk a változásért, és most hogy léket kapott, már csak a fedélzetre törekvő, akár egymást is kíméletlenül letaposó és felkoncoló tömeg indulta sejlik fel. És miért? Mert az egykori kapitány rossz, kockázatos utat választott, a másik pufajkában  lobogót váltott, az azt követő eltaktikázta az irányváltást, majd a követő válságstáb kapkodva lövette szét a látó emberek lázadását. Mostanra felszakadt a hajótest, dől be a víz, mindössze a kármentés maradt. És a kormányos? Persze Ő a kezdetektől a régi: Közgazdaság kapitány, és IMF tengernagy.

Magyarország testét jéghegyként felszakító államcsőd mára leértékelte a magyar állampapírokat, azok hozalékának kifizetésére – reálisan szemlélve – egyre kisebb az esély. A kíméletlen befektetési tanácsadók sürgősen le is pontozták állampapírjainkat az értékpapírpiac farkastörvénye szerint. De a baj valószínűleg jóval nagyobb, és nem csak az elvárt kamat lehet veszélyben, hanem a kötvények névértéke is. Ebben a bizalmi válságban köszön vissza az a túltaktikázott monetáris politika, amely alapján Magyarország az elmúlt 20 évben főképen az értékpapír piacon erősített, ugyanakkor elhanyagolta a magyar fizetőeszközt. A magas kamatozású állampapírban látta a felemelkedés zálogát, amelynek fedezeteként csak ígéreteket, az állam önmaga által is elhitt hazugságokat, kiszámítható, egyre növekvő gazdaság ígéretét, privatizációt, és adókedvezmények ígért – külföldiek számára. Ha fordítva történt volna, vagyis az állam nagyobb bizalmat helyez saját népébe, és nem spekulációra, hanem a magyar gazdaságba fektet, ha a privatizáció helyett állam által kibocsátott értékjegy kerül forgalomba hitelpénz helyett, akkor ma – figyelembe véve a belső termelés/fogyasztási lehetőségeket, igényeket – magasabb életszínvonalon, nagyobb biztonságban élhetnénk. Ezt a lépést több okból sem lépte meg a III. Köztársaság politikai elitje: Az egyik ok, hogy a hirtelen jött politikai átrendeződést nem tudta elég gyorsan követni gazdasági szemléletváltás, így a „szemesnek áll a világ” gazdaságpolitikai tézisei terjedtek el. A protekcionizmuson, rablóprivatizáción, és korrupción alapuló gazdasági szemléletváltás természetszerűleg torz társadalmi fejlődést hozott, amely párosult a hatalmasra duzzadt állami intézményrendszer és az összeomló hárompilléres nyugdíjrendszer tragédiájával. A magánszférában dühöngő mai állapotokat joggal lehet anarchiának nevezni, mert a korrumpálódott állam által befolyásolt jogrendszer – ügyészség, bíróság – képtelen ellátni a feladatát.  Fogalmazhatjuk úgy, hogy, ha ma felelősségre vonnak és elítélnek valakit gazdasági visszaélés miatt, azt nem az igazságszolgáltatás keze érte el, hanem pechje volt, és ha egy bírót kirúgnak jogszerű ítélete miatt, akkor annak is pechje volt.

Térjünk vissza a társadalmi alapkérdésekhez: A társadalom kettészakadt állam által finanszírozott rétegre, és  magánszférára. Az állam által finanszírozott csoport többrétegű, és mélyen tagolt. Legmagasabb szinten az állami és közalkalmazotti réteg helyezkedik el, tisztviselők, rendőrök, katonák, tűzoltók, tanárok stb. azt követi a nyugdíjasok társadalma, majd a regisztrált munkanélküliek, és a szociális segélyen élők milliói. Ez az állam által finanszírozott réteg 5 millió embert, vagyis a felnőtt lakosság több mint ¾-ét jelenti. A magánszféra általános jellemzője a szélsőség. Kis részben milliós jövedelem, túlnyomó részt minimálbér, és a létbizonytalanság.

A közszférában dolgozó közel 1,5 millió embert érintő kérdésben fontos megjegyezni, hogy ebbe a rétegbe minden olyan alkalmazott beletartozik, amely meghatározóan állami, vagyis központi költségvetési forrásból szerzi jövedelmét. Nyugodtan nevezhetjük ezt a réteget társadalmi rétegnek, mert általános élethelyzetük nagyban megegyezik. Látszólag ez a társadalmi csoport viszi tovább az államszocializmusban megszokott majd továbbfejlesztett struktúrát, amely bizonyítja a rendszerváltás elmaradását. Az említett réteg tagjai többnyire meghatározott munkaidőben dolgozva, pontosan kapják a fizetésüket, infláció követő és azt meghaladó béremelések kedvezményezettjei, van érdekképviseletük, jövedelmük 100%-a után fizeti munkáltatójuk a társadalombiztosítási járulékot, így magasabb állami nyugdíjra számíthatnak, mint a versenyszférában dolgozók. Az állam ennek a rétegnek a fenntartására hatalmas összegeket fordít, olyan összegeket, amelyet mára már nem tud előteremteni a saját gazdasági erőforrásaiból. E réteg fenntartásának pénzügyi háttere tehát nem az állami adóbevételekre, hanem a felvett IMF kölcsönökön alapul. Jobban érzékeltetve: Miután kölcsönökből tartják fenn az államháztartást, természetes, hogy a kamatokkal terhelt összeg reálértéken – a kamatok miatt – megsokszorozza az állami intézményrendszer fenntartására fordított összeget.  De van egy trükk: Az állami szférában dolgozók kiemelten hitelképesek, így a bankok szinte azonnal befogadják hitelkérelmeiket. A bérük pénzügyi körforgása tehát ily módon alakul: IMF hitel – Magyar állam – Közszféra – Bér – Banki hitel kifizetése – IMF. (törlesztő részlet + ingatlanfedezet) Láthatjuk, hogy mind a nemzetközi pénzpiacnak, mind az államnak kényszerű szükségszerűség az állami szférában dolgozó tömegek fenntartása, mindaddig, ameddig ez a réteg (minimum) semleges a kialakult belterjes rendszerhez, vagy addig ameddig a fenti réteg ilyen formában való fenntartása kifizetődő. Ez a réteg, mint a rendszer gazdasági haszonélvezője – saját kényelme, nyugati típusú életvitelének fenntartása miatt – lojális az államhoz, annak minden torzulása ellenére. Pedig az állam már feni a kést: Könnyű észrevenni azt, hogy az államcsőd miatt ezt a réteget hamarosan szétzilálják.

A fizetésképtelenné váló államot irányító politikai hatalom, miután a magánszférát az elmúlt 10 év alatt lenullázta, szükségszerűen legelőször ezt a réteget veszi célba, ebbe az irányba indítja a belső megszorító intézkedéseket. Biztosra megy, mert ez a réteg a legkevésbé ellenálló, hiszen tagjai rendelkeznek minimális megtakarítással és működő kapcsolatrendszerrel, amely elegendő a „majdcsak lesz valahogy” felfogáshoz. A rendvédelem természetesen sérthetetlen, sőt immunitást élvez. Nem nehéz megjósolni, hogy a kipróbált, tüntetések leverésében jártas parancsnokok is állományban maradnak.

A következő államilag finanszírozott társadalmi réteg az öregségi és rokkant nyugdíjasok rétege, amely abban különbözik az állami alkalmazottak helyzetétől, hogy ők a már kifizetett járulékaik után kapják juttatásukat. Megkülönböztethetünk munkaképes, (pl. rendvédelemből 35 éves korában korkedvezménnyel nyugdíjazott), és munkaképtelen (65 éves ózdi fémmunkás) nyugdíjasokat, amely csoportok élethelyzete alapvetően eltér, de mindannyian állami forrásból kapják nyugdíjuk nagyobb részét. A nyugdíjaknak a kifizetése 2013-ban gyakorlatilag ellehetetlenül, mivel a „Ratkó korszak” generációja egy tömegben lép ki a munkaerőpiacról. A drámai népességcsökkenés miatt, valamint az elhibázott gazdaságpolitikai döntések következtében (rengetegen minimálbérre vannak bejelentve) egyszerűen nincs annyi TB befizető, illetve bevétel, amely a 2013-ban nyugdíjba menőkkel együtt megnövekedett nyugdíjas réteg juttatásait be tudná fizetni. Vagyis az állam éppen egy válság kellős közepén találkozik egy szinte megoldhatatlan kérdéssel.

A magánnyugdíjpénztárak ellen indított offenzíva éppen e miatt következett be. A mai (2010-12-21) állapotok szerint az adófizető jövedelmének bruttó 8%-át fizeti be a választott MNYP-hoz (magánnyugdíjpénztár), míg a bruttó 1,5%-át az állami nyugdíjbiztosításhoz utalja. A munkaadó és a MNYP tagja minden évben értesítőt kap a befizetésekről, az elért hozamokról, a költségekről, és levonásokról. A MNYP-i számla akkor szűnik meg, ha a tag eléri a nyugdíjkorhatárt, meghal, vagy rokkantnyugdíjas lesz. A tag az összegyűlt pénzösszeget a nyugdíjkorhatár elérése után egy összegben felveheti, vagy a statisztikai átlagéletkorig hátralévő hónapok számával elosztva, havi nyugdíjként kérheti. Az állami nyugdíjpénztár adja a nyugdíj 75%-át, míg a MNYP a hiányzó (általában legalább 25%) részt. Több országban így Magyarországon is, törvényi garancia volt arra, hogy ha a tag MNYP-i számláján nincs meg a hiányzó 25%, akkor az állam ezt kiegészíti, ám a legfontosabb garancia az, hogyha a nyugdíjbiztosító becsődöl, akkor az állam kénytelen átvállalni a pénzügyi felelősséget. Erre azért jócskán van esély. A világ vezető nyugdíjalapjaiban utolsó adat szerint 2009 márciusában papíron 2500 milliárd dollár volt, az egy évvel ezelőtti eszközértéknél 500 milliárd dollárral kevesebb, a 11 meghatározó ország közül 10 országban (Németországot kivéve) csökkentek a nyugdíjalapok hozamai. A pénzügyi elemző cégek a nemzetközi tőkepiaci bonyodalmakkal indokolták az elképesztő vagyonvesztést. Természetesen a magánnyugdíjalapok nem csupán a részvénypiacokon vesztettek befektetéseikkel, hanem az állampapírok piacán is, mert az egyre inkább eladósodó államok által kibocsátott állampapírok értéke csökkent, így az elmaradt hozamok is növelték a nyugdíjalapok veszteségeit. A nyugdíjalapok válaszul erősen átcsoportosították befektetéseiket, vagyis az egyre bizonytalanabb részvénypiaci befektetéseket tovább mérsékelték. (42%-ra az egy évvel korábbi 51%-ról és az 1998-as 60%-ról.) Az állampapírok részaránya a befektetési portfoliókban (40%-ról nőtt az egy évvel korábbi 36%-ról) az egyéb – ingatlan, tőke és nyersanyag – befektetések aránya is nőtt. (12%-ról 17%-ra). Magyarországon – a PSZÁF jelentése szerint – a nyugdíjalapok 1998 és 2010 októbere között 2-3 százalékos reálhozamot értek el, amely több mint 3000 milliárd forintnyi vagyonnak felel meg, 18 intézmény kezelésében. 49% magyar állampapírokban, 42%-át, befektetési jegyekben, 9% közvetlen részvényekben tartják a pénztárak, vagyis nem reagáltak a pénzügyi válság kihívásaira. Mi lehet ennek az oka? A válasz: Olyan hatalmi harc, amely kikényszeríti az állami beavatkozást. Miért? Mert az állam a nyugdíjalapok legnagyobb adósa – a később beváltandó államkötvények miatt. Természetesen a bepánikolt állam lerohanta a magánpénzügyi rendszer leggyengébb pontját, a magánnyugdíjbiztosítókat, mivel azok portfóliójának nagyobb részét éppen hogy állampapírok teszik ki. Itt volt a legkönnyebb győzni.

A jövőre vonatkozólag nem nehéz megjósolni, hogy az állam apró de határozott lépésekkel leépíti a közszférát, ezzel párhuzamosan megerősíti a rendvédelmet, hogy a lokálisan fellépő tüntetéseket, zavargásokat időben letörje. Kíméletlenül akár cenzúrát bevezetve ellenőrzése alá vonja a médiát, eltávolítva mindazokat, akik nem szolgálják stratégiai elképzeléseit. Első körben ráteszi a kezét minden olyan pénzügyi forrásra, amely ha nincs is állami kezelésben, de a vagyon fölött részben vagy egészben mégis köze van az államnak. Egyelőre még nem államosít, mert az komoly külpolitikai botrányt jelentene, de irányítottan reprivatizál, olyan bűncselekményekre hivatkozva, amely nem érinti saját gazdasági köreit.

Összegezve: A III. Köztársaság összeomlásának megakadályozására olyan politikai kísérlet történik, amely a gazdasági szükségállapot elkerülésére hivatkozva előbb gyorsan és radikálisan beavatkozik a társadalmi folyamatokba, majd az azt követő elégedetlenséget letörve, 2/3-os alkotmányozó jogánál fogva diktatúrát vezet be. Ennek bevezetése, figyelembe véve a bel- és külpolitikai helyzetet reálisan maximum 2-4 év.

Hatalmát addig is igyekszik bebetonozni a mamutpárt, ezért az alkotmányozás jelszava alatt elhelyezett csapdákat telepít. Erre több dolog kényszeríti: A lebegő államcsőd, a kívánt koncentrált politikai hatalom, a világgazdasági depresszió hatása, amely a bankok és biztosítók veszteségét az államok nyakába próbál aggatni. Nem csoda, hogy kialakult az államosítás politikai kényszere, mivel az államkasszába befolyó javak már messze nem fedezik a kiadásokat, ugyanakkor a feketegazdaság, a korrupció, a gazdasági bűnözés egyre nagyobb befolyással rendelkezik. Az állam terhei az EU kötelezettségek, IMF kötelezettségek, szociális, oktatási, egészségügyi kiadásokon keresztül nyílegyenesen vezettek az eladósodásból fakadó államcsődbe, alkotmányozni azonban pártpolitikai alapon még kevésbé gazdasági megfontolásokból nem lehet. Magyarországnak van történeti alkotmánya, amelynek jogfolytonosságba helyezését csak nemzetgyűlése teheti meg. Alkotmányozás esetén a jelenleg hatályos alaptörvényhez tartozó 20.000 oldal cikkely és magyarázat  semmissé válik, a jelenlegi alkotmánybírósági szabályok szintén hatályukat vesztik megszűnik, minden olyan szabályozás, amely a régi struktúrához köthető. Ha nem ez történik akkor mindössze rendszerkorrekcióról beszélhetünk. A mai állapotok szerint is, mindössze az alkotmány korrekciója következhet be, és az 1949/XX törvény szerepe mindössze jogtechnikai kérdésekben változhat. A meghatározó pártpolitikai akarat a keresztény értékek hangsúlyosabbá tételét szorgalmazza az alkotmányban, mivel szerintük a jelenlegi liberális megközelítésű alkotmány relativizálja a közösségi értékeket, alapvetően az egyén szabadságára épülő gyenge államot feltételez. Az általuk értelmezett, és megerősíteni kívánt konzervativizmus csökkentené az egyén szabadságát, domináns közösségi értékrendet, az Ó és Újszövetségen alapuló etikát tekintve a konzervativizmus alapjának, erős államot kíván. Kiindulási pontjuk, hogy az emberek a teremtés rendje szerint sem lehetnek egyenlők, mindenkinek más motivációja, családból hozott világképe, eltérő szellemi képessége, ebből fakadóan eltérő céljaik is vannak. A közösségi értékek felértékelését szembe kell állítani az egyéni öntörvényűséggel. Az egyenlőség csak a szavazati jogban és az esélyegyenlőségben nyilvánulna meg, egyéb másban a jogok a kötelességgel összhangban alkalmazhatóak az egyén részéről. A függetlenségpárti ellenzék számára elfogadhatatlan a rendszerkorrekció. Markáns vélemény fogalmazódik meg abban a tekintetben, hogy a történeti alkotmány hagyományrendszerének tényleges felélesztése helyett kartális alkotmány jön létre, egy arra épülő alaptörvénnyel amely nem feltétlenül szolgálja majd eredendő feladatát az államrendszerek közötti folyamatosságot. Természetesen a legitim államrendszerek közötti kapcsolódásról lehet csak szó, mivel a megszállás alatt létrejött politikai berendezkedések – legyen időtartamuk bármilyen hosszú – nem tekinthetők legitimnek. Ebbe a körbe tartozik minden olyan kormány minden olyan intézkedése, amely idegen katonai, politikai vagy gazdasági befolyás alatt történt. 1849 óta a magyar államot érintő stratégiai kérdésekben -1920 és 1944 között kivéve, amikor is másodlagos kényszer, a területi revizió kérdése határozta meg a magyar politikát – mind a mai napig idegen befolyás dominál. Célunk az, hogy az elkövetkező alkotmányos rendnek folyamatosnak kell lennie a múltbéli legitim történeti rendszerekhez, vagyis a független szabad Magyarország eszméjéhez. Ismét mások szerint a társadalmi átalakítást ma nem a dühre kell alapozni, nem az elhibázott politikából fakadó társadalmi robbanásnak kell alkotmányozó erővé válnia, hanem tudatos felkészült értelmiségi munkának kell meghoznia a várt eredményt. Ezt 1848-as törvényeink példája bizonyítja, amikor is meghatározó módon átalakult a magyar politika, mégsem alkotmánymódosításnak nevezték, hanem történeti alkotmányunkon alapuló törvénykezésnek.

Nem kell mondani, hogy az akkori 1848-as események súlya nem említhető egy lapon a jelenlegi politikai eseményekkel. A magyar alkotmányosság őrzője nem más, mint a különleges történeti hivatalrendszer, amely évszázadokon keresztül ragyogóan megállta a helyét, valamint a magyar föld, aminek védelme mindenek feletti kell hogy legyen. A mai tulajdonjog szerint a földtulajdonlás alapjog, de földtulajdon szerzése nem alapjog. Azonnal be kell vezetni közérdekű korlátozást a magyar föld külföldiek általi megvásárlásának megakadályozására, hiszen a Magyar Állam alapja a magyar föld, amely nem lehet egyszerűen gazdasági tényező, mint ahogy azt az EU jelenleg elvárja. A nemzeti önvédelem fontosabb EU liberális elvárásainál, a nemzeti önvédelem mindennél fontosabb. A nemzeti önvédelem szándékának legékesebb bizonyítéka a politika részéről a közérdekű birtokpolitika megteremtése, a nagybirtokrendszer lebontása. A valódi átalakulást nem lehet preambulum szerű megnyilvánulásokkal tompítani, mert hiába is hirdetik ki az ítéleteket a Szent Korona nevében, annak szelleme pusztán ennek hatására nem befolyásolja a társadalmi tudatot.

Addig a társadalom saját helyzetét nem tudja tisztán áttekinteni addig a jeges víz igenis dőlni fog a léken át, és a hajó alámerül, az utasok megfulladnak, a legénység megmenekül, de az biztos, hogy a kapitány fogja elsőnek elhagyni a hajót.

Tatár József

Rendszerváltó Fórum

Nemzeti InternetFigyelő

Facebook hozzászólások


One thought on “Jéghegy

  1. Kedves Jóska!
    Kitűnő elemzés! Nagyon jól látod a helyzetet és a jövőt – hivatkozom itt írásod “Összefoglalva” kezdetű passzusára. Mindössze egy dolgot hiányoltam: annak kimondását, hogy mindaz, ami történik és történni fog, egy jól meghatározható háttér-hatalomnak az érdekében teszi a magát nemzeti színűre pingáló ál-forradalmi helytartótanács, amely magyar kormánynak nevezteti magát. A háttér-hatalomnak pedig egyetlen érdeke van, az, hogy továbbra is működjön a pénzszivattyú, amely az általunk megtermelt értékeket az ő zsebükbe juttatja. Hogy mi lesz hazánk lakosságával, a nekünk oly fontos magyarsággal, arra nagy ívben tesz – Orbánékkal együtt. De ezt régóta tudjuk. Azt is, hogy ezen a helyzeten már csak forradalom változtathat. Tunézia utat mutat??

Várjuk véleményét itt! (a hozzászólások moderáció után jelennek meg)

%d bloggers like this:

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Ezeket olvasta már?
Jó szándékú naivitás
"Militáns jellegű" ételosztás a Blahán…
A magyar pénz kálváriája – 160 év küzdelme a pénzügyi függetlenségért
Close