Főhajtás Budapest bátor, hős védői előtt – Ami a tankönyvekből kimaradt, és amit ma is elhallgatnak
1945. február 11-én, este 8 óra tájt 76 évvel ezelőtt az 1944. Karácsonya óta a Budai-várban rekedt magyar és német alakulatok katonái, hátrahagyva a Várhegy pincéiben sebesült és beteg bajtársaikat, hogy ne kerüljenek szovjet fogságba, megkísérelték a lehetetlent, megpróbáltak rohammal kitörni a Vár és Budapest körül kiépített többszörös szovjet gyűrűből. Megpróbáltak eljutni a 30-35 kilométerre lévő a német vonalakig, a szovjet ellenőrzés alatt lévő területen. A Kitörésben a két Egyetemi zászlóalj kb.600 fővel és a Vannay-riadózászlóalj úgy 120 fővel vett részt.
A Budapest körüli szovjet gyűrű 1944. Karácsonyán bezárult. 1945. január közepén a magyar és német alakulatok, feladták Pestet, majd fokozatosan a Budai várba szorultak vissza. A Hitler által ígért légi utánpótlás akadozott, majd a szükség repülőtérként használt Vérmező eleste után leállt. Hindy Iván vezérezredes és Karl Pfeffer-Wildenbruch tábornok összességében közel 44 ezer katona – nagyjából fele-fele arányban magyar és német katonák – felett rendelkeztek. Minden korábbi kitörési engedély-kérelemre elutasító választ kaptak. Budapest 103 napig tartó védelme után lőszer és élelem fogytával elhatározták a kitörést. Berlint 17.50-kor rádióüzenetben értesítették a kitörésről, majd összetörték a rádiót, hogy ne juthasson el hozzájuk a tiltó parancs.
Pfeffer-Wildenbruch tábornok utolsó távirata a következő létszámadatokat rögzíti:
„Erők: németek 23 900, ebből 9600 sebesült; magyarok 20 000, ebből 2000 sebesült; civilek 80-100 000.” (1945. február 11.17.50)
Az 1945. február 11-én este 8 óra tájt a Bécsi kapun keresztül a Várfok és az Ostrom utcán kijövő a tüzérségi támogatással és nehézfegyverekkel nem rendelkező magyar és német csapatokat, és az önkéntes egységeket a kitörést „váró” szovjetek már a Bécsi kapu téren, majd a Széna és Széll Kálmán tereken félelmetes golyózáporral fogadták. Egyértelmű, hogy árulás útján értesültek a kitörés időpontjáról.
Az egyenlőtlen küzdelem hamar eldőlt: a fáradt, kiéhezett, lőszerrel alig rendelkező, becslések szerint közel 32.300 kitörő magyar és német katonából másnapra hozzávetőleg 700 katona érte el a magyar-német vonalakat, és átmenetileg megmenekült. Alig egyetlen nap leforgása alatt 43 ezer katona halt meg, mert a 11.600 sebesült katonát a szovjetek nem hagyták életben. A katonák közt, ha az arányok helyesek 21-22 ezer volt magyar. A kitörésben résztvevő civil áldozatokról nincsenek adatok, bár nagyon sokan meghaltak, mert őket sem kímélték.
Az igazságért szót kell emelni. Nem a győztesek rájuk égetett jelzőit kellene ismételgetni. 76 év történelmi távlatából nem lehet két tényt elhallgatni, tagadni. Ezek a katonák a XX. században több, mint 120 millió áldozatot követelő bolsevizmus ellen harcoltak, és Budapestet védték a szovjet megszállók ellen életük feláldozása árán is.
Illene fejet hajtani a katonai esküjükhöz halálukig ragaszkodó, a hazájuk fővárosát az ellenségtől 103 napig védő magyar katonák és önkéntesek végső erőfeszítése előtt. Becsület és bátorság az, hogy nem adták meg magukat, inkább a végső küzdelmet és a halált választották.
Eléggé köztudott, hogy mit műveltek Magyarországon a szovjet katonák. Hírek voltak arról, hogy mi történik a fogságba esett honvédekkel, az elfoglalt területen, a meggyalázott lányokkal és asszonyokkal, hogy mi történik a szabadrablások idején. Tabu téma – csak a neten olvashatunk róla -, hogy a Várhegy pincéiben berendezett hadikórházak sebesültjeinek szenvedését a szovjetek, lángszóróval rövidítették le, vagy kihurcolták a sebesülteket, és lánctalpakkal mentek rajtuk keresztül. A kórházat pedig felgyújtották.
A mohácsi csatánál több emberveszteség az, ami itt volt. Miért nem érdemelnek meg, több mint 76 év után sem rehabilitációt, a hivatalos Magyarországtól? Legalább egy tisztességes központi állami megemlékezést egy kisvárosnyi hazáját védő magyar honvéd, köztük a fiatalokból álló két Egyetemi Rohamzászlóalj és Vannay fiatal rohamosztagos önkéntesei?
Kevesen tudják, hogy Vannay László 1938-ban részt vett Felvidéken a Rongyos gárda létrehozásában, majd Kárpátalján harcolt a magyar területekért. Önkéntes zászlóaljába sok 15-18 éves fiatal harcolt. Vannay maga is meghalt a kitörés során. De itt vesztette életét a 70 éves Prónay Pál is, az egykori Rongyos gárda másik legendás vezetője, Lajtabánság egyik kikiáltója, akinek Sopront köszönhetjük.
2015-ben Lipusz Zsolt megdöbbentő jog- és kegyeletsértésről tudósított. Emberi csontok kerültek elő Budapesten, a Szilágyi Erzsébet fasorban a Széll Kálmán tér felújítása közben 2015. február 6-án, amiről a Honvédelmi Minisztérium az MTI-t tájékoztatta. Szinte teljes bizonyossággal állítja, hogy a kitörés során elesett mártír katonák földi maradványaira bukkantak rá az építkezés során a munkások. Azonban a rekonstrukciós munkálatokat végző BKK a jogszabályoknak megfelelően nem állította le a munkálatokat, és nem értesítette a hatóságokat, illetve a hadisírgondozókat. Inkább visszatemették, bedózerolták vagy a sittbe dobták a csontokat. Ami kegyeletsértés és halottgyalázás, bárkiről legyen is szó.
Nagyon ideje lenne már nem csak a civileknek itt-ott emlékezni, de végre rehabilitálni elesett honvédeinket a megbélyegző jelzők súlya alól. Ez a feladat, még várat magára.
Budapest 1944-45-ös ostromával kapcsolatban ma is megoszlanak a vélemények. Van, aki a megszállást felszabadulásnak tartja, és az ostromgyűrűbe szorult 44.000 magyar és német katonát „fasiszta” gyilkosoknak. (megj. Németországban nácizmus és nem fasizmus volt). A szocializmus alatt is ezt így tanították.
Felhívnám a figyelmet a megszálló vörös hadsereg, egyik tisztjének a véleményére.
Vitalij Axejenkó, a vörös hadsereg főhadnagya így látta Budapest védőit, amikor közvetlenül az ostrom után 76 évvel ezelőtt felment a Citadellára.
„Amikor én odaértem, már csak a halottak voltak ott. (…) Én is körülnéztem, és amit láttam, az megdöbbentett. A tisztek, az altisztek, de még a katonák legnagyobb része is valósággal ki volt öltözve: láthatóan mind a legjobb holmiját vette fel. (…) Ott dolgozott egy régi ismerősöm, Dubov alhadnagy a temetőosztagtól. Az mesélte nekem, hogy csaknem minden halott tisztet hanyatt fekve találtak meg, ami azt jelenti, hogy állva haltak meg.
Dubov gyűlöli a németeket – a családja még ’41-ben eltűnt – , és semmiképp nem hazudna, vagy akár csak tódítana az érdekükben. Ha ő azt mondja, akkor elhiszem. De a dolog roppant elgondolkodtató: ezeknek a németeknek a fele SS volt, tehát igazán öntudatos náci. De a többi is, a Wehrmacht tisztjei és még a magyarok is, akárhonnan nézzük is, igen szépen haltak meg.
Aki ilyen szépen tud meghalni, az nem lehet valami szemét ember.”
(Gasparovich László: A rettegés ötven napja)
Ez egy megszálló, szovjet tiszt véleménye!
A történelmi tényekkel kapcsolatban a fejekben, a köztudatban végre rendet kéne tenni!
ORBÁN ÉVA
Tisztelt Olvasók! A portál működtetéséhez nagyon nagy szükségünk van az Önök támogatására.
Kérjük Önöket, hogy a
DONATE
gombra kattintva segítsék anyagi hozzájárulásukkal működésünket!
A portál valóban független, anyagi támogatást semmilyen szervezettől, vagy politikai erőtől nem kapunk, ezért a legkisebb támogatásnak is örülünk.
Nagyon köszönjük!
Mementó 2006 emlékmű
