Haza szeretnék menni, pedig én itthon vagyok! – avagy A privatizációs népbiztos Kádár nyomdokain

Most, amikor a migráció és emigráció egyidejűségének szörnyű kettős szorításában vergődik az ország, az egykori privatizációs népbiztos váratlan dologra ragadtatta magát, laza csukló mozdulattal produkálta nekünk a gyakorló hazaárulást. Ez már nem is megalkuvás, ez már nem is szolgalelkűség, ez már nem is az ötvenes évek Sztahanovista-mozgalmaiban gyökerező kényszeres túlteljesítési vágy, ez már nem is tudom, hogy micsoda. Mániákus önfeladás? Nem, azt gondolom ez talán még azon is túlmutat.

A nép ajkán csak gengszterváltozásnak hívott hatalomátrendeződési momentum óta gyakran érte az a vád a különböző kormányokat (a két gyökértelen kaszt governmentjei ebben kétségkívül élenjártak), hogy túlteljesítik a kenyéradó gazda elvárásait. Még mielőtt elhangzik az óhaj, a sóhaj, egyáltalán bármiféle kívánság, ők már jó előre megpróbálják kitalálni mit is szeretnének a financiális pórázt kezükben tartó külhoni gazdik és négyzetre emelve, hatványozva kivitelezik azt. Sokszor maguk a gyarmattartók is rácsodálkoznak, az ember jóformán csak azt hiányolja, hogy nem hangzik el: „Jóóóóó kutya! Okos kutya!”

Ha utólag aztán valami nem úgy alakul, ahogyan azt várták, az unijóból széttárt karokkal csupán annyit mond a témában kirendelt éppen ügyeletes szóvivő: „kérem szépen, mi semmi ilyet nem mondtunk, ez a magyar kormány önálló döntése volt” vagy valami ilyesmi.

József Attila felkiáltójelként a mai napi elénk magasodó „Nem, nem, soha!” című verse mindannyiunk számára ismert etalon. Úgy tűnik Martonyi eftárs hiányzott az óráról általános műveltség tantárgyból (de lehet, hogy történelemből is) amikor éppen itt tartottak a tananyagban. A külügyminiszter eftársat idézzük:

„Valahogy el kéne fogadnia mindenkinek az adott helyzetet, aminek az a lényege, hogy mi elfogadjuk a területek elvesztését, egyszer s mindenkorra, nemzetközi jogilag, tízszeresen rögzítve… hát a szomszédos államok pedig tudomásul veszik azt, hogy ezekkel a területekkel ők nemcsak területet kaptak, hanem nagy, jelentős közösségeket, nemzeti közösségeket, amelyeknek meg van a nyelvük, meg vannak a hagyományaik, meg van a történelmük, meg van az identitásuk és ehhöz még ragaszkodnak is!”

Forrás: Hír Tv

A külügyér az országgyűlés Nemzeti összetartozás bizottságának ülésén mondotta e szavakat.

A Polgári Hírszemlétől pedig az alábbiakat fújta be a szél a villanypostafiókomba:

„Itt van a lényeg.

Aki ezt eddig magától nem tudta, az most jól figyeljen, most megtudhatja.

Miért nincs, és jelen pillanatban nem is lehet határmódosításról beszélni!

Sok felelőtlen idióta, aki azzal vádolja az amúgy is agyon kritizált kormányt, hogy nem követel határmódosítást.

Bezzeg a Jobbik, az követelné, ha kormányra segítenék 2014-ben!

Eszébe se jutna követelni. Vagy ha tenné, azért, hogy ártson az elszakított területek magyarságának.

Körmányközelbe se jut szerencsére. Felelőtlen banda. Abba pusztulnánk bele.”

AEJ.

Hogy a Jobbik követelne-e határmódosítást, ha kormányra kerülne a következő választásokon, ezt nem tudom. Én magam ilyenről nem hallottam. Persze az is lehet, hogy lemaradtam valamiről. Abban azonban egészen bizonyos vagyok, hogy az a nyilatkozat, melyet Martonyi külügyminiszter úr tett a minap, s amelyről televíziós felvétel is készült, és a Hír TV-nek köszönhetően mindenki láthatta (egyelőre még nem szedték le az archívum weboldaláról!), nos, azzal az egykori privatizációs népbiztos a gyakorló hazaárulást mutatta be számunkra.

Magyar ember, főként, ha külügyér az illető, nem mondhat olyant, hogy lemondunk, no, pláne, hogy egyszer, s mindenkorra, vagyis örökre, az elveszített területekről! Ilyet utoljára Kádár mondott Ceausescunak a pártállam idején! Csak a miheztartás végett!

Emlékeztetném a tisztelt Olvasót, hogy sem Csehszlovákia, sem Jugoszlávia nem létezik ma már! Ennyit a dolgok változtathatatlanságáról!

Jelzésértékű az a fajta sajátos, kétségkívül az üzletkötők, de még inkább az ügynökök, a salesman-ek világát idéző csomagolásos kommunikációs technika, melyet oly kitűnően művel Martonyi eftárs-úr. Jól kitanították. A rossz hírt becsomagolja egy jó, mi több, lelkesítő mondanivalóba. Az emberben óhatatlanul felmerül a kérdés, ha egyszer s mindenkorra lemondtunk azokról a területekről, hogyan akarunk kiállni azokért, akik azon a területeken élnek, hiszen az de jure (azaz jogilag), nem a mienk, tehát tót vagy román „barátaink” joggal szegezhetnék nekünk, pontosabban a magyar kormánynak a kérdést: közötök hozzá? A nemzetközileg aláírt dokumentumok pedig, legyen szó akár szerződésről, akár dekrétumról, akár diktátumról, láttuk, hogy mennyit érnek és mire valók valójában.

A nagyságos és fényességes Európai Portától se várjuk a segítőkész megoldást, hiszen számos alkalommal bizonyították, mit is jelent az ő értelmezésükben a kisebbségi kérdés. Vitás, azaz kényes helyzetekben, amikor egyik tagállam nekimegy egy másik tagállamnak, az euro-bürokrácia részéről csupán annyit hallunk, ez az egyes tagállamok belügye, rendezzék el egymással a dolgot. A jogállamiság világában pedig mi sem egyszerűbb, mint az írott törvény betűjére hivatkozni. Még akkor is, ha ez az írott jog – lásd Benes-dekrétumok – olyan kitételeket tartalmaz (példának okáért, mint adott népekre vonatkozóan kollektív bűnösség), amely teljesen szembemegy mindenféle nemzetközileg hivatalosan is elfogadott normákkal, és ma is – természetesen – gyakorlatban van, bírósági eljárások alkalmával rendszeresen igénybe veszik, hivatkoznak rá.

Talán még soha nem éreztünk közhelyet ennyire igaznak, de mi aztán tényleg elmondhatjuk magunkról:

„Egy népnek olyan vezetői vannak, amilyet megérdemel!”

A módszeres, de annál kitartóbb megdolgozás már jó ideje folyik és ma is tetten érhető. Azzal kezdődik, hogy a trianoni események írásba foglalt, tehát dokumentum formájában létező, immáron hivatalos, vagyis az egyes államokon jogilag is számon kérhető formáját diktátum helyett következetesen szerződésnek nevezik. Mindig, mindenhol! Ez nagyon fontos különbségtétel! Könnyen szalonképtelenné válhat valaki – főként fővárosi belvárosi szalonokban –, ha trianoni szerződés helyett trianoni diktátumról beszél. Pedig diktátum, azaz egyenlőtlen felek között létrejött dokumentummal van dolgunk!

A témához polgárilag hozzászóló AEJ – gondolom Martonyi eftárssal egyetemben – bizonyára azt gondolja, József Attila a Jobbikra szavazna, ha ma is élne. Talán fasizálódó neonáci értelmiséginek még nem nevezné, elvégre mégis csak a nagy proletárköltőről van szó, nem igaz? Legalábbis ő még így tanulta az általános iskolában, a szocializmusban.

Gondoljanak bele! Kék sarokban a higgadt, józan, politikailag korrekt, a szomszédos államokban élő magyarság érdekeire mindig tekintettel lévő, azért feltétlenül aggódó, az összes körökben vállalható álláspontú egykori privatizációs népbiztos: Martonyi eftárs, piros sarokban pedig, a számegyenes túlsó végén tartózkodó, honfiúi érzelmektől túlfűtött –a jelzőket a tisztelt Olvasóra bízom –, szóval az általunk csak „nagy proletár költőként” megismert József Attila. Hát bizony, tényleg vannak még kontrasztok kis hazánkban! Nem kicsit, nagyon!

Azoknak, akik Martonyi eftárshoz hasonlóan hiányoztak általános műveltség órán, álljon itt emlékeztetőül, egyszersmind kitörölhetetlen figyelmeztetésként e tárgykör alapvetése, vonatkoztatási szintje, kiindulási pontja:

Nem, nem, soha!

Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége,

Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke!

Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!

Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!

Ha eljő az idő – a sírok nyílnak fel,

Ha eljő az idő – a magyar talpra kel,

Ha eljő az idő – erős lesz a karunk,

Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk!

Majd nemes haraggal rohanunk előre,

Vérkeresztet festünk majd a határkőre

És mindent letiprunk! – Az lesz a viadal!!

Szembeszállunk mi a poklok kapuival!

Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár,

Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ

Teljes egészében, mint nem is oly régen

És csillagunk ismét tündöklik az égen.

A lobogónk lobog, villámlik a kardunk,

Fut a gaz előlünk – hisz magyarok vagyunk!

Felhatol az égig haragos szózatunk:

Hazánkat akarjuk! vagy érte meghalunk.

Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem,

Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen!

Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át:

Nem engedjük soha! soha Árpád honát!

József Attila

Mit mondjon, mit tegyen, hogyan reagáljon ilyen esetekben az ember? Mi a helyes magatartás? Egyáltalán, hogyan marad így életben a nemzet? Talán a „nagy proletárköltő” ezekre a kérdésekre is tudja a választ? Bizony tudja:

(Az Isten itt állt a hátam mögött…)

Az Isten itt állt a hátam mögött
s én megkerültem érte a világot
……………………………………………
……………………………………………

Négykézláb másztam. Álló Istenem
lenézett rám és nem emelt föl engem.
Ez a szabadság adta értenem,
hogy lesz még erő, lábraállni, bennem.

Ugy segitett, hogy nem segithetett.
Lehetett láng, de nem lehetett hamva.
Ahány igazság, annyi szeretet.
Ugy van velem, hogy itt hagyott magamra.

Gyönge a testem: óvja félelem!
De én a párom mosolyogva várom,
mert énvelem a hűség van jelen
az üres űrben tántorgó világon.

József Attila

Emlékezzetek!

És mondjátok el fiaitoknak!

Azért, hogy soha ne merülhessen feledésbe! Sem az, hogy mit tettek velünk, sem az, hogy ez így nem maradhat!

Isten áldja Magyarországot!

1 öntudatos pécsi polgár

www.johafigyelunk.hu

Nemzeti InternetFigyelő