Egy Barikád cikk margójára

Az alábbi írásra egy olvasónk hívta fel figyelmünket. Mivel magam is személyesen ismertem Dr. Szilárd Istvánt, s halála nagy veszteség számomra, úgy gondolom, sokakat elgondolkoztatnak az itt leírtak. Istvánt egy gárdaavatás előtti felkészítő gyakorlaton, az avatás napján ismertem meg. Barátságunk egy pillanat alatt alakult ki. Úgy éreztem (s ez későbbi elmondása szerint kölcsönös volt), mint ha évek óta ismernénk egymást. Egyszerűen egy hullámhosszon voltunk. Ez ritkán alakul ki első találkozáskor. Az alábbi írást olvassák figyelmesen. (Híradmin, NIF)

Egy Barikád cikk margójára

2010.12.31-én napvilágot látott egy cikk a Barikád honlapján, amelynek néhány sora megütközést keltett bennem és hosszas vívódás után úgy gondoltam, hogy elétek tárom a véleményemet ezzel kapcsolatban.
Mivel nem vagyok egy olyan ember, aki a szavakkal csak úgy dobálózik a vakvilágba, természetesen az általam leírtakat ezúttal is megfelelően alá tudom támasztani, ha valaki szükségesnek véli.
De nézzük előbb az ominózus mondatokat:

„A másik teher egy sajnálatos haláleset. Szilárd István a Magyar Gárda Egyesület alapítója volt, harcostárs és barát. A gárdisták az alapítók közül Murányi Levente és Pörzse Sándor mellett talán hozzá kötődtek a leginkább. 2009-ben azonban elhidegült a viszonyunk, mert egy gárdista csoport, amely akkor is és azóta is a közösség megosztására törekedett, a befolyása alá vonta őt. Az így kialakult konfliktus miatt többször is vitába keveredtünk, amelyet egy kényszerű eltávolodás is követett. Az idő elteltével, azt hiszem, hogy a sértettség benne is, bennem is elapadt, hiszen annál több kötött össze bennünket a korábbi évek harcaiból, hogy haragot tartsunk egymás irányába. Találkozásainkkor terveztük, hogy összeülünk majd, hogy egyeztessünk a jövőről, de ennek egy hirtelen jött és végzetes agyvérzés elejét vette. Nagyon fájt, amikor néhányan azt mondták, hogy István a mellőzöttségbe halt bele, amelyet nekem, nekünk köszönhet. Igen, a mellőzöttségbe halt bele, én is így gondolom, de ezt nem nekünk, hanem azoknak köszönhette, akik szembefordították az alapítókkal, akikkel éveken át együtt küzdött, és akikért az életét adta volna. És nem így akarta… Akik pedig a halálából politikai tőkét húztak, vagy akartak húzni, azok meg szégyelljék magukat. Isten nyugosztaljon, István!”

A fenti mondatok közül csak az utolsóval tudok egyetérteni, Isten nyugosztaljon, István! A többi mondat viszont szorul egy kis magyarázatra. Dr. Szilárd István személyében egy olyan embert ismertem meg, aki feltétlen elkötelezettje volt a Nemzetnek és a Hazának, feltétlen elkötelezettje volt a Gárdának, de ugyanilyen elkötelezett volt az őszinteség és az igazság irányába is. Gárda alapítóként szinte minden gárdista ismerte, de azt a tiszteletet és szeretetet, ami körülvette, nem elsősorban annak köszönhette, hogy alapító volt, hanem annak, amilyen bajtársiassággal, barátsággal fordult a gárdisták felé. Bárhová hívták, első szóra ment és tette, amire kérték, legyen az toborzó, lakossági fórum, vagy csak egy egyszerű szakaszgyűlés. Alapítóként és katonaemberként érdekelte a Gárda élete, bármilyen problémával lehetett fordulni hozzá, soha senkit nem nézett le, nem utasított el.
Történt egyszer (igen, pontosan 2009-ben), hogy az egyik bajtársunk nagyon súlyos, de teljesen alaptalan vádak miatt kizárásra került a Gárdából. A vád az volt ellene, hogy egy külföldi titkosszolgálat megbízottjának adatokat szolgáltat a Gárdáról és fényképes bizonyítékok állnak rendelkezésre arról, ahogy ezeket az adatokat cd-ken (vagy dvd-ken) átadja ennek a megbízottnak. Részemről kétkedve fogadtam a hírt, lévén, hogy személyesen is ismertem a „vádlottat” és jó barátságban voltam vele (és vagyok azóta is). Hangot adtam annak a véleményemnek, miszerint az még semmit nem bizonyít, hogy az illető cd-ket ad valakinek, mert nem tudjuk, hogy valóban a Gárdáról szóló adatokat adott át és kételkedésre adott okot az is, hogy egyáltalán tudja-e azt, hogy akinek cd-ket ad, az egy külföldi titkosszolgálati megbízott. A hab a tortán az volt, hogy az állítólagos fényképeket nem tudta megmutatni nekem (és másoknak) soha senki azóta sem. (És persze az a személy sem lett megnevezve mind a mai napig, aki ezt az alaptalan vádat széles körben terjeszteni kezdte.) Számomra nyilvánvalóvá vált, hogy bajtársam és barátom alaptalanul lett megvádolva és felfüggesztve a Gárda soraiból, ezért kértük, hogy vizsgálják ki ezt az ügyet. Amikor a vizsgálat során már olyan magasra futottak a szálak, hogy a Gárda akkori főkapitányát is elérték, a vizsgálat a második becsületbírósági tárgyalás megtartása nélkül abba maradt és a főkapitány utasítására kizárták az illetőt.

 

A kizárt bajtársunk eljött egy budapesti gyűlésre, kint leült, megvárta a szünetet, majd odalépett a főkapitányhoz és egy elég érdekes beszélgetést folytattak, ami lényegi részét tekintve így hangzott:
Bajtársunk: Nekem mikor lesz a következő becsületbírósági tárgyalásom?
Főkapitány: Miért, te még gárdista vagy?
Bajtársunk: Nem, mert kizártál, anélkül, hogy végigment volna a tárgyalás.
Főkapitány: Ha nem vagy gárdista, miért lenne neked becsületbírósági tárgyalásod!?

Kb. így mentek itt akkor a dolgok, ami többünknek nem tetszett. Kezdeményezésemre a budapesti gárdisták nyílt szavazáson döntöttek arról, hogy továbbra is bajtársuknak tekintik a kizárt tagot és egy tiltakozó levelet írtunk a főkapitánynak, amelyben közöltük, hogy nem fogadjuk el ezt a döntést. Kizárt bajtársunk viszont úgy döntött, hogy nem kíván olyan közösségnek a tagja lenni, amelyet ilyen emberek vezetnek és maga lépett ki a Gárdából. Az egész eset még a kizárás előtt Szilárd István fülébe jutott, aki megpróbált segíteni, de mind a Gárda vezetőségénél, mind az egyesületi alapítóknál süket fülekre talált. De ez még nem volt elég! Se lakossági fórumra, se toborzóra nem volt szabad többé meghívni.  Hogy kik adták ki ezt az utasítást, azt mindenkinek a fantáziájára bízom.
Ettől függetlenül István továbbra is járta az országot és beszélt az összefogás szükségességéről. Megtehette, mert a Konzervatív ’56-os Antibolsevista Szövetség elnöke is volt, így ennek a szövetségnek a nevében nyilatkozott. (Ez az a szövetség, amely szintén együttműködési megállapodást kívánt kötni a Jobbikkal, de a Jobbik részéről a folytonos „időhiány” miatt ez a mai napig sem következett be. Ismerős valahonnan, nem!?) És a megaláztatásnak még ezzel sem volt vége. Biztosan sokan emlékeznek még a „mellényosztásra”, amikor (először) megalakult az Új Magyar Gárda. Több olyan személy kapott mellényt, aki a Gárda melletti tevékenysége folytán ezt kiérdemelte. Szilárd István is ott állt a színpad mellett, de az ő nevét nem olvasták fel. Mint később magyarázatképp próbálták elhitetni vele, valahogy „elfelejtették”. Részemről már csak azért sem hiszem, mert egy mellény ott maradt annak a karján, aki osztogatta, tehát nagyon jól tudták, hogy valaki nem kapott. Ez nem volt más, mint egy nyilvános megalázása annak az embernek, aki véleményem (és sokunk) szerint a legtöbbet tette a Gárdáért.
Sikerült is ezt a kemény katonaembert ott annyira megalázni, hogy könnyek peregtek a szeméből.
Pár nap múlva meghívtam Istvánt egy állománygyűlésre, mint a budapesti egység vezetőjének helyettese, mondván, hogy szakmai segítséget szeretnék tőle kérni. Természetesen rögtön igent mondott és a megadott időben eljött. A szakmai segítségkérés helyett megköszöntem az addig végzett munkáját, a mellettünk való kiállását és a budapesti gárdisták nevében átnyújtottam neki egy oroszlános mellényt. A meghatottságtól könnyezve köszönte meg nekünk, de nem csak ő könnyezett, mert kevés szem maradt szárazon. Tudtam, hogy ezzel a cselekedetemmel szembe megyek a Gárda országos vezetésével, de úgy gondoltam, meg kell tennem, még akkor is, ha esetleg engem is kizárnak.
Tudtam azt is, hogy a hírre a Jobbiknál sem fognak pezsgőt bontani, de már akkor is úgy gondoltam, hogy ez a Gárda ügye, vagyis a mi ügyünk. Mivel a Magyar Gárda Egyesületet feloszlatták, megkérdeztük Istvánt, hogy nem állna-e be közénk gárdistának, a budapesti csapatba. Örömmel vettük, hogy a legnagyobb természetességgel mondott igent és a rá jellemző szerénységgel köszönte meg a megtiszteltetést.
A legközelebbi avatás Szentendrén volt. Az akkori budapesti vezető azt az utasítást kapta, hogy István nem lehet ott az eskütételen. Sajnos ő gyengébb jellem volt és ennek az utasításnak megfelelően fel is hívta Istvánt az avatás napjának reggelén és közölte vele, hogy nem tehet esküt. Mi pedig, mivel ezt nem tudtuk, egyre csak vártuk. Végül már nem bírtam tovább és felhívtam. Akkor tudtam meg, hogy letiltották. Azt mondtam, hogy ne törődjön semmivel, jöjjön és tegyen esküt, több százan várjuk, és majd meglátjuk, ki lesz az, aki azt meri mondani neki, hogy álljon ki a sorból. Sajnos az eskütétel a rendőri beavatkozás következtében előbb lezajlott, ő csak később ért oda, így akkor nem sikerült esküt tennie. Sikerült viszont utána Kerepesen, ahová szintén meghívtam (és ahonnan eredetileg szintén le volt tiltva). Mondanom sem kell, hogy senki nem merte kiparancsolni az esküt tevők közül.
Természetesen István mellőzöttségét mi is észrevettük és én meg is kérdeztem néhány Jobbikos vezetőtől, hogy ez minek köszönhető, amelyre akkor az általános válasz az volt, hogy az élettársa miatt, aki túlzottan hajszol egy bizonyos pozíciót. Ezzel sem értettem egyet, mert véleményem szerint, ha valakivel szembekerülök, nem feltétlen a hozzátartozójával kell éreztetnem az ellenszenvemet. Ennek hangot is adtam, mire megkaptam, hogy „túl erős az igazságérzetem”. (Szerencsére azóta sem változtam.)

Aztán elkövetkezett az a nap, amely fekete tintával került be a Gárda történetébe, 2010. 08. 10-én dr. Szilárd István elhunyt.
Három nappal később Kiss Róbert, a Magyar Nemzeti Gárda országos vezetője lemondott és az Ócsára összehívott megyei vezetők egyhangúan megválasztottak országos vezetővé. Annyira szerettem volna legelőször Istvánnak elújságolni, de erre már nem volt lehetőség.
A temetésén sok gárdista vett részt, sokan vidékről érkeztek. Mindenki érezte, hogy nagy veszteség ért bennünket.
(Ezen a temetésen történt meg egyébként az is, hogy kétszer is kértem Vona Gábort arra, hogy beszéljünk egy pár percet a Gárda és a Jobbik jövőjéről vagy legalább beszéljünk meg egy időpontot, egy részletesebb tárgyalásra. Mindkétszer azt válaszolta, hogy majd a szertartás végén. A temetés végén aztán szó nélkül elment.)
Arra gondoltam, hogy István neve nem merülhet feledésbe, így kézenfekvőnek látszott létrehozni egy róla elnevezett érdemrendet, amelyet minden évben megkap az a gárdista, aki a legtöbbet tette a Gárdáért. Megkerestem a lányát, jóváhagyását kértem a tervhez, amelyet minden további nélkül meg is kaptunk.
Megterveztük, legyártattuk a jelvényt és az ehhez járó igazolólapot és 2010. 12. 18-án, Dunaújvárosban megkapták azok, akik megérdemelték.

Ahogy a mondás tartja, az éremnek két oldala van, így most megismerhettétek az érem másik oldalát is. (Ismerek egy olyan mondást is, hogy „hazug embert könnyebb utolérni, mint a sánta kutyát”.)
Ha valakiben felmerült a kérdés, hogy ki kit és miért mellőzött, most megkapta a választ.

Hálás vagyok a sorsnak, hogy ismerhettem dr. Szilárd Istvánt és hálás vagyok Istvánnak a segítségért, a tanácsokért, az útmutatásért… …és még hosszan sorolhatnám.
A fentiek miatt biztosan érthető, hogy miért álltam ki én is mellette, ahányszor csak tehettem és talán az is érthető, hogy a mi „viszonyunk miért nem hidegült el”.

Isten nyugosztaljon, István!
A Magyar Nemzeti Gárda vigyázza álmodat.

Ináncsi József
MNG országos vezető

Adjon az Isten!

Engem, aki a legmesszebbmenőkig állandóan kiálltam a Jobbik mellet, mérhetetlenül rosszul érintett, hogy érezzem magam részesnek a Szilárd István halálát okozó agyvérzésnek. István halálával a legjobb barátomat vesztettem el, de elvesztette a Konzervatív ’56-os Antibolsevista Szövetség az elnökét és halálával a Magyar Nemzeti Gárda gárdistáit is nagy veszteség érte.
Azokról a gárdistákról beszélek, akik „kierőszakolták”, hogy Kerepesen esküt tehessen, abban a mellényben, amelyet ők adományoztak neki, és amelyet én húzhattam rá azon a bizonyos állománygyűlésen, holott ezt a mellényt nem ott kellett volna megkapnia, hanem a Jobbik vezetőinek lett volna kötelessége átadni a mellényosztáson, azok után, amit ő tett a Jobbikért és a Gárdáért. Eleinte Murányi Leventével, majd később velem járta az országot, a Jobbik hívó szavára, lakossági fórumokra. Velem személy szerint 36 lakossági fórumot tartott, de ment Novák Előddel, Volner Jánossal és még sok más Jobbikossal is. Még a letiltása után is járta az országot, mert sok Jobbikos megyei vezető meghívta, ill. meghívott mindkettőnket és István fáradtságot leküzdve ment, mentünk. Letiltás ide, mellény oda, a nagy csalódás sem tántorította el a Haza, a Jobbik és a Gárda iránti nagy szeretetétől. Tudom, hogy így volt, mert sok száz és száz kilométert utaztunk együtt és ilyenkor kitárta búját, bánatát, örömét, aggályait. Engem különösen tisztelt a hiteles ’56-os múltamért és a tisztességes nacionalista megnyilvánulásaimért. Sok-sok Jobbikra adott szavazatot lehet Istvánnak köszönni. Ha valaki vagy valakik szidták a Jobbikot, odaállt védeni, vitatkozni és akár veszekedni is, István, az avatott gárdista. Pl. Dunaújvárosban is a második meghívásunkon az evangélikus templomban szidalmazta az egyik szövetség egy kisebb csoportja a Jobbikot. Heves vita alakult ki, nekem kellett elhúzni Istvánt. Ezután a templom kertjében felállított Trianon emlékmű előtt méltatta a Jobbikot és a HVIM-et.

Nekem nagyon nehéz meglenni dr. Szilárd István nélkül. Ahogyan szokta mondani, példaképei vagyunk egymásnak. Így hát senki sem veheti komolyan és hiheti el, hogy egy sima, de tiszteletet kapó gárdistaként részese lehessek István mennybemenetelének. Úgyszintén igaz ez az általam ismert gárdistákra is. Azért írom le sűrűn, hogy gárdisták, mivel az én tudatomban, szívemben, lelkemben csakis egyetlen Gárda létezik. Azoké, akik letették az esküt a Szent Koronára.
Az, vagy azok, akik beleverték az utolsó szöget Szilárd István koporsójába, számoljanak el a magyarok Boldogságos Nagyasszonyával és saját lelkiismeretükkel.
Amikor Krakkóban voltunk, Kaczynski elnök temetésén, a Jobbikos és Árpád-sávos zászlók kíséretében letettük a koszorúnkat, majd a mauzóleum sarkánál elénekeltük a Magyar Himnuszt. Néztem Istvánt és eszembe jutott, hogy egy magas műveltségű egyetemi docens, NATO-ban közreműködő, több nyelven beszélő alezredes, az ELTE pedagógiai szakán végzett ember és el tudtam volna képzelni sok száz, sok ezer gárdista élén, mint főkapitányt.
Sok politikus boldog lehetne, ha csak részben birtokában lenne István tudásának és hazaszeretetének.
Pár héttel az eltávozása előtt, az Antibolsevista Szövetség vezetőségi ülésén azt mondta, hogy ha most, a megaláztatások után lennének a választások, továbbra a Jobbiknak és a Gárdának kampányolna.
A róla elnevezett és a Magyar Nemzeti Gárdában rendszeresíteni kívánt kitüntetés hírét a lánya örömmel és megtiszteltetéssel fogadta. Az érdemrend létrehozásához beleegyezését adta és a Gárda évzáróján meg is kapták az arra érdemes gárdisták.
Azt hiszem, részletekben sikerült vázolnom Szilárd István és a Gárda kapcsolatát. Senki ne merje azt gondolni, hogy a jelenlegi Gárda-vezetők és gárdisták, azok, akik hűek maradtak esküjükhöz, azok csukták le Szilárd István koporsójának a fedelét. Akik pedig valóban politikai céloktól vezérelve ütöttek szöget ebbe a koporsóba, mélységesen szégyelljék magukat és a jövőben legalább hagyják őt nyugodtan pihenni.

Szebb jövőt!

Potyka bácsi

Forrás: Magyar Nemzeti Gárda

Nemzeti InternetFigyelő