Erkölcstelen értelmiség – avagy Paktumország fiaskói – (Utózöngék gyanánt, vagy helyett)

Varga Tibor szokta volt gyakorta mondani: „Az igazság nem mennyiségi kérdés. Ha tízezren ordítják a hazugságot és csak egy az igazat, akkoris annak az egynek van igaza”.

Ezen azt hiszem mindannyiunknak érdemes lenne elgondolkozni. Főként egy olyan országban, ahol a szekértáborok azonnal és zökkenőmentesen átlépnek erkölcsön, morálon, etikán, egyáltalán bármin abban a pillanatban, hogy az ő kutyájuk kölyke botlott meg, ha a tőlük szalasztott ún. nagyemberről derül ki utólag, hogy mégsem makulátlan az, aminek illene makulátlannak lennie.

Mindazonáltal Kövér László elnök úr – akivel magam egyébként kevésbé szimpatizálok – ezegyszer úgy tűnik megemberelte magát, s ha megnyilatkozása érdemi változást nem is hozott, de végre egyszer a törvényhozás házában is ki merte mondani az igazságot, nevezetesen, hogy a posztkommunista utódpártnak az égadta világon semmi keresnivalója sincs ott. És nem jogi alapon nincs, mert a jogi alap az bizony rendkívül megengedő ám, így is, meg úgy is, hogy úgymondjam, sokféleképpen lehet értelmezni, hanem minden egyéb más, emberi mércével mérhető alapon! Már kezdtem azt hinni, hogy egy pillanatra visszatért a Bibó Szakkolégium egykori nagyhajú odamondóemberének vagánysága, ám hamar csalódnom kellett.

A konszolidálódott (talán Sámsonhoz hasonlóan hosszú hajával együtt odalett ereje is), mára higgadt és kimért elnök (hirtelen nem tudom melyik tisztségét is írjam ide), szóval már vissza is hőkölt, és elnézést kért a szocialista képviselőktől. Honnan, honnan nem, talán felülről a Birodalomtól, talán egyenesen a Halálcsillagról gyütt az ukáz, rászóltak, hogy ezt azért mégsem kéne a derék szoci áldemokratákkal. Olyan kategória pedig, hogy posztkommunista, nem is létezik! Az elnök meg, mintha utógyujtásos lenne, puffan még párat, aztán egyszercsak leáll.

Hát ilyen ez a mi „demokráciánk” olyan felemás, olyan féligsikerült. Kis ország, kis pénz, kis demokrácia. Mindenesetre jelzésértékű.

Az egyébként zseniális és telibetaláló beszólással mindösszesen az a baj, hogy a szájkaraté nem váltja ki a lusztrációs törvényt, nem pótolja annak hiányát. Érdekes módon számos volt szocialista országban ezt az ügyet mára sikerült megnyugtató módon rendezni, nálunk valahogy ez sem ment. És akkor csodálkozunk, hogy újból és újból rálépünk a múlt rendszer jó előre gondosan telepített taposóaknáinak egyikére? Hát ne csodálkozzunk! Az aknák helyét tartalmazó térkép természetesen nem nálunk van, éppen ezért nem ártana, ha a lábunk elé nézünk, ahelyett, hogy folyton folyvást lehurrogjuk azokat, akik erre figyelmeztetni próbálnak bennünket.

Olvasom a témában keletkezett szép számú hozzászólást és számomra végtelenül elkeserítő az, ahogyan a politikai haszonelvűség felülbírál és elnyom minden mást. Nem az érzelemtől fűtött, néha túlfűtött ún. kisemberre gondolok. Az ő reakcióikat teljesen megértem. A tömegkultúra világában uralkodik a csordaszellem, a pásztort pedig úgy híjják: tömegmédia. Az RTL népe mellett immáron létrejött a Hír TV népe is, amelyik ugyanúgy viselkedik, mint ellenlábasa, hiszen semmi mással nem törődik, mint a saját térfelén lévők istenítésével. Minden más csak ezután következhet. Egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz, maximum előjelükben különböznek egymástól.

A legnagyobb gond az, hogy mindeközben a magyarság, a Nemzet népe egyre fogy. Ez az a nép, amelyik látja, hogy a létezésüket kizárólag megosztásban elképzelni tudó, és ezt a rendszert minden áron mindenkire ráerőltető és kizárólagosnak feltüntető, külön pártokba tömörülő kevesek, mit művelnek ezzel az országgal, és elege van belőle. Mindazok, akik mást szeretnének, eleve bukásra vannak ítélve, mert emezek, ez egyszer (és csak addig) képesek az összefogásra kizárólag azért, hogy eltapossák azokat, akik nem hajlandók a megosztás rendszerének részévé válni.

Horn Gyula mondata magasodik elénk égbekiáltó felkiálójelként, csak nem vagyunk hajlandóak észrevenni, mi több, már idomultunk hozzá. Ezért nem tulajdonítunk neki túlzott jelentőséget, mi több, magunk is eszerint élünk már, amikor a saját alomból valót védelmezzük, ha kell minden áron, még akkoris, ha nem kellene, hogy ezt tegyük.

A cél szentesíti az eszközt jegyében „Lehet, hogy amit teszünk nem erkölcsös, de jogszerű!” – mondta a rendszer groteszk fogyatékosságainak köszönhetően kormányfővé avanzsált egykori pufajkás. Ebben igazán két dolog az, ami rettenetes. Az egyik, hogy miniszterelnök lehetett egy volt pufajkás. A másik, és ez legalább ennyire nagy baj, hogy Schmitt Pál esete kapcsán némelyik hozzászóló ugyanennek a mentalitásnak a mintájára próbálta menteni a menthetetlent. Ilyen az, amikor a cél valóban szentesíti az eszközt.

Mindaddig, amíg nem azon nyekereg a magyar értelmiség, hogy fogást találhattak a köztársasági elnökön, hogy úgymondjam: bejött nekik, hanem azon, hogy milyen módszerekkel tették ezt, addig nagyon nagy baj van!

Az elnök esete kapcsán megint az Ó utcai ház tragédiája ugrik be. De mondhatnám a Westend esetet is. Miért van az, hogy nálunk mindig csak utólag, amikor már megvan a baj, bekövetkezett a tragédia, akkor tudja csak nagy nehezen összekapni magát a honi értelmiség és megszólaljon, vagy egyáltalán tegyen valamit, az adott tárgykörben? Miért nem soha előtte? Önök értik ezt? Mer’ én nem.

A hozzászólók közül sokan azt ecsetelték, milyen aljas, mennyire söpredék mentalitású az ellen. Igen, azok, de ezt eddig is tudtuk róluk! Emberek, maguk hol éltek eddig? Cifrábbnál cifrább választási kampányok végkövetkeztetéseként már jó ideje közölték az ún. polgári oldallal, hogy aki eddig még nem vette volna észre, ezek nem úriemberek, nem is úgy kell velük harcolni, és nem is várható tőlük úriemberekhez illő viselkedés.

Jöttek aztán a „mentőkörülményekkel” előállók. Ezek közös ismérve, a legutolsónak bedobott, Futó Barnabás ügyvéd úr által említett eljárásjogi aggállyal egyetemben, hogy hajítófát sem érnek, az ügy szempontjából teljesen indifferensek. Miért? És ez az, amit sokan egyszerűen nem voltak hajlandóak megérteni: mert nem teszi meg nem történtté a plagizálást. Az ilyesféle magatartás pedig méltatlan a köztársasági elnök személyéhez és hivatalához. Ezért volt hiábavaló felsorolni Scmitt Pál addigi összes nacionáléját, és ugyanezen okból, még egyszer hangsúlyozni szeretném, kizárólag az ügy szempontjából kifolyólag nem érdekes, hogy még egyszer belevág a dologba. Rendkívül tiszteletre méltó, csak teljesen érdektelen az ügy szempontjából, azt is mondhatnánk: hiábavaló.

Tudom, hogy most megint sokaknál kihúzom a gyufát, de véleményem szerint egy olyan küzdelemben kitartani a végsőkig, amit egyszerűen nem lehet megnyerni, mert már rég elveszett, nem olimpikonhoz méltó kitartás, hanem Sziszifuszi hiábavalóság, botorság.

Tökéletesen megértem az ún. polgári oldal csalódottságát és fájdalmát is. Borzasztóan kellemetlen és rosszul esik, hogy nem az ellentől szalasztották azt a köztársasági elnököt, akinek először kellett, hogy idő előtt odahagyja a posztját. De pont ez az a momentum, ha kissé késve is tette meg Scmitt Pál, de végül csak megtette, amellyel az ún. polgári oldal, ha nem is teljesen, de azért még megőrizhette a méltóságát.

Nem véletlen, hogy az ún. polgári oldal kifejezést használom. Schmitt Pál esete rávilágít arra, amit már a 2010-es választások előtt párszor magam is pedzegettem. Vajon elegendő lesz-e az ún. polgári oldal győzelme, vagy itt lenne az ideje most már a Nemzet hatalomba kerülésének? Bogár prof. mondogatta akkoriban meglehetős gyakorisággal: az a kérdés, hogy a felálló kormány a régi struktúra utolsó, vagy az új struktúra első kormánya lesz-e? Úgy tűnik, inkább az előbbi, mint az utóbbi.

A köztársasági elnök körüli hercehurca kapcsán volt egy pillanat, amikor meglegyintett Orwellia szele. Tudják, ha egy bizonyos kritikus értéket meghalad azoknak a száma, akik azt állítják az emberről, hogy röfög, egy idő után elhiszi, és maga is röfögni kezd, azt hiszi disznóvá vált. Csak ajánlani tudom mindenkinek Orwell Állatfarmját. Szóval megjelenés előtt elküldtem egyik öreg és nálamnál bölcsebb barátomnak az írásomat, és feltettem neki a kérdést, hogy most akkor én hülyültem meg, vagy itt tényleg ekkora a baj? A cikk elolvasása után azt válaszolta, hogy én teljesen rendben vagyok. Igazán akkor nyugodtam meg, amikor a Kuruc.info-n elolvastam Molnár Tamás: Schmatt berosált című írását. (http://kuruc.info/r/7/94302/)

A hozzászólók között akadt aztán olyan is, aki feltette a kérdést, vajon Orbánról mikor kerül elő valamilyen kellemetlen anyag, amibe belebukhat, hiszen úgyis az a cél, hogy megbuktassák őket. Pont ezért lenne fontos végre, hogy ne mindig a régi rendszerből jövő emberek kerülhessenek kizárólag képbe, a kisebbik rossz helyett lehessen végre valami jobbat is választani.

Miért van az, hogy Mesterházy belenyúlt a kalapba, s bűvész módjára rögtön azt a Sólyom Lászlót húzta elő onnan, akit annak idején meg sem szavaztak, és akiről tudjuk mennyire karakán köztársasági elnök volt, csak folyó ne állja az útját, még akkor sem, ha csodás híd ível át rajta, de különben minden más problémát kitűnően megold?

Idézünk egy részt a jövőnk.infó-n megjelent „Üzenet az idiótáknak” című írásból:

„Ha a nemzetellenes erők kikezdenek valakit, akkor kutya kötelessége minden igaz magyarnak a megtámadott védelmére kelni. Ez még abban az esetben is erkölcsi kötelességünk (lenne), ha nem fogadjuk el minden vonatkozásban a megtámadott személyét. Akkor viszont, amikor óriási a tét, a siker érdekében még a fennálló viszályokat is félre kellene tenni, és legalább olyan egységet létrehozni, amit a nemzet ellenségei hoznak létre, ha a magyarságot támadják.

Schmitt Pál ma már sokkal több, mint államelnök. Szimbolikusan olyan mint egy vár, egy magyar végvár, akit és amit minden magyarnak kötelező megvédenie. Lényegtelen, hogy mit tett, vagy nem tett, hogy rokonszenves, vagy nem, mert  a nemzetpusztítóknak a célpontja, és ez a lényeg. Lehetséges – különösen az ilyen hozzáállás mellett -, hogy elesik ez a vár is, de nem mindegy, hogy harccal, vagy gyáva kapitulációval. Drégely vára is elesett, és Szigetvár is, de harccal, és így az ellenség győzelme ellenére az erkölcsi győztesek a várvédő hősi halottak voltak.”

Hát nem.

Most akkor megint kihúzom a gyufát, de muszáj lesz.

A fenti idézet kiválóan példázza milyen az, amikor a jég korrepetálás céljából visszaülhet az iskolapadba, mert a csúsztatás, mint fogalom, az bizony új értelmezést nyert.

Nézzük a fentieket a köztársasági elnök esetére. Ha a nemzetellenes erők kikezdenek valakit, akkor kutyakötelessége minden igaz magyarnak a megtámadott védelmére kelni. Mindaddig, amíg ki nem derül róla, hogy a támadás megalapozott, azaz fogást találtak rajta. Mert innentől kezdve a kutyakötelesség annyiban módosul, hogy ha más nem is, de a sajátjai mindenképpen szóljanak neki, de még pedig azonnal, hogy pajtás szedd a sátorfádat, ezt bebuktad. (E tekintetben az ún. konzervatív sajtóorgánumok némelyike azt gondolom példásan viselkedett, lásd Magyar Nemzet.) Ez még abban az esetben is erkölcsi kötelességük (lenne), ha minden vonatkozásban a leghitelesebbnek, a legszimpatikusabbnak, a legnagyobb tekintélynek fogadják el a megtámadott személyét. Legyen bármekkora óriási is a tét, a siker érdekében még a fennálló viszályokat is félre kellene tenni, és legalább olyan egységet létrehozni, amit a nemzet ellenségei hoznak létre, mert a magyarság csak úgy védhető meg, ha a személyében őt képviselő ember támadhatatlan, fedhetetlen. És ez még akkoris így van, ha eddig nem sikerült olyan embert találni, aki az összes kritériumnak maradéktalanul megfelelt volna.

Ja kérem, ha hozzá nem értők (akik ráadásul meg vannak róla győződve, hogy csak és kizárólag ők, rajtuk kívül aztán senki más) rossz helyen keresgélnek, nagy valószínűség szerint soha a büdös életben nem is fogunk ilyen embert találni! (Lehet, hogy ez a cél?) De ez még nem jelenti azt, hogy nincs is! Attól, hogy el akarják hitetni velünk, csak ők és csak ott kereshetik a megfelelő embert, akik és ahol eddig keresték, ennek nem feltétlenük kell így lennie, s ezt nekünk nem kell feltétlenül elhinnünk. És persze ez azt sem jelenti, hogy a végletekig ragaszkodnunk kellene azokhoz, akik mindezt minden áron el akarják hitetni velünk.

Schmitt Pál ma már sokkal kevesebb (sajnos), mint államelnök. Szimbolikusan olyan mint Krasznahorka büszke vára, leégett, mert leégethették. Magyar légvár, akit és amit minden magyarnak kötelező példaként az emlékezetébe vésnie. Jó mélyen! Lényegtelen, hogy rokonszenves, vagy nem, az a lényeges, amit tett. Mégpedig azért, mert a tetteinkért mindenkor vállalnunk kell a felelősséget. És ez még akkoris így van, ha nem látunk évtizedeket előre a jövőbe, de legalább minden tettünkkel utólag bármikor el tudjunk számolni! Ugyanakkor a korrektség kedvéért mondjuk el, nem kötelező köztársasági elnöknek lenni.

Ha Jézus a homok helyett a kősziklát tartotta megfelelőnek alapozás céljából, mi miért érnénk be kevesebbel? Maradandó értékek hazugságra alapozva pedig egészen biztosan nem építhetők.

Vajon ki számít erkölcsi győztesnek? Az, aki a végsőkig kitart egy a hivatalhoz méltatlanná vált ember mellett, vagy az, aki felhívja a figyelmet arra, hogy az ember méltatlanná vált a hivatalra?

A ember által kreált jog, mint emberi alkotás, tökéletlen. Az isteni vagy természeti törvények viszont öröktől valók. Ezért nem alapulhat az erkölcs a jogon, csak a jog az erkölcsön. Ezért nem élhetünk a Horn Gyula-i „Lehet, hogy nem erkölcsös, amit teszünk, de jogszerű!” mentalitás alapján, még akkor sem, különösképpen akkor nem, amikor a „mi kutyánk kölykéről” van szó. Ezért kell most igazán a sarkunkra állni és azt mondani, amit a köztársasági elnök is mondott, hogy Zéró tolerancia!”

És valóban. Teljesen egyetértek Lázár Jánossal, gyűjjön végre a számonkérés, az elszámoltatást! (Eddig hol a rossebbe vót?!) Vagy mindenki megy a lecsóba, vagy senki! Még egyszer mondom, ha van egy kis sütnivalójuk, az eredményhirdetést a 2014-es választási kampány finishére időzítik. Legalábbis én ezt tenném.

És hogy ki lesz az új köztársasági elnök?

„Morvai Krisztina lehetne Magyarország elnökeként az első nő, aki népszerű (közismert), szakmailag kifogástalan felkészültségű, az EP-ben a magyar EP-s képviselők között a legtöbbet, legbátrabban és aktuális témákban szereplő személy, aki megalkuvás nélkül képviseli nemzeti érdekeinket.

Morvai Krisztina szónoki képessége, éles logikája, vitakészsége, igazságérzete és mind a hazai, mind pedig a külföldi politikai kérdésekben való tisztánlátása predesztinálja arra, hogy Magyarország első számú polgáraként folytassa életútját.

Minden magyar ember és minden párt vagy párton kívüli szervezet sokat nyerne azzal, ha ilyen pozitívumokkal rendelkező tehetséges szakember, politikus és emberi-jogi aktivista kerül a Sándor palota elnöki székébe.”

(Prof. Dr. Bokor Imre)

Na ezért nem ő lesz az!

Magam egyébként csodálkozom is professzor úron, hiszen ha valaki, hát ő aztán igazán tudhatja, elég dolga akadt az ilyenekkel, felelős pozíciókba csak olyan emberek kerülhetnek, akik valamilyen okból kifolyólag foghatók, zsarolhatók. Így lehet őket jól kézben tartani, legalábbis a mai, jól bevett gyakorlat szerint.

Egyébiránt, a „mi kutyánk kölyke”, a „tőlünk szalasztott fő hallja kend” iránti feltétlen és seggnyalásig terjedő lojalitás szolgalelkűségbe burkolózó rajongó mentalitása istenigazából a posztkommunistáknál érhető tetten. Az a negatív értelemben kétségkívül impozáns felsorolás, mely az általuk kiállított kormányfők sorát nézve elénk tárul, erről tesz tanúbizonyságot. Nem is mulasztotta el felhívni rá figyelünket Vona Gábor, a Jobbik elnöke.

(Ugye milyen érdekes? A radikális párt tagjait a fehér holló ritkaságának számosságához hasonlatos rendszerességgel megszólaltató HÍR TV a pártelnök felszólalásából mindösszesen ezt a részt idézte csak. Mást nem.)

Egykori pufajkás, aki vállrándítással, és egy „na és?-sel intézte el a morális legitimáció problematikáját, majd egy szt. tiszt, akit tulajdonképpen sajátjai takaríttattak el az útból a hazudozó ripacssal, akit, mikoron forró lett a lába alatt a talaj, és helyzete tarthatatlanná vált, mert belehazudott egy egész ország képébe, egy olyan emberrel váltottak, aki saját maga is bevallotta: nem ért hozzá.

Mit lehet erre mondani? Hát csak azt, hogy ez mutatja meg a legjobban, milyen az, amikor önjelölt percemberkék a sors fura fintoraként lehetőséget kapnak arra, hogy kivegyék a nép kezéből a döntés lehetőségét. Már az elején rossz vágányra terelődtünk, hiszen a mai napig senki sem válaszolt arra a kérdésre, hogy kik hatalmazták fel az ún. ellenzéki kerekasztal résztvevőit, hogy ők kerülhessenek ahhoz az asztalhoz és abban állapodhassanak meg, amiben, és ahogy megállapodtak.

A köztársasági elnök ügye még valamire rávilágított, melyről e lap hasábjain is esett már néhány keresetlen szó. Az pedig az, hogy a polgári, a konszolidálódott anyagi jólét ide már nem elég. Főként akkor nem elég, ha egyáltalán nincs is meg. Muszáj most már az oly sokat hangoztatott szociális érzékenység (vagy érzéketlenség?) mellett a Nemzet mindennél előbbre való című mentalitásának is széles körben, tömeges méretekben megjelennie és elterjednie, különben egyszerűen megszűnünk létezni! Ha ezt nem értjük meg, akkor mindenféle idegen megszállás, külföldi gyarmatosítás és még a jó ég tudja miféle internacionalista meg kozmopolita rafinéria nélkül, egyszerűen lehúzhatjuk magunkat a fajanszon,  sajátmagunk okozzuk a vesztünket.

A Nemzetben gondolkodók tudatában vannak ennek a veszélynek, de a hihetetlenül kiszélesedett és rendkívül mély politikai lövészárok két oldaláról egymásra puffogtatóktól – a válaszban egyáltalán nem lévén biztos –, félve merem csak megkérdezni: Ezt pedig ugye önök sem akarják?

Isten áldja Magyarországot!

1 öntudatos pécsi polgár

www.johafigyelunk.hu

Nemzeti InternetFigyelő